Kisfiú, aki megváltoztatta a világot

  • (f)
  • (p)
Bemutató – Írta: | 2012-08-06 23:00

1945. augusztus 6. A nap, ami után a világ már sohasem lesz olyan, mint régen.

Kulcsszavak: nincsenek kulcsszavak

[ Új teszt ]

Szükség volt rá?

1945. augusztus 6. Reggel nyolc óra után kicsivel.
A pillanat, ami után a világ már sohasem lesz olyan, mint előtte. Ekkor dobták le a "Little boy" nevű atombombát Japán Hirosima nevű városára, pillanatok alatt emberek tízezrei halálát okozva, majd hetekkel később még ezrekét. Három nappal később, mivel Japán semmi jelét nem adta a megadásnak, Nagaszakit érte atombomba-talált. Itt még több ember halt meg.

Sokakban felvetődik a kérdés, hogy mi szükség volt erre? Mért kellett ennyi ártatlan embert könyörtelenül lemészárolni, nem beszélve a sugárzás későbbi káros - sokszor szintén halálos kimenetelű - hatásairól. Gyakran találkoztam ezzel a kérdéssel. Sokan emiatt kegyetlennek és "gonosznak" tartják az Egyesült Államokat. Ezek az emberek próbálják megmagyarázni, hogy miként lehetett volna atombomba nélkül befejezni a háborút, miért kellett volna mindenáron elkerülni a bomba bevetését, és így tovább. De a kérdés nem ennyire egyszerű.

Igazából ez soha se járt még sikerrel. Legtöbb esetben azért, mert az aktuális személy csak felületes ismeretekkel rendelkezik és / vagy többféle megalapozatlan összeesküvés-elmélet lelkes híve. Bár elsőre tényleg durvának és brutálisnak látszik, mégis a második világháborúban volt ennél sokkal durvább, sokkal súlyosabb támadás is. Igaz, nem ilyen rövid időn belül. A háborúban több mint 50 millió ember halt meg, ebből közel 2,5 millió volt a japán veszteség. Tehát a világháborút lezáró atombombák a japán veszteségnek még ötvened részét sem okozták.

Félreértés ne essék, nem ezzel próbálom indokolni a bomba bevetésének szükségességét, csupán szeretném elejét venni az ilyenkor gyakori ferdítéseknek: ugyanis 1-1 német város napokon, akár heteken át tartó bombázása közben jóval több ember - szintén civil - halt meg, mint a két ledobott atombomba következtében, összesen.

Azt viszont már az elején szeretném kijelenteni, hogy nem vagyok hajlandó összeesküvés-elméletekbe belemenni. Vitáknál, érveléseknél, bizonyításoknál maradjunk a hivatalos tényeknél. Tudom jól, hogy a "történelmet a győztesek írják", de ebben az esetben az apró részletek összességéből is ki fog derülni, hogy miért és mennyire volt szükség a bombák bevetésére. Mert a bevezetőben feltett kérdésre a válaszom: igen.

A bomba bevetésének indoklását alapvetően két részre tudom osztani. Ebből csak az elsővel, a legfontosabb indokkal fogok foglalkozni.

1. Elsődlegesen a japán háborús mentalitás, valamint a háború mielőbbi befejezése szolgáltatta az indokot. Röviden ha "két gombnyomással" be lehet fejezni a háborút, akkor miért áldozzunk fel több százezer "hazánk fiát" ugyanezen cél elérése érdekében.

2. Az erőfitogtatás. 1945-ben a háború sorsa már rég eldőlt. A nehezen kivívott győzelem biztosra vehető volt. A hajsza már nem Németország legyőzésére irányult, hanem a minél jobb hatalmi pozíciók és európai- illetve világszintű befolyás megszerzése. Mivel a nyugati demokráciák és a kommunista Szovjetunió a háború előtt sem volt túl jó viszonyban egymással, már a háború végén körvonalazódott az elkövetkező hidegháborús helyzet. Itt pedig egy olyan horderejű fegyver, mint az atombombam, igen jó "tárgyalási" alapnak számított. Ezzel az Egyesült Államok feltette a pontot világhatalmi státuszára - ráadásul nemcsak a hihetetlen erejű fegyver meglétét bizonyítva, hanem azt is, hogy nem fél használni.

