2019. május 22., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Kultúra rovat

Kisfiú, aki megváltoztatta a világot

1945. augusztus 6. A nap, ami után a világ már sohasem lesz olyan, mint régen.

[ ÚJ TESZT ]

Végjáték

Végjáték

Az okinavai győzelem azt jelentette, hogy az amerikaiaknak dönteniük kellett: hogyan tovább? Mivel a hatalmas emberveszteségek ellenére továbbra sem mutatkozott semmi jele a japán megadásnak, ezért Japán totális megszállása tűnt az egyetlen lehetséges útnak. Félelmetes volt belegondolni milyen következményekkel járhat egy, a japán fő szigetek ellen intézett támadás. Vajon mi kell még ahhoz, hogy elismerjék az amúgy számukra is egyértelmű vereséget? A korábbiakban leírt két sziget megszállása hónapokig tartott. Összesen kb. 160.000 fős veszteséggel, pedig ezek a szigetek eltörpülnek a Japánt alkotó négy fő sziget mellett.

Néhány amerikai katonai vezető még mindig a stratégiai bombázás mellett érvelt. De 1945 nyarára már nyilvánvalóvá vált, hogy a bombázások soha nem fogják megadásra kényszeríteni Japánt. A totális megszállás elkerülhetetlennek tűnt, viszont muszáj belegondolni milyen következményei lettek volna ennek. Japánban közel 1 millió férfi védte a legnagyobb szigeteket. Ötezer fős légierő, melybe folyamatosan képezték az újabbnál újabb kamikázékat, valamint a lakosság köreiből is nagyszámú öngyilkos merénylőre lehetett számítani. A katonai vezetők hatalmas vérfürdőre számíthattak. Akkori becslések szerint közel 250.000 fős veszteség lett volna várható az amerikai oldalon, ennek pedig sokszorosa a másik oldalon.

Arról nem találtam információt, hogy ez a becslés mennyit tesz ki pontosan a japán oldalon, viszont a korábbi csaták adataiból azért lehet némileg következtetni. Ivo Dzsimánál a 7.000-es amerikai veszteséghez 22.000 fős japán veszteség társult, Okinava esetében pedig a 15.000-es amerikai halotthoz közel 140.000 (katonai és civil együtt) halott a japán oldalon. Ez három illetve kilencszeres japán veszteséget jelentett. Okinavánál valószínűleg a nagyobb számú civil lakosság miatt is lett magasabb ez az arány, ami még jobban érvényesülne a négy nagy sziget megszállás során. Tehát ha csak ezen adatok alapján végezzük a becslést, még akkor is a 250 ezres amerikai veszteséghez körülbelül 1.000.000 fő japán veszteség társul, valamint nem szabad elfelejteni a háború elhúzódását sem.

A háború sorsa már eldőlt - érdemes megjegyezni, hogy ekkora már az európai harcok véget értek, Németország 1945. május 8-án letette a fegyvert. Tulajdonképpen Japán egyedül maradt a világgal szemben. Ahogy a korábbiakból kiderült, ekkorra már Japánt a Csendes-óceánon is visszaszorították, ráadásul Japánnak szembe kellett néznie a Szovjetunióval is. Ugyanis nem sokkal a háború vége előtt a Szovjetunió hadat üzent Japánnak és bevonult a japán megszállás alatt álló Kína területére (Mandzsúria). Így tehát Japánnak esélye sem volt a háború megfordítására. Biztos volt a bukás. A kérdés csak az idő és az áldozatok számában rejlett. Ép eszű ember ilyen körülmények között nem folytatta volna a háborút – de Japán mégis.

