Eközben a levegőben
Eközben a levegőben...
A csendes-óceáni háború kezdetén az amerikai katonai vezetők szerint a Japán elleni támadás egyik lehetősége a stratégiai bombázás. Ebben az időben az angolok a szőnyegbombázás pártján álltak, az amerikaiak viszont a stratégiai célpontok "precíz" megsemmisítését részesítették előnyben. Ez az európai háború kapcsán sok vitát gerjesztett a szövetségesek közt. Persze az amerikaiakat sem kell félteni, látni fogjuk, hogy a későbbiekben ők sem spóroltak a gyújtó és szőnyegbombázással, viszont a Csendes-óceáni háború első éveiben Japán még túl messze volt az amerikai bombázók számára. Repülőgép-hordozóról egy-egy bombázást ugyan végre tudtak hajtani Tokió ellen, de a gépek már itt is teljesítőképességük határait feszegették. Ez pedig hosszútávon nem fenntartható.
Aztán 1944 elején a Boeing elkészítette a B-29-es bombázóját, ami képes volt 2.700 kg bombát mintegy 5.200 km-es távolságba elszállítani. További érdekesség, hogy a B-29-es kifejlesztése 3 milliárd dollár emésztett fel, míg az egész Manhattan projekt "mindössze" 2 milliárdot. Japán így elérhetővé vált az óceáni előretolt amerikai bázisokról. 1944 nyarán – még jóval az Ivo Dzsimai támadást megelőzően – a kínai Csengduban állomásozó B-29-es flotta több hullámnyi stratégiai támadást indított Japán ellen.
De továbbra is a távolság jelentette a legszűkebb keresztmetszet. Habár a B-29-esek elérték a célpontot, az őket kísérő vadászgépek már nem, ezért a bombázóknak egyedül kellett repülni ellenséges légtérben, teljesen a saját védelmi képességeikre utalva. A távolság így is hatalmas volt, éppen hogy elérték a célt. Mivel saját biztonságuk érdekében nagy magasságban kellett repülniük, ezért az onnan ledobott bombák nagy része célt tévesztett.
1944 nyarán kisebb fordulat állt be a bombázás terén: az Egyesült Államok elfoglalta a csendes-óceáni Mariana szigeteket, amely mindössze 2.400 km-re volt Japán partjaitól. Ez jóval a B-29-esek hatósugarán belül volt, így a bombatámadások sikerességének esélye megnőtt. Az év végén több mint 100 bombázó szállt fel innen, hogy Tokióban repülőgépgyárakat bombázzon. A következő három hónapban még több bombázó hajtott végre stratégiailag fontos gyárak elleni támadást, viszont ez sem hozta a kívánt eredményeket. Továbbá a bombázók még mindig egyedül, vadászgépes kíséret nélkül repültek, ezért továbbra is nagy magasságból kellett ledobni a bombákat ami szintén pontatlan bombázást eredményezett. A japán légierő viszont szorgosan irtotta az amerikai bombázókat, gyakran kamikaze támadásokkal.
1944 végére világossá vált, hogy a stratégiai bombázás ilyen formában nem működik. Ha Japánt bombázásokkal akarják rávenni a megadásra, akkor valami mással kell próbálkozniuk.
Ezért 1944 decemberében több mint 80 db B-29-es bombázó szállt fel a már korábban is említett Csengdu repteréről, hogy megtámadja a Japánok által megszállt Hankow városát. A gépek most a korábbinál jóval alacsonyabban szálltak és leginkább gyújtóbombákkal voltak felszerelve. Hankow-ot porig rombolták. A vékony, fából készült épületeknek esélyük sem volt. Ez sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint a korábbi stratégiai próbálkozások. Ezután a Mariana szigeteken állomásozó parancsnok elrendelte Japán gyújtóbombákkal történő szisztematikus bombázását. Ez pontosan az a taktika volt, amit korábban Nagy-Britannia is alkalmazott Németország ellen – és ami ellen az amerikaiak alapvetően tiltakoztak.
1945 tavaszán mintegy 300 bombázó közelítette meg Tokiót, gyújtó és hagyományos bombákkal felszerelve. A város hamar lángokba borult és másnapra Tokió 41 km2-nyi területe megsemmisült. Több mint 100.000 lakos meghalt, 1.000.000 pedig elveszítette otthonát.
De nem Tokió volt az egyetlen város, ami az új taktika áldozatává vált. A következő napokban az amerikaiak lebombázták Nagoja, Oszaka és Kóbe városát is.
A sikereknek ára volt. A védtelen bombázók a japán védelem számára könnyű célpontot jelentettek, így az amerikai veszteségek egyre csak növekedtek. A háború befejezéséhez, Japán megadásához, ennél jóval közelebb fekvő területekre volt szükség. Ivo Dzsima eleste után viszont már nem csak a bombázóknak volt megfelelő bázisuk Japán elérésére, hanem immár a kísérő vadászgépek is velük tarthattak. Ezért volt rettentően fontos annak a pici szigetnek az elfoglalása.
1945 nyár elején minden másnap 500 bombázóból álló kötelék támadt Japánra. Miután a nagyobb célpontokat lerombolták, megindultak a kisebb célpontok elleni támadások is. A borzalmas károk és hihetetlen mértékű emberveszteség ellenére sem mutatkozott semmi jele annak, hogy a japánok megadnák magukat.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