A következőkben megpróbálom bemutatni - a kettes pont kivételével -, hogy miként juthattak az amerikai tábornokok és döntéshozók arra, hogy bevessék ezt a pusztító fegyvert. Ahhoz, hogy megértsük miért az egyes pont az elsődleges indok, muszáj megismernünk legalább a részletek egy apró darabkáját.

Ivo Dzsima

Ivo Dzsima

1945 elején az amerikai katonai vezetők megállapodtak, hogy a Japán elleni következő lépés Ivo Dzsima szigete lesz. A japán fő szigetekhez relatív közel fekvő sziget megfelelő támaszpontot jelentett a Japán elleni légitámadásokhoz. A csendes-óceáni flotta parancsnoka Nimitz admirális a Csendes-óceáni háborúban bevetett legnagyobb partraszálló flottát vonta össze és felkészült a sziget megszállására.
A csata nem véletlenül vált hírhedté. A korábbi tapasztalatokból és a sziget kis méretéből (mindössze egy 6x7 km-es szigetről van szó) következtetve a megszállást 5 napra tervezték. Ezzel szemben 36 nap kellett a megszálláshoz, és a japán ellenállás az addigi legvéresebb összecsapást eredményezte a csendes-óceáni hadszíntéren.

Első körben repülőgépek bombázták a szigetet, előkészítve a terepet a megszálláshoz. Aztán 1945. február 19-én a felvonultatott hadihajók az addigi legnagyobb ágyútüzet zúdították a szigetre, majd megindult a partraszállás, ahol eleinte az előrenyomulás nem ütközött ellenállásba. Úgy tűnt az ágyútűz megtette a hatását. Nem sokkal később azonban hatalmas, erőteljes géppuskatűz zúdult rájuk. A japánok, eddigi taktikáitól eltérően, földalatti járatokban és bunkerekben vészelték át az ágyúzást és bombázást, ezzel hatalmas meglepetést okozva az amerikai erőknek. De ha csak méterről méterre is, az amerikaiak haladtak előre. Hatalmas volt a túlerő: az amerikai sereg mintegy 110 ezer tengerészgyalogosból állt, miközben a szigetet mindössze 22 ezer japán gyalogos katona védte.

Elsődleges cél a parányi sziget stratégiailag fontos területeinek elfoglalása volt. Ezek közé tartozott a sziget 170 méter magas vulkanikus hegysége. Hatalmas mészárlás vette kezdetét. Az amerikai erők három napon át küzdöttek a meredek sziklafalak között. A hadihajók folyamatos ágyútűz támogatást nyújtottak. Végül négy nappal a partraszállás után egy kis amerikai csapatnak sikerült elfoglalni a hegyet, ahol kitűzték az amerikai zászlót. Az erről készült fotó lett a háború egyik leghíresebb fényképe.

Ez ugyan pozitív irányba növelte a katonai morált, de a csata még közel sem ért véget, a neheze még hátra volt. A hegyre felért csapat és a zászlóállítók közül csak hárman élték túl a csatát. A sziget nagy része még mindig japán kézen volt; másnap ugyan elfoglalták a szintén stratégiai fontosságú repterek egyikét, de a japánok nem adták fel. Parancsba kapták, hogy az életük árán is védjék meg a szigetet. A japán vezetés tisztában volt azzal, hogy nincs esélyük, és a sziget előbb-utóbb elesik a csatában, de nyerhetnek egy kis időt és legalább addig sem bombázzák Tokiót és a környező nagyobb városokat.

További két hétbe telt, mire a sziget maradék két repülőtere is az amerikaiak kezére került, amelyeket rögtön használatba is vettek. Több bombázásból visszatérő repülőnek sikerült itt kényszerleszállást végrehajtania, ami sok pilóta és legénység életét mentette meg. Végül a hat hetet is meghaladó véres harcok után az utolsó japán állást is sikerült felszámolni. A mindössze kb. 40 km2-es sziget megszerzése hatalmas árat követelt: a 22.000 fős japán seregből mindössze 200 ember maradt életben. Az amerikaiak közel 7.000 embert vesztettek és a sérültek száma meghaladta a 18.000 főt. Ugyanakkor világossá vált, hogy a Japán nem fogják feladni a harcot, még az egyértelmű túlerő esetén sem.

