Three Rivers - Los Angeles

A kontinentális reggelit követően vágtunk neki utunk második nagyvárosának. Itt sikerült csatlakozni délután a korábban említett kétszer öt sávos (egyébként mindennapos) közlekedési dugóhoz. Egy ismerősünknek köszönhetően a Sunset Boulevard közelében sikerült szállást találnunk. Nem bírtunk magunkkal, ezért már este nekivágtunk gyalog a környéknek. Klasszikus képregénybolt, stand-up lokál és megannyi filmes épület mellett haladtunk végig a naplementében, végül egy hatalmas tányér vietnami pho levessel fejeztük be az estét.

Másnap le akartuk tudni a “kötelező köröket”, ezért rögtön a Hollywood Boulevardon kezdtünk. Elindultunk a csillagos úton, áttértünk a filmpremiereiről híres TCL Chinese Theatre előtti szignózott, lábfej-lenyomatos kövekre, majd egy pillantást vetettünk a Dolby Theatre-re (korábban Kodak Theatre), és elhaladtunk az El Capitan Theatre mellett is (Walt Disney mozi). Utóbbi nagyon tetszett, hiszen egy klasszikus amerikai mozi benyomását kelti a középen elhelyezett jegypénztárával, és atmoszférája is a régi időket idézi.

Itt tartják a Walt Disney filmek premierjeit, utolsó nap be is ültünk a Maleficientre és megdöbbentünk, hogy egy komplett esti műsort kaptunk, orgonajátékkal, bűvészshow-val, valamint a film után még egy-két díszletet, ruhát is meg lehetett tekinteni. Előzetesen több helyen is olvastuk, hogy a domboldalon lévő Hollywood kiírás nem egy nagy dolog amióta nem lehet a közelébe menni, ráadásul most még a közeli kilátó is le volt zárva, de azért elautóztunk a környékre és távolról fotóztunk párat.

Átérve a belvárosba megcéloztuk a tavaly nyílt Grammy Museumot. Nagyon tetszett a három szinten elterülő interaktív kiállítás a különböző archív felvételekkel, ereklyékkel (BB King zakója, Daft Punk kosztüm, Stevie Ray Vaughn komplett turnészettje gitárokkal, öltözékeivel stb.) Az előadók is nagyon ötletesen, galaxisszerűen vannak bemutatva egy több méter hosszú érintőkijelzős asztalon. Egyszerre többen is kalandozhatnak a műfajok és azok akár legextrémebb alfajai között.

A stúdiózásról különböző kabinokban tartanak interaktív kiselőadást nagynevű producerek és zenészek (pl. masterelés, hangszínek stb.), de egy komplett zeneszoba is van billentyűs hangszerekkel, effektpulttal, dobszerelésekkel és gitárokkal, ahol az effektpedálokhoz programozott bevágások mutatják be, melyik zenében mi és hogyan érvényesül.

Este, miután kipróbáltuk a rohamléptekben fejlődő Chipotle mexikói gyorséttermet, ismerősünk tanácsára elsétáltunk a House of Blues-hoz. A 3 emeletes szórakozóhely kívülről vadnyugati épületként fest, díszítését, belterét tekintve pedig olyan, mintha a hippikorszakból maradt volna hátra. A Hard Rock Caféhoz hasonlóan több House of Blues is található az Államokban, ami nem véletlen, hiszen ugyanaz a társalapítója (Dan Aykroyd mellett).

Az alsó szinten koncertterem, felette étteremrész kis színpaddal, míg a legfelső emelet amolyan chill-outos szekció, nagy adag keleti beütéssel. Aznap éppen öt feltörekvő banda lépett fel, a közel telt házból ítélve több is visszatérő név lehetett. Félidőben még egy burleszkshow-t is láthattunk. Fantasztikus élmény, rengeteg jó zenésszel, igazi minőségi szórakozás.

Gyors reggeli után, kihasználva a szolidabb forgalmat, elmentünk a Frank Gehry által tervezett Walt Disney Concert Hallhoz. Kisgyermekként sétáltuk körbe, ámulva a formáin, és utólag visszanézve képeinket megállapítottuk, hogy szinte minden új szögből egy teljesen más építészeti élményt nyújt.

Ezután a Universal Studios felé vettük az irányt, ahol már reggel is egy órába telt, míg a 8 sávos parkolóba vezető úton bejutottunk. Felidézni sem tudom, mikor láttam ennyi embert utoljára, végül újabb várakozást követően megvettük a viszonylag borsos árú (~100 $) belépőt. Képtelenség egy nap alatt mindent megnézni, és ez főleg a rengeteg látogatónak köszönhető. Szinte minden látnivaló minimum 1 órás sorban állást igényelt, ráadásul valamelyik csak limitált számban indul egy nap. Eldöntöttük, hogy nem fogunk ezen idegeskedni, felállítottunk egy fontossági sorrendet, majd nekivágtunk a parknak.

