Két hét Lappföld: Finnország, Svédország és Norvégia

Bevezető

Még Francia-Polinézián tengődtünk (az ottani írásom sajnos elveszett a PH! szerverhibája miatt) májusban, de már akkor elkezdtük tervezgetni, mit csináljunk a szabadságból megmaradt kb. 10 munkanappal.
Nem közvetlenül a nyaralás alatt, de nem sokkal a visszaérkezés után döntöttük el, hogy Lappföldre megyünk.
Nyárra már volt program, sőt december végére is, úgyhogy az utazást az őszi hónapokra lőttük be: végül szeptember vége–október eleje mellett döntöttünk.
Mint kiderült, bár az ősz (számomra érthetetlen módon) nem tartozik a népszerű turista szezonok közé Lappföldön, sok minden nincs nyitva, és kevesebb a szállás, ez az időszak nekünk tökéletes volt.
Lappföld három országra oszlik: Finnország, Svédország és Norvégia. A túránk ~80%-a Finnországban zajlott, de a másik két országba is átruccantunk.

Céljaink:
- rén- és jávorszarvast látni a szabadban,
- sarki fényt szabad szemmel megfigyelni (eddig többnyire csak kamerán keresztül láttuk),
- medvét vagy farkast látni természetes környezetben,
- eljutni az Északi-fokra, megnézni Hammerfestet, Európa legészakibb városát.

Első nap

Az első nap lényegében az utazással telt.
A túrát Ouluból akartuk kezdeni, ez Lappföld (Finnország) délnyugati csücskében fekvő, svéd határ közeli nagyobb város, repülőtérrel.

Svájcból (ahol élünk) indultunk. Mivel nincs közvetlen járat, Helsinkin át repültünk Ouluba. Ismét a Finnairrel mentünk (májusban velük repültünk Los Angelesbe, onnan Tahitire is): jó az ár-érték arány, és nem kell a csomagokkal bűvészkedni. Zürichben feladtuk, Helsinkiben pedig intézte a légitársaság az átrakást. Pluszpont az ingyen áfonyaszörpért, imádom.
Egyetlen negatívum a kb. egyórás késés volt Helsinkibe, cserébe legalább ettünk egy jót.

Ouluban a reptéren átvettük a bérautót: Toyota Yaris Cross, alig 12 000 km-rel, másfél éves. A túra végére bátran állítom: az egyik legjobb bérautónk eddig.

Az első éjszakára hotelt foglaltunk, tudtuk, hogy sötétben érkezünk és nem akarunk már várost nézni. A közeli boltban csináltunk egy kiadós bevásárlást, aztán irány a szállás.

Fun fact, ivóvíz Finnországban:
A finn csapvíz világszinten az élmezőnybe tartozik, sok helyen inkább csapvizet isznak, mint palackosat. Nem csoda, ha az üzletekben kevesebb palackozott víz fogy, vagyis alig kapható.

A hotelben becsekkoltunk, majd a recepción megkérdeztük, hol vacsorázhatunk. Egész napos utazás után semmi kedvünk nem volt kimozdulni, így a hotel éttermét választottuk, és milyen jól tettük! Kiszolgálás, hangulat, ételek: minden hibátlan.
Ha már Lappföld: előételnek rénszarvashúst kértem, ami brutálisan jó volt.

Főételnek steak, mellé egy-két sör

Második nap

A második napon nekivágtunk a világnak. Spontánra terveztük az egészet, de egy minimális útvonal azért létezett: Ouluból a svéd határ mentén északnak az Északi-fokig, onnan vissza Hammerfestbe, majd az orosz határ mellett dél felé, a délkeleti csücsökig, végül vissza Ouluba, mindezt kb. két hét alatt.
Útközben néztük, mi esik útba, és igyekeztünk napi 300 km alatt maradni.
Oulu közelében rábukkantunk Koiteli-re, valójában egy szigetszerű rész a Kiiminkijoki folyón.

Eszméletlen szép hely, a borús, enyhén esős, ködös délelőtt pont passzolt a misztikus hangulathoz. Rajtunk kívül 2-3 helyi családdal találkoztunk, turistával alig.

Kb. egy órányi autózás után jött Hiastinhaara (természetvédelmi terület rengeteg túraútvonallal). A legtöbb út víz mellett / vízen, fa pallókon vezet. Mi egy 7 km-es kört választottunk, ami jó döntés volt.

Útközben sokszor piknikeztünk: mindig volt nálunk étel-ital, mert sosem tudtuk, mennyire nyúlik egy túra. A finnek imádnak erdőben grillezni, és tényleg mindenhol vannak kijelölt tűz- és sütőhelyek.

Nyáron a vízparti túrák állítólag szúnyoginvázió miatt nehezek, szúnyogháló nélkül nem sok értelme van. Nem csoda, hogy nyáron kevesebb a turista.

Továbbhaladva Lalli következett (pár házas település az Iijärvi-tó mellett).

Útközben rénszarvas-csordába futottunk.

Megszokták az autókat és az embereket, de tartottuk a tisztelet-távolságot: nem akartuk megzavarni őket (és hát vadállatok, az agancs sem játék).

A nap végén Kemi és Tornio jött. Kemi a híres jégkastély miatt ismert, azt viszont novemberben építik, így most „a semmit” néztük meg. Tornio szó szerint átlóg a svéd oldalra. Estére „világvége” idő lett, a hotelszálló étterme zárva volt, így mégis kimozdultunk. 150 méterre ajánlottak egy helyet, jól főznek, és helyi sört is kóstoltam a rénszarvas-hamburger mellé.