Eközben a levegőben

Eközben a levegőben...

A csendes-óceáni háború kezdetén az amerikai katonai vezetők szerint a Japán elleni támadás egyik lehetősége a stratégiai bombázás. Ebben az időben az angolok a szőnyegbombázás pártján álltak, az amerikaiak viszont a stratégiai célpontok "precíz" megsemmisítését részesítették előnyben. Ez az európai háború kapcsán sok vitát gerjesztett a szövetségesek közt. Persze az amerikaiakat sem kell félteni, látni fogjuk, hogy a későbbiekben ők sem spóroltak a gyújtó és szőnyegbombázással, viszont a Csendes-óceáni háború első éveiben Japán még túl messze volt az amerikai bombázók számára. Repülőgép-hordozóról egy-egy bombázást ugyan végre tudtak hajtani Tokió ellen, de a gépek már itt is teljesítőképességük határait feszegették. Ez pedig hosszútávon nem fenntartható.

Aztán 1944 elején a Boeing elkészítette a B-29-es bombázóját, ami képes volt 2.700 kg bombát mintegy 5.200 km-es távolságba elszállítani. További érdekesség, hogy a B-29-es kifejlesztése 3 milliárd dollár emésztett fel, míg az egész Manhattan projekt "mindössze" 2 milliárdot. Japán így elérhetővé vált az óceáni előretolt amerikai bázisokról. 1944 nyarán – még jóval az Ivo Dzsimai támadást megelőzően – a kínai Csengduban állomásozó B-29-es flotta több hullámnyi stratégiai támadást indított Japán ellen.

De továbbra is a távolság jelentette a legszűkebb keresztmetszet. Habár a B-29-esek elérték a célpontot, az őket kísérő vadászgépek már nem, ezért a bombázóknak egyedül kellett repülni ellenséges légtérben, teljesen a saját védelmi képességeikre utalva. A távolság így is hatalmas volt, éppen hogy elérték a célt. Mivel saját biztonságuk érdekében nagy magasságban kellett repülniük, ezért az onnan ledobott bombák nagy része célt tévesztett.

1944 nyarán kisebb fordulat állt be a bombázás terén: az Egyesült Államok elfoglalta a csendes-óceáni Mariana szigeteket, amely mindössze 2.400 km-re volt Japán partjaitól. Ez jóval a B-29-esek hatósugarán belül volt, így a bombatámadások sikerességének esélye megnőtt. Az év végén több mint 100 bombázó szállt fel innen, hogy Tokióban repülőgépgyárakat bombázzon. A következő három hónapban még több bombázó hajtott végre stratégiailag fontos gyárak elleni támadást, viszont ez sem hozta a kívánt eredményeket. Továbbá a bombázók még mindig egyedül, vadászgépes kíséret nélkül repültek, ezért továbbra is nagy magasságból kellett ledobni a bombákat ami szintén pontatlan bombázást eredményezett. A japán légierő viszont szorgosan irtotta az amerikai bombázókat, gyakran kamikaze támadásokkal.

1944 végére világossá vált, hogy a stratégiai bombázás ilyen formában nem működik. Ha Japánt bombázásokkal akarják rávenni a megadásra, akkor valami mással kell próbálkozniuk.
Ezért 1944 decemberében több mint 80 db B-29-es bombázó szállt fel a már korábban is említett Csengdu repteréről, hogy megtámadja a Japánok által megszállt Hankow városát. A gépek most a korábbinál jóval alacsonyabban szálltak és leginkább gyújtóbombákkal voltak felszerelve. Hankow-ot porig rombolták. A vékony, fából készült épületeknek esélyük sem volt. Ez sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint a korábbi stratégiai próbálkozások. Ezután a Mariana szigeteken állomásozó parancsnok elrendelte Japán gyújtóbombákkal történő szisztematikus bombázását. Ez pontosan az a taktika volt, amit korábban Nagy-Britannia is alkalmazott Németország ellen – és ami ellen az amerikaiak alapvetően tiltakoztak.

1945 tavaszán mintegy 300 bombázó közelítette meg Tokiót, gyújtó és hagyományos bombákkal felszerelve. A város hamar lángokba borult és másnapra Tokió 41 km2-nyi területe megsemmisült. Több mint 100.000 lakos meghalt, 1.000.000 pedig elveszítette otthonát.
De nem Tokió volt az egyetlen város, ami az új taktika áldozatává vált. A következő napokban az amerikaiak lebombázták Nagoja, Oszaka és Kóbe városát is.