Végül 1945 júliusában Truman elnök tudomást szerzett a Manhattan terv sikerességéről. Szerintem nem sok olvasó van, aki ezt nem tudná, de ez volt a kódneve az amerikai atombomba projektnek. Ekkor már három éve dolgoztak tudósok tucatjai az atombomba előállításán. Egy olyan fegyveren, aminek minden eddig ismert fegyvernél nagyobb ereje van. Külön kiemelendő, hogy a bomba létrehozásában számos magyar származású tudós is részt vett, akik közül a leghíresebbek: Teller Ede, Wigner Jenő Szilárd Leó és Neumann János.

Az alapja, hogy nehéz atommagokat (pl urán, plutónium) neutronokkal bombáznak melynek hatására az atom magja kettéhasad. A hasadás során hatalmas kötési energia szabadul fel. A hasadás során újabb neutronok szabadulnak ki a magból, melyek képesek újabb magokat kettéhasítani. És ha már megvan a kritikus tömeg, akkor beindul a láncreakció. A bomba esetében a kritikus tömeget két különálló hasadóanyag adta, melyet a detonáció során hagyományos TNT-vel "egymásnak" robbantottak. Így a kritikus tömeg értése után beindult a láncreakció.

Ennek eredménye lett 1945. július 16-án az első atomrobbantás az új-mexikói sivatagban. A teszt sikeres volt, a bomba a várakozásoknak megfelelően működött.

Mikor ezt Truman elnök megtudta – ismervén a Japánnal kapcsolatos helyzetet – utasította a katonaság vezetőit a bomba bevetésére Japán ellen. Két bombát készítettek elő. Az első a kisebbik a "Little Boy" nevű urániumbomba volt, ereje 15 kilotonna. A második bomba a "Fat Man" plutónium alapú bomba volt, ereje 20 kilotonna. Ez azt jelenti, hogy a bomba 20.000 tonna (!) TNT-nek megfelelő hagyományos bomba erejével bírt. Emlékezzünk vissza, egy B-29-es bombázó mindössze 10.000 kg (!) vagyis 10 tonna robbanóanyag szállítására volt képes, ami megjelenése idejében soknak számított.

1945. augusztus 6-án – vagyis pontosan 67 évvel ezelőtt – a "Little Boy" elindult a Japán partok irányába egy B-29-es fedélzetén. Reggel 8 óra 15 perckor ledobták az atombombát Hirosima városára, ezzel örökre megváltoztatva a világunkat.

A pusztítás hatalmas volt, közel 8 km-es körzetben elsöpörte a házakat. A robbanás közvetlen közelében (ami a levegőben robbant fel ugyan) több ezer ember hamvadt porrá egy pillanat alatt. A hőmérséklet elérte az 5.000 fokot. A halálos áldozatok száma kb. 40.000 fő volt közvetlenül a robbanás után, majd további több ezer ember halt meg rövid időn belül a robbanás utáni sugárzásnak köszönhetően.

Ezt követően augusztus 7-én Truman elnök beszámolt a világnak a bombáról. Kijelentette, hogy készek földig rombolni Japánt, ha az nem adja meg magát – de Japánból semmilyen reakció nem érkezett.

Két nappal később, augusztus 9-én, ledobták a második bombát, a "Fat Man"-t Nagaszaki központi kikötőjére. Ez a bomba még erősebb volt. Bár célt tévesztett, mégis hatalmas pusztítást okozott. A becslések szerint mintegy 50.000 ember halt meg közvetlenül a robbanás után.

De Japánban továbbra is kérdés volt, hogy ezek után megadják-e magukat. A hat legfőbb katonai és politikai vezető megosztott volt a kérdésben. Közülük hárman a béke mellett és hárman a háború folytatása mellet álltak ki. Ekkor a japán miniszterelnök Hirohito császár véleményét kérte. A császár a békére szavazott. Japán feltétel nélkül megadta magát és 1945. szeptember 2-án a Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a békeszerződést. Ezzel véget ért a második világháború.