Fun fact, rénszarvasok:
Nem Finnországban egészében, de Finn Lappföldön valóban több a rénszarvas, mint az ember (kb. 200 000 rénszarvas vs. ~180 000 lakos). A rénszarvasok nem vadak: mindegyik valakihez tartozik, csak szabadon legelnek.

Harmadik nap

A harmadik napon a svéd–finn határ mellett haladtunk észak felé.
Első megállónk Matkakoski volt: a Torne folyó itt kiszélesedik, a kanyarban pedig iszonyatos sodrás van, kisebb hullámokkal.

A kép nem adja vissza, élőben érezni a víz erejét és a robajt.

Továbbmenve megálltunk a Kattilakoski Campingnél egy folyóparti túrára.

Csak egy idős bácsi (talán a tulaj) volt ott, aki csak finnül beszélt, de így is sikerült szót érteni, sőt friss pogácsát is kaptunk tőle.

A rövid, kb. 2 km-es ösvény néhány szakaszon annyira sűrű erdőn megy át, hogy tényleg a „semmi közepén” érzi magát az ember.
Később jött Napapiiri (nem, semmi köze a Napapijri márkához): itt jelzik az Északi-kör vonalát.

Megálltunk a híres Arctic Circle kávézóban forró csokira és sütire, szuvenírnek pedig hűtőmágnest vettünk.

Útközben megint találkoztunk pár rénszarvassal.

Estére jó égboltot és látható sarki fényt jósoltak, így a Jerisjärvi-tó mellett, a Jeris Lakeside Resortban szálltunk meg (épp átépítés alatt volt, emiatt kedvező áron). A tóparti erdő ideális a fényvadászathoz.

A recepción mondták: a környéken vannak medvék, de ilyenkor már ritkán, inkább az orosz határ közelében nő az esély.

Vacsorára finn „tapas” (helyi kisfogások, sok hal), majd lefekvés volt a program.

A telefonom aurora-riasztása brutálisan jól működött.
Éjfél körül megjött a fény: először halvány zöld csíkok, aztán egyre erősebb. Kimentünk volna a tóhoz, de az erdő felől ropogó ágak és „szuszogás” hallatszott, így visszafordultunk, és a szobából fotóztam párat.

Reggelinél mesélték: ~2 km-re a hoteltől a szenzorok medvéket jeleztek az éjjel, valószínűleg nem jöttek volna közel, a medvék általában kerülik az embereket.

Fun fact – sarki fény színei és KP-index:
A zöld szín a kb. 100–150 km magasságban gerjesztett oxigén 557,7 nm-es emissziója, a piros a >300 km magasságban gerjesztett oxigén 630 nm-es vonala. A KP-skála 0–9, és északon már ~KP 3 körül látható szabad szemmel a fény, erősebb aktivitásnál jelennek meg a pirosas/lilás árnyalatok.

Negyedik nap 

A reggeli után nekivágtunk a napnak, ez volt az a nap, amikor átértünk Norvégiába.
Nem sokkal indulás után megálltunk egy tágas vízfelületnél, ahol ideális volt drónozni.

A tavakat gyakran csak egy keskeny út választja el egymástól, fentről nézve szinte olyan, mintha a víz uralná a tájat.
Még a határ előtt is tettünk egy rövid sétát, és újra repültem egyet a drónnal.

Ahogy átléptük a norvég határt, kisütött a nap, és az út menti fák igazi őszi színekben pompáztak: sárga, narancs és vörös minden árnyalata.

Tizenöt perc autózás után egy kis kilátónál álltunk meg. Norvégiában sokszor egy tábla, rajta fényképezőgép-jel mutatja, ha van valami érdekes látnivaló. A parkolóban még nem is láttuk, mit érdemes nézni, de a víz dübörgése elárulta: vízesés lesz.

Egy rövid séta után elénk tárult a Pikefossen-vízesés, körülbelül tíz méter magas, robajló erejű zuhatag. A fotón nem jön át, élőben lenyűgöző volt.

Továbbindulva eldöntöttük, hogy Alta lesz a következő megálló. A vízeséstől körülbelül 100 km-re fekszik, de közben újra rénszarvas-csordába botlottunk.

A délutáni naplemente előtt a felhők ismét gyülekezni kezdtek, különleges fényviszonyokat teremtve.

Alta egy hangulatos halászváros, méretéhez képest meglepően modern, főleg az építészetét tekintve.

A belváros tele volt éttermekkel, és már a túra elején eldöntöttük, hogy nem fogunk Google értékeléseket nézni, ami szimpatikusnak tűnik, oda megyünk be.

Ez most is bejött: kellemes helyet találtunk, és úgy döntöttem, kipróbálom a Bifrost gint tonikkal.

Nem volt rossz.

Előételnek rénszarvas-tartárt rendeltem, így még nem ettem, de kiváló volt, majd főételként is rénszarvas érkezett, desszertként pedig a híres norvég barna sajtból (brunost) készült édesség.
Vacsora után sétáltunk egyet a városban; aznapra is erős sarki fényeket jeleztek, de a felhőzet sajnos teljesen eltakarta az eget.

Fun fact, norvég barna sajt (brunost):
A brunost nem igazi sajt, hanem savó karamellizálásával készül. A tej- és tejsavó-cukor hő hatására barnul meg, ettől lesz édeskés, karamelles ízű. Főként kecske- vagy tehéntejből főzik, és Alta környékén is helyi büszkeség.

Ötödik nap

Eljött az idő, hogy meglátogassuk az Északi-fokot, Európa legészakibb pontját.
Nem sokkal Alta után egy tónál álltunk meg: innen láttuk meg először a fjordokat.