A speciális effektusok bemutatója után bejutottunk a Waterworld arénába, ahol jelenleg futó sorozatok kaszkadőrei élhetik ki színészi oldalukat is. A három részre osztott közönség első 4-5 sora garantáltan vizes lesz, már az előzetes párbeszédek között, ahol vízipuskákkal, illetve vödrökkel esnek egymásnak a szereplők. Nagyjából egy 20 perces, látványorientált történet bontakozik ki a közönség előtt, jetskíkkel, bezuhanó hidroplánnal, félelmetes ugrásokkal és természetesen a végén, mint ahogy a filmben is történt, szinte minden lángba borult.

A helyi diner után felültünk a stúdiótúrás kis vonatra, ami végigvezet a stúdió egy részén. Először egy-két jelenleg futó sorozat műtermei mellett, majd a forgatókönyvíróknak, producereknek irodául szolgáló kis házak előtt haladtunk végig. A stúdióban pár éve kitört óriási tűzesetben tönkrement King Kong rész helyett egy új, 3D-s élménybarlang épült, Peter Jackson narrációjával.

Továbbhaladva részesei lehettünk egy árvízzel és földrengéssel tarkított metróaluljárós katasztrófajelenetnek, majd megtekinthettünk pár ismert filmes járművet (Vissza a jövőbe, Flinstones, Fast and Furious stb.). Láttuk a ma is sokszor használt Született feleségek, Grincs, Psycho, illetve a Cápa eredetileg kiépített díszleteit.

Utoljára orvosi rendelőben vártam annyit, mint itt az élményparkban az új Transformers attrakcióra. Kaptunk egy 3D-s szemüveget, majd csoportokra bontva beültettek egy-egy járműbe, ami egy sötét szobában valóságot megtévesztően mozogva imitálta, ahogy az Autobotokkal együtt utazunk és küzdünk a Decepticonokkal.

A Simpsons részlegnél is kipróbáltunk egy digitális hullámvasutat, majd körbejártuk a maradék helyszínt. Az egész park olyan, mint egy gigantikus filmdíszlet. Van francia, illetve olasz negyed, kávézók, műzöldséges, édességbolt, vidámparkrész és rengeteg étterem. Nem véletlenül szerepel a legtöbb turistaajánló első pár helyén. Fájó szívvel, de pár évet fiatalodva hagytuk ott estefelé a stúdiót.

Másnap a Santa Monica strandon kezdtünk. Bár vittünk fürdőruhát, szörfös ruha híján inkább csak lábig merészkedtünk a tengerbe, és figyeltük a helyieket. Biztos van olyan időszak, amikor a kedvezőbb áramlatok miatt élvezhetőbb a víz, de akkor nem vett rá minket a lélek a fürdőzésre. A parton végig a Baywatch-ból ismert parti őrség házikói sorakoznak, láthatóan fel vannak készülve a szezonkor megjelenő tömegre.

Átkocsikáztunk Venice Beach-re, ami tényleg olyan, mint anno a VHS filmeken. Itt megállt az idő – állapítottuk meg pár száz méter sétálás után. Kicsit olyan érzésünk volt, mint a klasszikus balatoni strandsoroknál, ahol árulnak minden kacatot, és láthatóan évtizedek óta ugyanaz a menü, kínálat. Ettől függetlenül elég nagy élet volt, utcai táncosok, gördeszkázó rockpapa és CD-t osztogató rasztások.

Művészek, álművészek, jelmezesek, a tetoválóstól az állatsimogatós sátorig minden, amit el tudtok képzelni. Igazi kültéri edzőtermet is láttunk, ami mellett elhaladva leértünk a partra. Itt közel 100 ember bámulta a kiépített pályán a gördeszkásokat, miközben DJ keverte a zenét.

Visszafelé végighaladtunk a luxusmárkákkal teli Rodeo Drive-on, majd keresztülhajtottunk Beverly Hills-en. Hatalmas rezidenciák, gondosan ápolt növények jellemzik, és bizony óriási a differencia a pár utcával lejjebb található belvárosi környékhez képest, ahol kéregetők és bevásárlókocsit tologató hajléktalanok vannak minden második utcasarkon.

Ellátogattunk a Sunset Boulevardon lévő Guitar Centerbe, aminek a bejáratánál volt a Rockwalk nevezetű rész. A járólapok több száz ismert zenész kézlenyomatát és aláírását őrizték, míg a vitrinből rocklegendák hangszerei babonázták meg a gitárboltba látogatókat. Belépve a boltba földbe gyökerezett a lábam. Soha nem láttam még ekkora választékot. Egy óriási teremben a falakon, állványokon végig elektromos és basszusgitárok sorakoztak, a vitrinekben pedig limitált hangszerek kaptak helyet (pl. első gyártási évben készült ‘52-es Gibson Les Paul és az erősítője).

Még nem tértem magamhoz, amikor átértünk az akusztikus részlegre, ahol szintén ugyanekkora kínálat fogadott. Mondanom sem kell, amatőr gitárnyúzóként mennyire inspiráló volt egy ilyen közeg, amiből áradt a zenészek és a zene iránti tisztelet.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!