Bevezető, mit is vizsgálunk

Sokan tekintenek a tőkepiacokra, mint egy olyan intézményre, ahol a kisember csak veszíthet, és egyedül a nagy „guruk” tudnak, befolyásuk, vagyonuk, és belsős információik alapján extra nagy profitra szert tenni. Arra a kérdésre, hogy a nagyok hogyan jutottak el erre a szintre, általában az a válasz, hogy az elején kemény munkával végeztek pontosabb fundamentális becsléseket, a múltból helyesen következtettek a jövő tendenciáira. Sokan a puszta véletlennek, és a szerencsének tulajdonítják az érdemet, e vélekedés szerint a sikeres befektetők jókor voltak jó helyen.

Ezen írásomban azt a feltételezést, állítást szeretném bemutatni, amely rávilágít arra, hogy a piacot nem lehet megverni, nem lehet konstans módon átlag feletti hozamokat generálni, és mindenki, aki ez megpróbálja általában veszteséggel, és elszegényedve, fogja elhagyni a kereskedés parkettjét. Ezt az elméletet Hatékony Piacok Hipotézisének nevezi a szakzsargon, mely kifejezést először Eugene Fatima használta 1970-ben publikált tanulmányában.

Fatima arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért nincs egyetlen elemző cég, chartista, aki hosszú távon eredményesebb tudott volna lenni a piaci átlagnál, amit általában a nagy részvénycsokrokkal azonosítanak. (Pl.: S&P 500, mely 500 vállalat értékpapírjait tömöríti egy indexben.) Időszakos kilengések, rövidtávú extra hozamok, tőzsdei légvárak szerinte is kialakulhatnak, de ezeket a befektetők csak nagyon kis része tudja meglovagolni a kellő időben. Nagy általánosságban elmondható, hogy a következő buborékban már nem tudják megismételni az előző teljesítményüket, így hosszútávon sem tudják megverni a többi befektetőt.

Fatima nem állított kevesebbet, minthogy a tőkepiaci árak minden esetben pontosan tükrözik az adott időben elérhető összes rendelkezésre álló információt, azaz mindig reálisak. Ez a kijelentés óriási vitákat alakított, ki a Wall Street-en, aminek az lett a vége, hogy bebizonyosodott, ezt az állítást - mivel egy szélsőségről van szó - nem érdemes és nem is lehet lényegében cáfolni. Ahhoz, hogy bizonyítani lehessen az elméletet, fel kellett darabolni, és konkrét, kézzel fogható állításokat kellett megfogalmazni.

Fatima a hatékonyságra három különböző, egymástól jól elkülöníthető tézist fogalmazott meg. Ezek a következők voltak:

1. A tőkepiaci hatékonyság gyenge szintje, mely annyit állít, hogy az aktuális árfolyamok tükrözik a különböző pénzügyi változók információtartalmát. Ilyenek például az árak, kamatok, osztalékok stb.

2. A tőkepiaci hatékonyság félerős szintje, mely annyiban lép tovább az elsőhöz képest, hogy a mindenkori árfolyamok, tükrözik a bejelentett (public) vállalat jövőjére vonatkozó információkat. Például: negyedéves jelentések, felvásárlások, leépítések stb.
 
3. A tőkepiaci hatékonyság legerősebb szintje, azt is megkockáztatja, hogy az árak nem csak a nyilvános információkat tükrözik, hanem a belsős, nehezen hozzáférhető, titkos adatok is megjelennek az árakban, így még a tűzhöz közelállók sem tudnak konstans nyereségre szert tenni.

A következő oldalakon ezeket a hipotézis szinteket szeretném részletesen bemutatni. Továbbá igyekszem ismertetni azokat a sikertelen elemzési technikákat, amik gyakorlatilag életre hívták a hatékony hipotézis elméletét. Ahogy látni fogjuk, mindegyik szinthez fog tartozni egy „befektetési csoport”, akik bizonyos technikák segítségével kívánták megverni hosszútávon a piacot.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!