Bár Svájcban rengeteg hegyet látok, ez teljesen más világ és én amúgy is hegybolond vagyok.

Továbbhaladva időnként kisütött a nap, egészen különleges fények születtek.

A gyorsan váltakozó időjárás miatt sok szivárványt is láttunk; az egyiknél pont egy völgyben álló kis templom fölé feszült az ív.

Ahogy közeledtünk az Északi-fok felé, a táj egyre kopárabb lett, ennek ellenére szórványosan mindenhol akadtak falvak.

Következett az Északi-foki alagút: különlegessége, hogy a tenger alatt vezet, a legmélyebb pontja valamivel 200 méter alatt van a vízfelszínhez képest.

Maga az alagút közel 7 km hosszú, és elég sötét, néhol vizes foltokkal, de persze biztonságos.

Az alagút után még kb. 45 perc autózás várt ránk. Egy félreeső helyen gyönyörű vízesést találtunk: csak azért vettük észre, mert megálltunk fotózni, és meghallottuk a robajt.

Közeledve az Északi-fokhoz szebbnél szebb és érdekesebbnél érdekesebb látnivalók voltak. A tipikus Norvégia, amit a médiából ismer az ember.

Az egyik legjobb hely a sarki fények követésére, feltéve ha nincs beborulva.

Végül megérkeztünk a földgömböt mintázó szoborhoz, aki valami grandiózus látványosságra számít, csalódhat: a hely szeles, esős, hideg az év nagy részében. Mégis különleges érzés Európa peremén állni.

Megnéztük a II. Oszkár svéd király-emlékművet és az 1988-as „hét nemzet gyermekeinek” emlékművét is.

Estére Honningsvåg-ban szálltunk meg; útközben- és odaérve is belefutottunk egy-egy vízesésbe.

Vacsorára ismét jó helyet találtunk.

Fun fact, Északi-fok:
A turisták által „Északi-fokként” emlegetett pontnál valójában pár kilométerrel délebbre fekszik egy másik, természetesebb csúcs (Knivskjellodden), ami kicsit északabbra nyúlik, de autóval nem közelíthető meg (egy 8 órás gyalog túrával viszont igen), ezért maradt a „hivatalos” élmény a gömbszobor.

Hatodik nap

Korán keltünk, felmerült, hogy visszamegyünk az Északi-fokra, hátha jobb az idő, de végül nem volt értelme. Inkább Honningsvåg halászkikötőjét jártuk be: pici, de hangulatos város.

Röviddel ezután a Kirkeporten-túrára indultunk, amely a „sárkány szeméhez” vezet.

Laza dombocskának indult, de végül közel kétórás küzdelem lett a széllel és az esővel.

A végén egy természetes kőkapu várt, a túloldali, régi „szem” pár éve egy viharban részben leszakadt, de így is impozáns.

Továbbindultunk Hammerfest felé, Európa legészakibb városa (vannak északabbra fekvő települések, de nem minősülnek városnak).

Útközben rengeteg teraszolt szikla, patak és különleges fényjelenség jött szembe; még a ritka halo-effektust (ami akkor keletkezik ha esik az eső és a süt a nap, de annyira hideg van, hogy a cseppek megfagynak a levegőben. Amikor a jégcseppeket hátulról megvilágítja a nap, akkor ilyen körszivárványszerű jelenség jön létre) is megcsíptük.

Rénszarvasokat sem maradtak ki a látnivalókból. Nem sokkal a rénszarvasok után belefutottunk egy újabb gyönyörű patakba.

A tektonikus mozgás itt is megmutatta magát.

A város előtt áthajtottunk a Skarvbergfossen vízesésnél, ami talán a túra legszebbje volt, majd egy hosszú hídon közelítettük meg Hammerfestet.

A város kicsi, barátságos; a reptere szó szerint be van vájva a hegyoldalba, így csak kisebb gépek tudnak leszállni.

Megnéztük a Royal and Ancient Polar Bear Society helyét is, igen, itt minden a jegesmedve körül forog.

A The Royal and Ancient Polar Bear Society közel 300 000 taggal rendelkezik (a világ 2. legnagyobb független klubbja) és rengeted világsztár a tagja. A különlegessége a klubbnak, hogy csak akkor lehetsz tag, ha meglátogatod az irodát, ergo Hammerfestbe kell utaznod. Évente van gyűlés és pl. aki Erling Haaland-al akar találkozni, az jó eséllyel megteheti az éves gyűlésen. De tavaly Di Caprio is ott volt a gyűlésen.
Maga a klub azért küzd, hogy védjék a jegesmedvéket a kihalás elől, valamit minden ellen van, ami a jegesmedvék életét megnehezíti. Évi kb. 50 euróért bárki lehet tag, aki Hammerfestben jár. Az éves gyűlés ingyenes és a kijelölt hotelekben fele áron lehet aznapra szobát bérelni.

A városháza is jegesmedvés.

A város melletti kilátóból lenyűgöző a panoráma.

Fun fact, Hammerfest:
A város az Északi-sarkkör felett fekszik, a „fehér éjszakák” több mint két hónapig tartanak nyáron, télen pedig hosszú polar-éjszaka van. Ez a fotózásnál észveszejtő fényviszonyokat ad.

Hetedik nap

Az időjárás nem kedvezett Norvégiában, így visszaindultunk Finnország felé. A következő két hétre vihart és esőt jósoltak. A határig szakadt az eső, csak egy parkolóban álltunk meg enni.