A sikereknek ára volt. A védtelen bombázók a japán védelem számára könnyű célpontot jelentettek, így az amerikai veszteségek egyre csak növekedtek. A háború befejezéséhez, Japán megadásához, ennél jóval közelebb fekvő területekre volt szükség. Ivo Dzsima eleste után viszont már nem csak a bombázóknak volt megfelelő bázisuk Japán elérésére, hanem immár a kísérő vadászgépek is velük tarthattak. Ezért volt rettentően fontos annak a pici szigetnek az elfoglalása.

1945 nyár elején minden másnap 500 bombázóból álló kötelék támadt Japánra. Miután a nagyobb célpontokat lerombolták, megindultak a kisebb célpontok elleni támadások is. A borzalmas károk és hihetetlen mértékű emberveszteség ellenére sem mutatkozott semmi jele annak, hogy a japánok megadnák magukat.

Okinava

Okinava

Az amerikaiak megértették, hogy a stratégiai bombázások önmagukban nem hoznak eredményt, a japánok nem fognak kapitulálni. Elkerülhetetlennek tűnt Japán teljes megszállása. Ennek elősegítése érdekében a következő célpont a Japánhoz jóval közelebb eső Okinava szigete volt. Ez már csak 560 km-re fekszik a (nagyobb) Japán szigetektől. A szigetet több mint 120.000 japán katona védte.

Az amerikai parancsnok, Nimitz admirális, ismét hatalmas flottát gyűjtött össze, amelyben angol repülőgép-hordozó is részt vett. A szövetségesek egyesített ereje vonult fel. A japánoknak ismételten nem volt esélyük, amit ők is jól tudtak.

A hadművelet bombázással kezdődött 1945 márciusa végén - méghozzá egy teljes hétig tartó bombázással. Miután megindult a partraszállás, az egységek Ivo Dzsimához hasonlóan, itt sem ütköztek ellenállásba. Egy nap alatt több mint 60.000 szövetséges katona szállt partra melynek egy 3 km-re benyúló szakaszát biztosították is. Két nap múlva a katonák megindultak a sziget belseje felé.

Az ellenállás japán részről még mindig minimálisnak bizonyult. Április elejére a japán védőket két csoportra szakítottak. Észak és dél. Az amerikaiak pedig középen voltak. Ezután a megszálló sereg egyik fele északnak a másik délnek indult. Az északi csapat nem ütközött jelentősebb ellenállásba és három hét alatt elfoglalták a sziget északi felét. A déli rész már nem ment ilyen könnyen.

Itt kegyetlen csata bontakozott ki. A japánok 10 napon át tartották állásaikat, majd mikor végképp kimerültek, egyszerűen hátrébb vonultak a következő megerősített állások mögé és a csata ott folytatódott, ahol korábban abbahagyták.

Ez idő alatt a japán légierő sem tétlenkedett. Több száz kamikaze pilótából álló repülőraj közelítette meg a szövetséges flottát. A csatahajókat támadták meg először. Több nagyobb romboló és még több kisebb hadihajó sérült meg vagy süllyedt el a nap végére. Viszont a japánok több mint 300 repülőgépet vesztettek. A következő napokban egy ember (kamikaze) által vezetett repülő bombát is bevetettek.

Ez eleinte súlyos veszteségeket okozott, viszont mivel ezeket egy bombázóról indították – az amerikai pilóták gyorsan rájöttek, hogy magát a bombázót kell kilőni még az indítás előtt. Ezután a japán haditengerészet is öngyilkos támadást indított, aminek jellegével a hadi vezetőik is tisztában voltak, ugyanis a hadihajókat csak az odaútra elegendő üzemanyaggal tankolták meg. Itt is jól látszik a japán elkeseredettség, ami a végén (főként nyugati kultúrák számára) értelmetlen öngyilkos akciókban teljesedett ki. Az ésszerű megadás helyett gyakorlatilag a pusztulásba küldték teljes flottájukat, azok legénységeivel együtt. Az egyik legnagyobb ilyen hajó a híres Yamato nevű csatahajó volt, amelyet az amerikai pilóták idő előtt észrevették és mielőtt az megközelíthette volna Okinava szigetét, két óra alatt elsüllyesztették.

