Az odaút

Még számomra is hihetetlen ennyire mázlistának lennem, de a sorsom, a munkahelyem és nem utolsósorban a HP volt olyan kegyes hozzám, hogy ilyen hamar megint Távol-Keletre utazhattam, ráadásul ezúttal olyan helyre, ahol eddig még nem jártam: Sanghajba! Igyekszem folytatni a jól bevált hagyományt, és blogot vezetni az útról. 6 napot leszek itt, melyből az első 3 a munka jegyében fog telni, a másik 3 pedig szabad világjárás.

A repülés müncheni átszállással történt, és leszámítva Ferihegy megközelíthetetlenségét Nagytétény felől hétfő délután – szakadó eső, balesetes álló M0, balesetes álló M5, balesetes álló Lágymányosi híd, előbbi miatt bedugult Petőfi híd: éveket öregedtem a szorongástól, mire a reptérre kiértem – az utazás különösebb izgalom nélkül telt.

Bp.-München, helyes kis propelleres géppel mentünk

München felett a táj

Sanghajba érkezve tavaszias 25 fok és magas páratartalom fogadott, na és az elmaradhatatlan, számomra mostmár nosztalgikus, jellegzetes édes-fanyar-penészes levegőillat. Igazából imádom! Már a reptérről a szállóba haladva a buszról lőttem pár fotót. Nem mondhatnám, hogy ragyogóan szép volt az idő, de ez nem tudta elrontani az utazás felett érzett örömöt!

Sanghajnak 18 millió lakosa van, és ezzel – meglepő módon – nagyobb, mint Peking, sőt Kína legnagyobb városa. Mindez a reptérről bejőve a városba különösebben nem látszik, hasonló a többi, általam eddig látott, távol-keleti nagyvároshoz.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!