A finn oldalon kisütött, és az orosz határ mentén haladtunk délnek. Volt egy kb. 50 km-es szakasz, ahol tilos a fotózás: katonai terület, a fákon is kamerák.

Karasjokhoz érve megnéztünk egy számi múzeumot. A számi népcsoport Lappföld őslakosa, és a mai napig tartják a hagyományaikat. Sokan ma is számi életmódot folytatnak, kissé elzártan a világtól, viszont teljes összhangban a természettel.

A magyarhoz hasonló ábécé mellett nekik is van „logout”
Mint ismert, a magyar és a finn nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, ami miatt bár egy magyar nem érti a finnt (és fordítva sem), a hangzás szerintem letagadhatatlanul hasonló. Emellett a szavak hangképzése is elképesztően rokon. A finnhez is, de a számihoz különösen.

A különféle számi nyelvcsoportok Lappföldön térképen is jól elkülönülnek. Érdekes egybeesés, de éppen a múzeumban volt egy számi gyülekezet. Amikor vettünk jegyet, megkérdezték, honnan jöttünk. Mondtam, hogy Svájcból, de a párom svájci, én pedig magyar vagyok.
Az egyik nyelvkutató hölgy ezt meghallotta, és azonnal odajött. Megkérdezte, tudtam-e, hogy kapcsolat van a magyar és a számi nyelv között. Ebből egy kisebb beszélgetés alakult ki, nagyon érdekes volt.
Kiderült, hogy valóban vannak szavak, amelyek meglepően hasonlóak, sőt kiejtésben szinte teljesen egyeznek. A hölgy megkért, hogy olvassak fel néhány mondatot magyarul, amit ő hanganyagként rögzített a későbbi elemzéshez.
Végül e-mail-címet is cseréltünk, mert lehetséges, hogy később tudok majd segíteni a kutatásban

Kint még megnéztünk néhány számi házat, majd továbbindultunk.
Közben lefoglaltam a szállást Inariban, az Inari-tó mellett, ami az egyik legnagyobb tó Finnországban.

Útközben többször megálltunk, és készítettem pár drónfelvételt.
Kicsivel naplemente előtt értünk Inariba. A hotel teljesen fából készült, hatalmas, modern bejárattal.

Vacsora előtt tettünk még egy rövid sétát.
Ideális környék ez a medvéknek is, nyáron gyakran látni őket, amint a sziklákon lesik a halakat a vad, gyors folyású vízben.
A hotelben a vacsora eszméletlenül jó volt, talán a legjobb az egész túra alatt.
Minden tökéletes volt, de a desszert különösen különlegesnek bizonyult: minden egyes része mocsári hamvas szederből (cloudberry) készült.
Ez egy igazi finn különlegesség: Európában szinte kizárólag Finnországban található, és néha ugyan kapni különleges boltokban, de nagyon ritka. Édes-savanykás íze van, kifejezetten kellemes.
Európa többi részén, ahol még előfordul, a szüretelése tilos, mert védett növény. Finnországban viszont rengeteg van belőle.

Fun fact, a mocsári hamvas szeder (Rubus chamaemorus):
A hamvas szeder a finn konyha egyik legértékesebb alapanyaga. A bogyó tőzeges lápokon terem, csak évente néhány hétig szüretelhető, és nagy becsben tartják.
Egy kilogramm ára a szezon elején elérheti a 100 eurót is, mert a gyűjtése kézzel, nehéz terepen történik.

Nyolcadik nap

Reggeli után kimentünk a tóhoz és lőttem pár fotót.

Nem hagytam ki az alkalmat, a drónnal is tettem egy kört.

Inari közelében megálltunk tankolni, és a benzinkútnál a norvég és a svéd zászló között a számi zászló lobogott.

Nem sokkal a benzinkút után ismét láttunk rénszarvasokat.

Rengeteg tavat és patakot lehetett látni útközben, ezért sokszor megálltunk fotózni.

A végtelennek tűnő utakon alig van forgalom, és érdekes módon a színesebb fák az út mellé vannak ültetve, a fenyőfélék pedig inkább beljebb nőnek.

A semmi közepén megálltunk egy Peurasuvanto nevű kávézóban. Egész évben lehet itt szállást is bérelni, de leginkább télen megy az üzlet.

A citromos túrótorta a legjobb túratorta volt, amit valaha ettem, és ez a szelet csak 3,5 euróba került.
A finom süti után még megálltunk párszor gyönyörködni a természetben.

Majd jött a pillanat, amikor meg kellett állnunk, mert egy kisebb dugó keletkezett.
Egy rénszarvascsorda úgy gondolta, hogy most ők mennek át az úton, mi pedig várjunk.
Az első eset volt a túrán, de nem az utolsó. Nem különösebben zavartatják magukat az autók miatt, és szép lassan mennek át az úton.

Az éjszaka Kemijärvibe volt tervezve, a szállás pedig egy tó mellett. Ennek oka volt: aznap estére tiszta eget és sarki fényeket jeleztek.

A hatalmas ház mellett, ahol ketten voltunk, még egy jetski is benne volt az amúgy olcsó árban.

Az aznapi vacsora „maradék” volt, amit a boltokban vettünk, annak a maradékát el kellett fogyasztani, mielőtt megromlott volna.
Az édességek között volt néhány igazi érdekesség: mindenféle extrém sós és savanyú cukorka. Az egyik annyira sós volt, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Azóta sem fogyott el…

Na de eljött az este, és jelezte az applikáció: itt vannak a sarki fények.
Öltözés, rohanás a stéghez, kamera felállít, és tádááám!