A szigeten több hónapon át az amerikai seregek csak hatalmas áldozatok árán jutottak előre. Minden barlangbejáratot, mélyedést és földalatti járatot egyenként kellett megtisztítani, ugyanis a japánok továbbra sem adták meg magukat. A japánok folytatták a fokozatos visszavonulás taktikáját. Hatalmas volt a veszteség mindkét oldalon. Egy ott szolgált tengerészgyalogos ezt mondta az okinavai csata után: „…nekem nem kell félnem, hogyha valaha is pokolra kerülök, mert én már jártam ott”.

Június 4-én szövetséges erősítés érkezett a sziget déli részére, csatlakozva a már ott harcoló csapatokhoz. Az öldöklés tovább folytatódott, de végül június 17-re a japánok ellenállása összeomlott.

Öt nappal később sikerült teljes egészében elfoglalni Okinavát. Miután a japán erők parancsnoka rituális öngyilkosságot követett el több mint 7.000 japán katona esett fogságba. Ez volt az első eset, amikor ilyen nagyszámú japán katona megadta magát. Összesen 100.000 japán katona és közel 40.000 civil vesztette életét. Az amerikaiak vesztesége közel 15.000 fő volt.

Végjáték

Végjáték

Az okinavai győzelem azt jelentette, hogy az amerikaiaknak dönteniük kellett: hogyan tovább? Mivel a hatalmas emberveszteségek ellenére továbbra sem mutatkozott semmi jele a japán megadásnak, ezért Japán totális megszállása tűnt az egyetlen lehetséges útnak. Félelmetes volt belegondolni milyen következményekkel járhat egy, a japán fő szigetek ellen intézett támadás. Vajon mi kell még ahhoz, hogy elismerjék az amúgy számukra is egyértelmű vereséget? A korábbiakban leírt két sziget megszállása hónapokig tartott. Összesen kb. 160.000 fős veszteséggel, pedig ezek a szigetek eltörpülnek a Japánt alkotó négy fő sziget mellett.

Néhány amerikai katonai vezető még mindig a stratégiai bombázás mellett érvelt. De 1945 nyarára már nyilvánvalóvá vált, hogy a bombázások soha nem fogják megadásra kényszeríteni Japánt. A totális megszállás elkerülhetetlennek tűnt, viszont muszáj belegondolni milyen következményei lettek volna ennek. Japánban közel 1 millió férfi védte a legnagyobb szigeteket. Ötezer fős légierő, melybe folyamatosan képezték az újabbnál újabb kamikázékat, valamint a lakosság köreiből is nagyszámú öngyilkos merénylőre lehetett számítani. A katonai vezetők hatalmas vérfürdőre számíthattak. Akkori becslések szerint közel 250.000 fős veszteség lett volna várható az amerikai oldalon, ennek pedig sokszorosa a másik oldalon.

Arról nem találtam információt, hogy ez a becslés mennyit tesz ki pontosan a japán oldalon, viszont a korábbi csaták adataiból azért lehet némileg következtetni. Ivo Dzsimánál a 7.000-es amerikai veszteséghez 22.000 fős japán veszteség társult, Okinava esetében pedig a 15.000-es amerikai halotthoz közel 140.000 (katonai és civil együtt) halott a japán oldalon. Ez három illetve kilencszeres japán veszteséget jelentett. Okinavánál valószínűleg a nagyobb számú civil lakosság miatt is lett magasabb ez az arány, ami még jobban érvényesülne a négy nagy sziget megszállás során. Tehát ha csak ezen adatok alapján végezzük a becslést, még akkor is a 250 ezres amerikai veszteséghez körülbelül 1.000.000 fő japán veszteség társul, valamint nem szabad elfelejteni a háború elhúzódását sem.

