Beszámoló egy nőről, aki nem adta fel... s akinek eddig úgy tűnik, hogy sikerülni is fog!

Sikerülni fog kikecmeregnie egy lehetetlen élethelyzetből, amiből csak keveseknek sikerül. Válás, banki hitel, pénztelenség, ami néhány év múlva odavezethetett volna, hogy a város környéki szép családi házából egyszer csak az utcán találja magát. Annak ellenére, hogy azon szerencsések közé tartozott, akiknek volt munkája. Még az a veszély se fenyegette, hogy kirúgják; mivel az egészségügyben ez nem sűrűn fordul elő.

Szakasszisztensként dolgozott egy diagnosztikai laborban. Szerette a munkáját, akárcsak a betegeket. Akkor még azt hitte, onnan megy nyugdíjba majd egy szép napon. Aztán beütött a krach. Férje úgy döntött, lelép; nem érdekelte sem a három gyerek, - akik akkor még tinik voltak - sem a banki hitel! Semmit sem fizetett többé. Az évekig tartó pereskedés alatt nem csak a gyerekek nőttek, hanem az adósság is.

Ekkor a nő - nevezzük Klárának - úgy érezte, egyetlen kiút maradt számára: a külföldi munkavállalás.
Utánajárt a dolognak; volt néhány ismerőse itt-ott, de hamarosan kiderült: csak magára számíthat. Egy helyi újság apróhirdetésére figyelt fel: izraeli munkalehetőséget ajánlottak. Klára ekkor már túl volt néhány sikertelen próbálkozás keserű ízén, de azt gondolta, ha felhívja őket, mit veszíthet? Szerencséje volt. Hosszas, de korrekt ügyintézés után már utazhatott is.

Nekem fel se tűnt, hogy már egy éve nem láttam, csak amikor néhány napja megjelent nálam. Az utazástól kicsit fáradtan, de kipirulva, lebarnulva, szinte sugárzóan: mint akiből árad az életöröm, amit korábban nem tapasztaltam nála.

- Ejha, hol sikerült ilyen szép napsütötte színt magadra varázsolnod? - kérdeztem meglepődve. (Azt tudtam, hogy szolárium nála szóba sem jöhet.)

- Hol, hol...? Hát Tel-Avivban! Tegnapelőtt még a tengerparton sütkéreztem!

Ezután nagy vonalakban elmesélte, hogyan került oda. Eredetileg Németországba szeretett volna menni, mert ott voltak ismerősei és a nyelvet is beszélte valamennyire.
Az a terv kudarcba fulladt és akkor bukkant rá az újsághirdetésre. Elkezdődött a hosszas ügyintézés, ezalatt volt ideje felfrissítenie alapszintű angol nyelvtudását.

- Mit csinálsz ott? Sikerült a szakmádban elhelyezkedni?

- Ááá, dehogy! Mivel még a felmenőim között sem találtam egyet sem, akinek legalább egy kortynyi zsidó vér csörgedezett volna az ereiben, egy kicsit lejjebb adtam; szakasszisztensből házi betegápoló lettem. Egy idős házaspárnál lakom, nagyon szép környéken, jó körülmények között. Az öregurat gondozom.
Nem könnyű munka, de hát az itthoni sem volt az. Viszont lényeges különbség, hogy ott megbecsülnek, értékelik és megköszönik a munkámat, és meg is fizetnek érte. Az csak mese, hogy lenézik az idegeneket, a más vallásúakat. Legalábbis én nem tapasztaltam ilyet. Mások az emberek, más a mentalitás... talán a klíma miatt is, de ott derűsek, segítőkészek. Csak egy példa: mentem az utcán, közben hirtelen eszembe jutott, megígértem a fiamnak, hogy felhívom. A telefonom valamiért vacakolt aznap, nem sikerült a hívás és én annyira elkeseredtem, hogy sírva fakadtam, ott, az utca közepén. Ketten is odajöttek, megkérdezték, miben segíthetnek...Tudod, ez csak egy apróság, de mégis jólesett. Pedig látszik rajtam, hogy idegen vagyok; nem sok magas szőke zsidó nőt láttam... Ők többnyire sötét, göndör hosszú hajúak, fodrászhoz nemigen járnak. A másik, amit szeretek ott: a parkok. Te emlékszel, hogy itthon szép kertem volt, szerettem kertészkedni, imádom a virágokat. Ott, meglepő módon, a víz csillagászati ára ellenére, rengeteg a zöld. Parkok, sétányok... És rengeteg a gyerek. Egy családban az átlag három, de vallásosabbaknál nem ritka a nyolc sem. Lépten-nyomon babakocsit toló kisgyermekes anyukákkal találkozom.
Egyébként ott a nőknek is kötelező a katonai szolgálat, kiképzést kapnak, ami néha nem is jön rosszul. Olvastam a minap, hogy betörtek egy nőhöz és ő ahelyett, hogy riadt kis nyusziként reagált volna, elkergette a betörőt!

- Azért ne mondd, hogy ott minden fenékig tejfel...! Nem hiányzik a család? A barátok, a gyerekeid...?

- Persze, hogy hiányoznak, de már örülök, hogy Izraelbe mentem, ahonnan nem lehet csak úgy, akármikor hazaugrani. Néha nagy a kísértés. De ha arra gondolok, hogy a fiamnak hamarosan megszűnik a munkahelye, a lányom meg nem is dolgozik, mert nincs hol, - ezért azt tervezzük, hogy jövőre ők is kijönnek - akkor könnyebb elviselni a hiányukat. A barátok pedig...Ott sok magyar él, azt hiszem, már több barátom, ismerősöm van kint, mint itthon. Fura, de a két nap alatt, amit most itthon töltöttem, több panaszkodást, siránkozást hallgattam végig, mint kint egy év alatt. Elszoktam tőle és nem is akarom újra megszokni.

- Azt elhiszem! Megváltoztál, már te se panaszkodsz annyit, mint régen... Sőt! Emlékszem arra, amikor sírtál is. Hová tűnt az a kis riadt szemű, szomorkás nyuszi...?

- Az élet rákényszerített erre a változásra. Tudod, mit? Már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult! Előbb-utóbb homeless lett volna belőlem, ami nem túl vonzó jövőkép.

- A nyelvvel hogyan boldogulsz?

- Az angol már egész jól megy. Most kezdtem el tanulni héberül.

- Hűű, még a végén férjhez is fogsz menni...?!

- Hát, így ötven körül, ki tudja? Az feltűnt, hogy szeretik a magas szőke nőket, úgyhogy...még az is megtörténhet!

Miután elment - azzal a végszóval, hogy: egy év múlva találkozunk! - elgondolkodtam: Szokványos történet az övé; ez a mai magyar realitás. Az ország ismét elveszített egy képzett, dolgozni akaró munkaerőt. Ráadásul az egészségügyi szférából, ahonnan az elmúlt években nagyon sokan menekültek külföldre. Feltehetjük megint azt az egyre banálisabban hangzó kérdést: Mi történik itt? Mi lesz velünk?

. . . - - - . . . S O S . . . - - - . . .