Talán egy órát voltunk kint, és eszméletlen látvány volt.
Aznap este 3,67 érték volt, így jól látszott. Élőben persze nem ennyire zöld, mint a fotókon, inkább szürkészöldes árnyalatú. A pirosas fényeket csak 6-os szint felett lehet látni.

Az adott estén történt még egy jelenet, ami simán beleférne egy skandináv krimibe.
Kint álltunk a stégen a tök sötétben. Pár fotós a tó másik oldalán is fotózott, amikor felénk indult egy nagy darab, ballonkabátos fickó.
A párom mondta, hogy ő beugrik a vízbe, én meg közben „zúzzam le” a tagot.
Végül egy hihetetlenül kedves, nyolcvan év feletti bácsi volt, szintén fotós, akivel jót beszélgettünk.

Fun fact, a finn erdők és tavak aránya:
Finnország területének kb. 75%-át erdők, közel 10%-át tavak és mocsarak borítják. Több mint 187 000 tó található az országban, ezért is nevezik „az ezer tó országának”. Az erdők 86%-a fenyő, lucfenyő vagy nyír, és a fakitermelés szigorúan fenntartható módon zajlik: évente kevesebb fát vágnak ki, mint amennyi újra kinő.

Kilencedik nap

A reggeli után nekivágtunk a napnak. Előző este ugyanis lefoglaltunk egy túrát egy vadásszal, aki azt ígérte, hogy medvéket fogunk látni.
Időre kellett érnünk a Kuusamo közeli parkolóba, de csak késő délutánra, így volt még időnk.
Ennek ellenére korábban indultunk, mint máskor.

Kemijärvi közelében egy érdekes jelenségnek voltunk tanúi: a felhők félig-meddig eltakarták a települést, a másik oldalon viszont már sütött a nap.

Út közben leértünk a sarkkörhöz, és mellette egy csöndes patak is megmutatta magát.

A Pieni Karhunkierros-nél (Oulanka Nemzeti Park) megálltunk egy túrára.
Az információs táblán jelezték, hogy itt bizony medvék vannak. A térképen pirossal jelzett terület a medvék tipikus téli pihenőhelye. Még jó, hogy a túraútvonal pont mellette haladt

Mi a körtúrát választottuk, ami kb. 3 órás volt, mert sokszor megálltunk fotózni.

A túra a sűrű erdőben kezdődik, és érdemes a kijelölt utakat követni.

Ahol nem volt egyértelmű, ott a fákon elhelyezett jelzéseket kellett figyelni.

A nedvesebb szakaszokon fa pallók vezettek át, így nem kellett a sárban járni.

Nagyon tetszett, hogy a túrautak jól jelöltek, tényleg el kell veszíteni a józan eszét annak, aki eltéved itt.

A túra felénél volt egy kis faházikó, természetesen lehetőség grillezésre is.

A házikó egy vad folyó mellett fekszik, festőien szép környezetben.

A patakon át kellett menni a túra folytatásához, de erre a célra építettek egy hidat.

A túra további része is gyönyörű volt, minden irányban más színek és fények.

A túra után az autóban ebédeltünk, majd elindultunk a parkolóba, ahonnan indult a medve-les.
Az út odáig elég rossz minőségű volt: tele lyukakkal, így kb. 20 km/h-val tudtunk csak haladni.
A parkolóban már ott volt egy nő az autójában, aki szintén nem mert kiszállni, mert a vadász azt mondta, a les mindössze 400 méterre van, és ott már medvék vannak.
Közben jöttek még néhányan, végül a vadász is megérkezett.
Egy 5–10 perces eligazítás után (mit nem szabad, mit igen) nekiindultunk az erdőnek.
Megkérdeztem, miért nincs nála puska vagy medvespray, ha baj lenne.
A válasza: „Nem bántanak a medvék.”
Megnyugtató volt ezt hallani. Ja, nem
Tíz perc alatt értünk oda a leshez, amihez sűrű bozótoson kellett átjutni. Mindenfelé lezabált málnabokrok és friss "medvenyomok" voltak.
A les fotósoknak készült, a falon kis nyílások az objektíveknek.
Ahogy beléptünk, ott állt előttünk egy közel 400 kilós barna medve, tőlünk alig 15 méterre.
A vadász nyugodtan mondta: „Nem lát minket, de pontosan tudja, hogy itt vagyunk.”

A lélegzet is megállt bennem, amikor a medve egyenesen a kamerába nézett.
A vadász sokat mesélt róluk: az ember nem préda, a medvék inkább elkerülik az embert. Ezért is nehéz őket vadon látni.
A terület, ahol voltunk, hatalmas – kb. 8 focipályányi –, és az orosz határtól mindössze 1,5 km-re. A medvéknek ételt is kiraknak, másképp esély sem lenne megpillantani őket.

A vadász mesélte, hogy 40 év alatt mindössze egyszer találkozott medvével az erdőben.
A medvék kilométerekről megérzik az embert. A balesetek szinte kizárólag anya–bocs helyzetekben történnek, amikor a nőstény nem tudja, fenyegetés vagy sem, amit lát.

Mi már csak hímeket láttunk, ők később mennek téli álomra.

A bocsok január–április között születnek, ekkor a legveszélyesebb az erdőben járni.
A fiatalok 1–2 hónapos korukra már megtanulják, hogy az embereket kerülni kell.

Összesen öt medvét láttunk, és majdnem három órán át ott maradtak, mielőtt mind elindult az orosz határ felé.

A medvék mellett sok madarat is láttunk, nekik is ízlett a kirakott étel.
A túra után már sötét volt, egy gyors vacsora után mentünk aludni, de az adrenalin miatt alig tudtunk elaludni.