A háború sorsa már eldőlt - érdemes megjegyezni, hogy ekkora már az európai harcok véget értek, Németország 1945. május 8-án letette a fegyvert. Tulajdonképpen Japán egyedül maradt a világgal szemben. Ahogy a korábbiakból kiderült, ekkorra már Japánt a Csendes-óceánon is visszaszorították, ráadásul Japánnak szembe kellett néznie a Szovjetunióval is. Ugyanis nem sokkal a háború vége előtt a Szovjetunió hadat üzent Japánnak és bevonult a japán megszállás alatt álló Kína területére (Mandzsúria). Így tehát Japánnak esélye sem volt a háború megfordítására. Biztos volt a bukás. A kérdés csak az idő és az áldozatok számában rejlett. Ép eszű ember ilyen körülmények között nem folytatta volna a háborút – de Japán mégis.

Végül 1945 júliusában Truman elnök tudomást szerzett a Manhattan terv sikerességéről. Szerintem nem sok olvasó van, aki ezt nem tudná, de ez volt a kódneve az amerikai atombomba projektnek. Ekkor már három éve dolgoztak tudósok tucatjai az atombomba előállításán. Egy olyan fegyveren, aminek minden eddig ismert fegyvernél nagyobb ereje van. Külön kiemelendő, hogy a bomba létrehozásában számos magyar származású tudós is részt vett, akik közül a leghíresebbek: Teller Ede, Wigner Jenő Szilárd Leó és Neumann János.

Az alapja, hogy nehéz atommagokat (pl urán, plutónium) neutronokkal bombáznak melynek hatására az atom magja kettéhasad. A hasadás során hatalmas kötési energia szabadul fel. A hasadás során újabb neutronok szabadulnak ki a magból, melyek képesek újabb magokat kettéhasítani. És ha már megvan a kritikus tömeg, akkor beindul a láncreakció. A bomba esetében a kritikus tömeget két különálló hasadóanyag adta, melyet a detonáció során hagyományos TNT-vel "egymásnak" robbantottak. Így a kritikus tömeg értése után beindult a láncreakció.

Ennek eredménye lett 1945. július 16-án az első atomrobbantás az új-mexikói sivatagban. A teszt sikeres volt, a bomba a várakozásoknak megfelelően működött.

Mikor ezt Truman elnök megtudta – ismervén a Japánnal kapcsolatos helyzetet – utasította a katonaság vezetőit a bomba bevetésére Japán ellen. Két bombát készítettek elő. Az első a kisebbik a "Little Boy" nevű urániumbomba volt, ereje 15 kilotonna. A második bomba a "Fat Man" plutónium alapú bomba volt, ereje 20 kilotonna. Ez azt jelenti, hogy a bomba 20.000 tonna (!) TNT-nek megfelelő hagyományos bomba erejével bírt. Emlékezzünk vissza, egy B-29-es bombázó mindössze 10.000 kg (!) vagyis 10 tonna robbanóanyag szállítására volt képes, ami megjelenése idejében soknak számított.

1945. augusztus 6-án – vagyis pontosan 67 évvel ezelőtt – a "Little Boy" elindult a Japán partok irányába egy B-29-es fedélzetén. Reggel 8 óra 15 perckor ledobták az atombombát Hirosima városára, ezzel örökre megváltoztatva a világunkat.

A pusztítás hatalmas volt, közel 8 km-es körzetben elsöpörte a házakat. A robbanás közvetlen közelében (ami a levegőben robbant fel ugyan) több ezer ember hamvadt porrá egy pillanat alatt. A hőmérséklet elérte az 5.000 fokot. A halálos áldozatok száma kb. 40.000 fő volt közvetlenül a robbanás után, majd további több ezer ember halt meg rövid időn belül a robbanás utáni sugárzásnak köszönhetően.

Ezt követően augusztus 7-én Truman elnök beszámolt a világnak a bombáról. Kijelentette, hogy készek földig rombolni Japánt, ha az nem adja meg magát – de Japánból semmilyen reakció nem érkezett.

Két nappal később, augusztus 9-én, ledobták a második bombát, a "Fat Man"-t Nagaszaki központi kikötőjére. Ez a bomba még erősebb volt. Bár célt tévesztett, mégis hatalmas pusztítást okozott. A becslések szerint mintegy 50.000 ember halt meg közvetlenül a robbanás után.

De Japánban továbbra is kérdés volt, hogy ezek után megadják-e magukat. A hat legfőbb katonai és politikai vezető megosztott volt a kérdésben. Közülük hárman a béke mellett és hárman a háború folytatása mellet álltak ki. Ekkor a japán miniszterelnök Hirohito császár véleményét kérte. A császár a békére szavazott. Japán feltétel nélkül megadta magát és 1945. szeptember 2-án a Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a békeszerződést. Ezzel véget ért a második világháború.

