Bevezetés

Kossuth Lajos Általános Iskola, Szabadság téri épülete, fiú WC. Azt hiszem itt kezdődött minden.
Ha emlékeim nem csalnak, már tavaszodott, jó idő volt, úgy 2-3 hónap is eltelhetett a születésnapom január óta. Már nagyfiú voltam, 14 éves! :) Ezelőtt is szívtam már néhány slukk cigit, de annyira köhögtem tőle, hogy nem igazán fogott meg. Valószínűleg a szüleim – akik közepesen erős dohányosnak számítottak akkoriban (sárga Symphonia és barna Sopianae kb. fél és egy doboz között) - épp ilyen célzattal kínáltak meg.

Ez mondhatni sikeres is volt egy darabig, de amikor a fent említett mellékhelyiségben álltunk a nagyszünetben – természetesen kémet kiküldve, ha tanár jönne – már „ciki” lett volna ellent mondani a többiek hívó szavának és egyébként is light-ot vettek a Helikonból, mi baj lehet?

Akkoriban semmi nem is volt belőle. Olcsóbb helyeken kb. 200 Ft –ért meg tudtuk venni (még nem volt egységárasítva), összedobva a kajapénzt és kitartott 3-4 napig legalább. Főként egymás szemében akartunk nagyobbnak látszani, mert nem hiszem, hogy bárki az íze miatt szívta volna, mert mondjuk ki: az szar volt.
Néha még köhintettünk is egyet-egyet, de csak úgy hogy nagyon ne vegyék észre a többiek vagy valami kifogást keresve, hogy tegnap kicsit megfáztam. Igen, hát hogyne. De elvoltunk, mi, a „keménymag”. Akik pedig nem cigiztek, hogy tartozhatnának hozzánk?

Ez a dolog ment is egy nyáron keresztül, csak szétváltak útjaink, ki szakiskolába, ki gimnáziumba, de szétszóródva a megyében és azon kívül is. Nem volt már „megvesszük közösbe” és „adj már pár szálat, majd legközelebb megadom” .

Azután én is új barátokat szereztem és megoldottuk. Volt, hogy tőlem kértek, volt, hogy én kértem, de működött a dolog. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a 13:40-es vonatot várom és aznap a reggel 5:40-kor elfogyasztott forró csokin vagy kakaón kívül mást nem igen ettem vagy ittam.
Mi tagadás, tényleg jól bírtam az éhezést, na nem azért mert szükséges lett volna koplalnom (voltam vagy 60kg a 175cm magasságomhoz) vagy mert nem láttak volna el otthon kajapénzzel, hanem mert megnyugtatott a tudat, hogy ott lapul a zsebemben legalább egy fél doboz bagó.
Majd eszek, ha hazaértem, gondoltam. Amikor nem pénzt kaptam, hanem kaját csomagoltak otthon, bosszús is voltam, de mindig megtaláltam a módját, hogy előteremtsem a „betevőt”. Így teltek a szakközépiskolás évek.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!