Fun fact, a finnországi medvék:
Finnországban kb. 2300–2400 barna medve él (2024-es becslés). A legnagyobb populáció Kelet-Finnországban, az orosz határ mentén található.
A medvék május és szeptember között a legaktívabbak, október-november körül kezdik a téli álmot.

Tizedik nap

A reggeli után kicsekkoltunk, és elindultunk nyugat felé, át az országon.
Nem mentünk sokat, mert megálltunk a Riisitunturi Nemzeti Parkban egyet túrázni.

A parkra jellemző, hogy az átlagosnál is többféle lakmározási lehetőséget kínál a medvéknek. Ősszel a színek valami hihetetlenül gyönyörűek.

Kiválasztottunk egy túrát a sok közül, kb. 5 km-es, lankás, kisebb hegyes útvonal volt.

Aki szeret kirándulni, annak ez a túra kötelező.

Körülbelül egy óra volt felérni a túra legmagasabb pontjára, és a felhős idő ellenére is csodás kilátás nyílt a környező tavakra és erdőkre.

Télen valószínűleg még szebb lehet – tervben van, hogy egyszer visszatérünk.

Az utak jól karbantartottak, a „semmiben” lévő erdei WC-k is tiszták voltak.
A túra után Rovaniemi felé vettük az irányt, ami a Mikulás hivatalos lakhelye.

A város környékén sok látnivaló akadt, így a túra alatt először két éjszakára vettünk ki szállást.
A szezonon kívül az árak sem voltak magasak, pláne a színvonalhoz képest.

A reggeli benne volt az árban, de reggeliztető helyiség helyett minden bent volt a hűtőben és a konyhában, bőségesen.
Nem spórolták ki az alapanyagokat: a felét magunkkal vittük, és a következő napokban fogyasztottuk el.

Estére viszont lefoglaltunk egy túrát egy profi auroravadász csapattal.
Aznap estére 6 feletti KP-indexet jósoltak, ami ritka.
Az „Aurora Hunters” csapat a felhős idő ellenére is ígérte, hogy látni fogjuk a fényeket.
A túra este 9-kor indult és reggel 5-ig tartott.
A vezető már induláskor mondta, hogy az út legalább 2 órás lesz: át kell menni Svédországba, ott tiszta az ég.

Félúton már láttuk az első erős csóvákat, szabad szemmel is zöldek voltak.
Tovább haladtunk, majd megálltunk az úton, és előttünk tárult az égbolt teljes pompájában.

Annyira erős volt a fény, hogy az utat is zölden világította be, a piros árnyalatokat is láttuk szabad szemmel.

Nem csak egy irányban, mindenhol táncoltak a fények.

Három órán át szinte megállás nélkül ment a látvány, hajnal három körül indultunk vissza.
Még a visszaúton láttunk egy jávorszarvast is, először az utazás alatt és az egyetlent.

Fun fact, aurora hunting tippek:
A sarki fények fotózásához: ISO 800–3200, f/1.4–f/2.8, záridő 1-4 mp, manuális fókusz csillagra, RAW formátum. A legjobb időszak: szeptember–április, tiszta, sötét égbolt mellett.

Tizenegyedik nap

Felébredve a kiadós alvás után elmentünk szétnézni Rovaniemiben. Elmentünk megnézni Joulupukkit, azaz a Mikulást.

A Mikulás-biznisz szezonon kívül is pörög, a Mikulást fotózni tilos, cserébe 40 euróért lehet vele hivatalos képet készíteni

A „Rudolfok”, akik már nem végzik jól a munkájukat pástétomként végzik

A sarkkör is átmegy a Mikulás-falun.

Dirty, dirty Santa

A „perverz Mikulás-bolt” után elmentünk enni egy számi étterembe, ahol kizárólag számi ételeket lehet enni, és csak a környékbeli állatokból, növényekből, illetve gyümölcsökből készítik az ételeket.

Maga az étterem olyan volt, mint egy jurta.
Mi a napi menüt rendeltük, ami egy medvelevessel kezdődött.

Azt hittem, hogy csak a neve az, hogy medveleves, de a tetején lévő darált „akármi” valójában szárított medvehús volt. A rénszarvashoz képest, ami szerintem a kedvenc húsom lett, nem volt különösebben intenzív íze, inkább csak zsíros.

Kaptunk még valamilyen madártojásból készült krémet kenyérrel, meg egy zöldségtálat. Mindkettő jó volt, de az én ízlésemnek kicsit fűszerszegény.

A főétel jávorszarvas volt, amit tegnap a visszaúton ütöttünk el… illetve a vadászok lőttek le Ha a finom szósz nem lett volna, akkor szerintem olyan lett volna, mintha semmit sem ettem volna: nagyon puha, de íztelen hús.

A desszert viszont fincsi volt: erdőből gyűjtött pár gaz fancy tálalásban.

A számunkra korai (délután 5 órai, de ott ez normális) vacsora után elmentünk vásárolni. Vagyis ez volt a terv, de egyikünk sem talált semmit: a skandináv dizájn annyira nem jött be.
Azt hiszem, egy hűtőmágnest vettünk a 2 óra vásárlás alatt.

Fun fact, számi konyha röviden
A számi konyha a helyben fellelhető alapanyagokra épít: rénszarvas, jávorszarvas, vadmadarak, édesvízi halak, vadon termő bogyósok (pl. hamvas szeder). A fűszerezés visszafogott, a cél a nyersanyag ízének megőrzése, gyakoriak a szárított és füstölt készítési módok is.