Az előző oldalak megírása után úgy gondolom, hogy az elején feltett kérdésre a válasz egyértelmű. Igen, szükségszerű volt az atombomba bevetése ott és abban a háborús helyzetben. A kisebbik szörnyűséget választották végül. Minden más alternatíva sokkal több halálos áldozattal járt volna. Egy esetleges Japánra irányuló megszállás akár évekkel is eltolhatta volna a háború végét. A cikkben felvázolt két csata csak egy kis része volt a csendes-óceáni háborúnak és már ebben a kis epizódban is többen vesztették életüket, mint a két atombomba által összesen. A két bomba összesen több mint 100.000 áldozatot követelt, viszont a teljes háború alatt 2,5 millió japán halt meg. Mégis az a két bomba pusztító ereje hozta el a békét. Nem lett volna értelme a megszállással mindkét oldalon emberek százezreit, millióit a halálba küldeni, miközben az a két bomba napok alatt lezárta a háborút.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy háborúról beszélünk, mégpedig a világ eddigi legnagyobbjáról. Mindenképpen be kellett fejezni.

További felvetés szokott lenni, hogy az atombombát megépíteni sem lett volna szabad. Ez az érvelés viszont már akkor elbukott, amikor Otto Hahn 1938-ban felfedezte a maghasadást, innentől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy mikor készül el egy atombomba. Ha nem az Egyesült Államok, akkor valamelyik másik ország építi meg.

Még érdemes megfigyelni a háború után kialakult hidegháborús helyzetet. Ahogyan a két fél, a Szovjet kommunizmus és a nyugati demokráciák – élükön az Egyesült Államokkal –egymásnak feszültek. Az egyetlen ok, amiért a hidegháború nem vált valódi közvetlen háborúvá, az a kölcsönös megfélemlítésen alapult.

Ugyanis a háború után nem sokkal már mindkét fél rendelkezett atombombával, később hidrogénbombával is. Ezekből a hidegháborús fegyverkezési versenynek köszönhetően több ezer (!) darab állt rendelkezésre mindkét oldalon. Viszont azzal is tisztában voltak, hogy amennyiben egyik fél beveti az atombombát, úgy szinte 100%-os bizonyossággal mindkét fél elpusztul.

Ez a bizonyos félelem a kölcsönös megsemmisüléstől volt az, ami visszatartotta a két országot a harmadik világháború kirobbantásától. Így könnyen lehet - bár ez csak az én személyes feltételezésem - ha nincs atombomba, akkor nincs kölcsönös megsemmisítés lehetősége sem, ezáltal nem lett volna akkora visszatartó erő az ettől való félelem. Márpedig egy hagyományosnak mondható háború kirobbanása közel sem okoz hirtelen akkora esélyt a biztos pusztulásra. Azért közvetett módon többször is megütköztek például Koreában, Vietnámban is, de közvetlenül és hivatalosan sohasem volt komolyabb összetűzés. Az erőfitogtatás folyamatos volt, de egyik fél sem mert nyílt háborús konfrontációba keveredni, mivel féltek az atombomba bevetésétől és annak következményeitől.

Tehát láthattuk, hogy elég a puszta tényeket figyelembe venni ahhoz, hogy eldönthessük ezt a kérdést. Nincs szükség összeesküvés-elméletekre, ugyanis ezek a tények visszakereshetőek, bizonyíthatóak. Sok szereplőjük még ma is él talán. Ezekből pedig egyértelmű a válasz a kérdésre. Akármennyire is nehéz, illetve fáj beismerni, hogy egy pusztító kegyetlen fegyver több életet mentett meg, mint amennyit kioltott, akkor is ez az igazság. A két atombomba bevetése kellett ahhoz, hogy azóta soha többé ne használják ezt a fegyvert*! Ezt az állapotot a mai napig sikerült fenntartani.

*: 45' után még rengeteg atom- illetve hidrogénbombát robbantottak, viszont mindössze kísérleti jelleggel és nem pedig egy másik ellenséges ország ellen.

Forrás:

A második világháború színesben c. sorozat 13. része
Wikipédia