Az előző oldalak megírása után úgy gondolom, hogy az elején feltett kérdésre a válasz egyértelmű. Igen, szükségszerű volt az atombomba bevetése ott és abban a háborús helyzetben. A kisebbik szörnyűséget választották végül. Minden más alternatíva sokkal több halálos áldozattal járt volna. Egy esetleges Japánra irányuló megszállás akár évekkel is eltolhatta volna a háború végét. A cikkben felvázolt két csata csak egy kis része volt a csendes-óceáni háborúnak és már ebben a kis epizódban is többen vesztették életüket, mint a két atombomba által összesen. A két bomba összesen több mint 100.000 áldozatot követelt, viszont a teljes háború alatt 2,5 millió japán halt meg. Mégis az a két bomba pusztító ereje hozta el a békét. Nem lett volna értelme a megszállással mindkét oldalon emberek százezreit, millióit a halálba küldeni, miközben az a két bomba napok alatt lezárta a háborút.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy háborúról beszélünk, mégpedig a világ eddigi legnagyobbjáról. Mindenképpen be kellett fejezni.

További felvetés szokott lenni, hogy az atombombát megépíteni sem lett volna szabad. Ez az érvelés viszont már akkor elbukott, amikor Otto Hahn 1938-ban felfedezte a maghasadást, innentől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy mikor készül el egy atombomba. Ha nem az Egyesült Államok, akkor valamelyik másik ország építi meg.

Még érdemes megfigyelni a háború után kialakult hidegháborús helyzetet. Ahogyan a két fél, a Szovjet kommunizmus és a nyugati demokráciák – élükön az Egyesült Államokkal –egymásnak feszültek. Az egyetlen ok, amiért a hidegháború nem vált valódi közvetlen háborúvá, az a kölcsönös megfélemlítésen alapult.

Ugyanis a háború után nem sokkal már mindkét fél rendelkezett atombombával, később hidrogénbombával is. Ezekből a hidegháborús fegyverkezési versenynek köszönhetően több ezer (!) darab állt rendelkezésre mindkét oldalon. Viszont azzal is tisztában voltak, hogy amennyiben egyik fél beveti az atombombát, úgy szinte 100%-os bizonyossággal mindkét fél elpusztul.

Ez a bizonyos félelem a kölcsönös megsemmisüléstől volt az, ami visszatartotta a két országot a harmadik világháború kirobbantásától. Így könnyen lehet - bár ez csak az én személyes feltételezésem - ha nincs atombomba, akkor nincs kölcsönös megsemmisítés lehetősége sem, ezáltal nem lett volna akkora visszatartó erő az ettől való félelem. Márpedig egy hagyományosnak mondható háború kirobbanása közel sem okoz hirtelen akkora esélyt a biztos pusztulásra. Azért közvetett módon többször is megütköztek például Koreában, Vietnámban is, de közvetlenül és hivatalosan sohasem volt komolyabb összetűzés. Az erőfitogtatás folyamatos volt, de egyik fél sem mert nyílt háborús konfrontációba keveredni, mivel féltek az atombomba bevetésétől és annak következményeitől.

Tehát láthattuk, hogy elég a puszta tényeket figyelembe venni ahhoz, hogy eldönthessük ezt a kérdést. Nincs szükség összeesküvés-elméletekre, ugyanis ezek a tények visszakereshetőek, bizonyíthatóak. Sok szereplőjük még ma is él talán. Ezekből pedig egyértelmű a válasz a kérdésre. Akármennyire is nehéz, illetve fáj beismerni, hogy egy pusztító kegyetlen fegyver több életet mentett meg, mint amennyit kioltott, akkor is ez az igazság. A két atombomba bevetése kellett ahhoz, hogy azóta soha többé ne használják ezt a fegyvert*! Ezt az állapotot a mai napig sikerült fenntartani.

*: 45' után még rengeteg atom- illetve hidrogénbombát robbantottak, viszont mindössze kísérleti jelleggel és nem pedig egy másik ellenséges ország ellen.

Forrás:

A második világháború színesben c. sorozat 13. része
Wikipédia

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.