Tizenkettedik nap

Rovaniemit elhagyva a reggeli után elmentünk megnézni a Ranua vadasparkot.

A parkban kizárólag olyan állatok találhatók, amelyek egyébként is őshonosak Lappföldön, például a hóbagoly.

Nem minden állat van bekerítve, némelyiket a kijelölt túraútvonalakról is lehet látni.

Lappföldön megfigyelhető a sárgacsőrű lúd is, amely hasonlít az európai társához, de világosabb a csőre és sokkal agresszívebb.

A szarvasok és jávorszarvasok a parkban is gyakoriak, egyikük épp az erdőben heverészett, másik pedig jóízűen ebédelt.

Egyébként farkast vadon látni szinte lehetetlen: egyrészt kevés van, másrészt kerülik az embereket.

A park után elindultunk az aznapi szállásunkra, ami egészen különleges volt:

Egy egész ház egy tó partján, szaunával és mindenféle helyi extrával.

Nem nagyon voltak szomszédok sem, a természet vett körül minket.
Bal oldalt a fő ház, jobb alul a szaunaház, amit egy stég köt össze a tóval (mert szauna után ugye le kell hűlni).

Bal felül középen volt egy vendégház, ha netán a házban lévő 9 ágy nem lenne elég, és jobbra egy fáskamra/garázs.

A fő házban is volt szauna, de mi inkább a kinti szaunát fűtöttük be.

Ha a két beltéri WC nem lett volna elég, kint is volt egy, klasszikus erdei budi.

Az éjszaka viszont hihetetlenül félelmetes volt ilyen helyen.
Olyan csend uralkodott, hogy szinte hallani lehetett a saját szívdobbanásunkat.
A városban élő ember megszokja a háttérzajt, amikor ez eltűnik, az elsőre nyugtalanító.
Este kimentünk megnézni az eget, hátha látszanak a sarki fények, és a sötétben tényleg félelmetes volt a némaság.
Ha valaki akkor felbukkant volna, szerintem szívbajt kaptam volna.
Mindezek ellenére a hely hangulata lenyűgöző volt, simán el tudnám viselni hosszabb távon is.

Fun fact, a finn szaunák:
Finnországban több mint 3,3 millió szauna van, miközben az ország lakossága csak kb. 5,6 millió.
Vagyis gyakorlatilag minden családra jut legalább egy szauna, de sok helyen, például irodákban, tűzoltóságokon, sőt parlamenti épületekben is, külön szauna működik.

Tizenharmadik nap

A reggeli után elhagytuk a menő lakunkat. Az ilyen helyeken mindenhol kóddal nyitható ajtók vannak, személyzet nincs.
Távozáskor csak takarítani kell és lehúzni az ágyneműt, valószínűleg hetente egyszer van nagytakarítás.
Az ár ezekhez képest nagyon baráti volt, és bőven megérte azt a 15 percet, amit a takarításra szántunk.

Útközben észrevettük, hogy vészesen fogy az üzemanyag.
Vagy az autó nem jelezte, vagy mi nem vettük észre, a lényeg: 37 km-re volt még üzemanyag, és 32 km-re a következő benzinkút.

Szerencsére az út többnyire lejtett, így 8 km-rel a tartályban pont odaértünk.

A következő megálló Auttiköngäs volt, egy kanyon, ahol a 19. században a víz erős sodrását faúsztatásra használták.
A vízesés mellett egy csúszda-szerű szerkezetet építettek, amin a farönkök a vízzel együtt haladtak le.

Épp ott volt egy geológuscsoport, akik felmérést végeztek, mert szeretnék az egész szerkezetet restaurálni.

Beszélgetésbe elegyedtünk velük, részben a drón miatt, részben mert a cég, ahol dolgozom, hasonló mérésekkel is foglalkozik.

A környék egyben szabadtéri múzeum is, ahol be lehet menni régi faházakba, és megtudni, hogyan éltek itt az emberek régen.

Van egy menedékház is, amit bárki használhat vészhelyzetben, például, ha túrázás közben rásötétedik.

Apróság, de nagyon jellemző a finnekről: a fából készült járdákon fém csúszásgátlók vannak, így esőben és fagyban sem csúszik el az ember.

A túra után megálltunk a parkoló melletti kávézóban, ahol pótoltuk az energiát.

A WC különálló, klasszikus erdei budi volt, de rendkívül tiszta.
A „nagy dolgok” után fűrészport kell dobni a gödörbe, ami segíti a természetes lebomlást és megakadályozza a szagokat.
Továbbhaladva ismét belefutottunk egy rénszarvascsordába.

Az utazás előtt csak reméltem, hogy talán látunk néhányat, ehhez képest nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna velük.
És még két hét után sem untuk meg.

A következő megálló Korouoma, egy nemzeti park része.

Mivel jó idő volt és kedvünk is akadt, nekivágtunk a leghosszabb túrának.

A park bejáratánál egy kapu fogadott, majd sűrű erdőn keresztül vezetett az út.

Bár medvés környéknek számít, a vadásztól hallottak után már nem stresszeltem és tényleg, nem is láttunk egyet sem

Az időjárás tökéletes volt: 12 fok, szél és eső nélkül.

A többórás túra alatt mindössze öt emberrel találkoztunk, nyugalom, természet, csend.

Aznap este egy síközpont mellett szálltunk meg, ismét egy teljes házban, ketten, 15 ággyal.
A ház ideális nagyobb csoportoknak is, de mi csak egy hálószobát használtunk, így takarítani sem kellett sokat.

Fun fact, az erdei menedékházak rendszere:
Finnországban több mint 4000 ingyenesen használható menedékház (laavu, kota) található.
Ezeket a túrázók, vadászok és síelők is használhatják. Soknál tűzrakóhely, fa és WC is van, mindez teljesen díjmentesen.

Tizennegyedik nap

Eljött az idő, hogy visszamenjünk Ouluba, ahonnan másnap indult a repülőnk.
Útközben néhány rénszarvas még feltartott minket, de már rutinosan kezeltük.
Aznapra az volt a terv, hogy megnézzük Oulu városát, amit az első napon nem volt időnk bejárni.

Elsőként a helyi vásárcsarnokot néztük meg, kívülről nagynak tűnik, de belül inkább hangulatos, mint tágas.

Tele volt friss helyi finomságokkal. Vettünk pár apróságot, és fél kiló szárított rénszarvashúst is hazára, három nap alatt el is fogyott, annyira finom volt.

A városban még ma is sok a régi, fából épült ház, amelyek megőrizték a 19. századi hangulatot.

A központban épp iskolakezdési ünnepség zajlott – diákok és zenészek lepték el a főteret.

A városháza közelében több park is található, az egyikben egy szabadtéri színpad, amit bárki ingyen bérelhet bármilyen rendezvényre.

Még naplemente előtt kimentünk a homokos strandra, igen, Finnországban!
Nyáron, annak ellenére, hogy a víz ritkán haladja meg a 20 °C-ot, rengetegen fürdenek és napoznak itt.

A kilátótorony a part közelében 20 éve épült újra, ma inkább jelkép, mint használati építmény.

Az utolsó vacsoránk Lappföldön természetesen rénszarvas volt – stílszerű befejezés.

Fun fact, Oulu, a „Nordic Silicon Valley”:
Oulu Finnország egyik leginnovatívabb városa: több mint 1000 technológiai cég működik itt.
A Nokia is itt fejlesztette ki első GSM-telefonjait, és a város ma is az északi IT-fejlesztések központja.

Az utolsó nap

Az utolsó napon már kevés időnk volt, de egy laza városi séta még belefért.

Oulu 2026-ban Európa Kulturális Fővárosa lesz, amit már most intenzíven hirdetnek.
A város több művészeti projektet és koncertet szervez, hogy felkészüljön az eseményre.

A reptér környékén gőzerővel épülnek a szélkerekek, nem véletlenül, hiszen a térség szeles klímája ideális a megújuló energiatermeléshez.

A reptérre érve először visszaadtuk a bérautót.
A két hét alatt összesen 3117 kilométert tettünk meg.
Amikor átvettük, az autóban 12 000 km volt, tehát közel a negyedét mi raktuk bele.
A túráinkat is követtük: átlagosan 14 km-t gyalogoltunk naponta.
Így utólag ez nem tűnik soknak, talán 1–2 hosszabb túra volt, de mind megérte.

Helsinkiben az átszállás szoros volt, mindössze 20 percünk maradt, de sikerült.

A zürichi vonatra várva még láttunk egy MÁV-vonatot elrobogni, sosem gondoltam volna, hogy Svájcban fogok magyar szerelvényt látni.

Fun fact, finn közlekedés:
Finnország úthálózata Európa egyik legjobban karbantartott rendszere, mégis a sebességhatárok alacsonyak:
autópályán 120 km/h, országúton 80–100 km/h.
A gyorshajtás bírsága jövedelemarányos (mint Svájcban) és volt már, aki 100 000 eurós büntetést kapott egy 50-es zónában gyorshajtásért.

Mennyibe került és végszó

A „piszkos anyagiakat” a végére hagytam, de összességében nem is volt olyan piszkos.

A repülő fejenként 220 euró volt, ami teljesen elfogadható ár.
Télen, szezonban ez akár a duplájába is kerülhet.

Az étkezés kb. 50 euró/fő/nap volt, ebben benne volt a bolti étel és az éttermi vacsora is.
A skandináv országok közül Finnország a legolcsóbb, és mivel mi szezonon kívül mentünk, ez is segített.

A szállás átlagosan 40 euró/fő/éj, és a legjobb, hogy a nagy házak voltak a legolcsóbbak.
Egy tóparti ház például csak 58 euróba került.

Az autóbérlés két hétre, nemzetközi csomaggal együtt 310 euró volt, és egy szinte új, tökéletes Toyota Yaris Crosst kaptunk.
A benzinköltség 320 euró volt összesen, a fogyasztás alacsony volt.
Érdekesség: parkolóért sehol sem kellett fizetni, mert mindig volt szabad ingyenes parkoló.

A szuvenírek kb. 30 euró/fő, a medvés és aurora-túrák 150–150 euró/fő, a belépők összesen 100 euró/fő.

Így összesen a teljes utazás kb. 2200 euró/fő volt, egy 14 napos észak-európai kalandért ez igazán baráti.

Lappföld egyértelműen bekerült a TOP 5 helyszínem közé:
1. Izland
2. Francia-Polinézia
3. Madeira (Portugália)
4. Lappföld (Finnország)
5. Kerala (India)

... és biztos, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.
(Valamikor) Télen szeretnénk visszatérni, a hó, a medvék és a sarki fények új arcát is látni.

Fun fact, miért ősszel érdemes menni Lappföldre:
A legtöbb turista télen látogatja, de ősszel feleannyiba kerül minden, nincsenek szúnyogok, alig van tömeg, és a természet a legszínesebb arcát mutatja.
Ráadásul szeptember–október között az aurora aktivitás is a legmagasabb.