AMD - Socket A
Az AMD első igazán nagy sikerei a Socket A foglalathoz kötődnek, lényegében ezzel alapozták meg mára kissé megkopott népszerűségüket. Az első generációs Athlon és Duron processzorok még inkább az Intel Socket 370-es Pentium III és Celeron modelljei ellen versenyeztek, később az Athlon XP generáció viszont már a Pentium 4-esek ellen küzdött, méghozzá nem kevés sikerrel. A versenyképes teljesítmény mellett jellemzően az alaplapok és a processzorok ára is kedvezőbb volt az Intel megoldásainál, így a költségérzékeny vásárlók körében igencsak kedvelt platform lett a Socket 462 néven is emlegetett Socket A.
Az AMD ebben az időszakban sokat köszönhetett az NVIDIA-nak, hiszen egy jó processzor csak félkarú óriás volt ekkoriban megfelelő chipset nélkül, márpedig a Socket A foglalathoz kezdetben csak a "rettegett hárombetűs hármas" (VIA, SiS, ALi) csapnivaló minőségű termékei közül lehetett válogatni.
Az nForce chipsetek második generációja viszont már teljesítmény és szolgáltatások tekintetében is méltó ellenfele volt az Intel megoldásainak, nem véletlen hát, hogy a teszthez természetesen egy ilyen chipsettel szerelt alaplapot szereztem be, méghozzá a korszak egyik legkiválóbb példányát, az ASUS A7N8X Deluxe személyében.
A legerősebb processzorokat is kiszolgáló lap dual channel DDR támogatást vonultat fel, emellett integrált SATA és USB 2.0 vezérlővel is rendelkezik, tehát a kor összes technológiai újdonsága megtalálható rajta, a hátlapi csatlakozók sorát pedig dupla LAN és digitális hang kimenet gazdagítja. A VGA kártyákat 8x-os AGP Pro csatlakozó fogadja, emellett pedig további 5 db PCI foglalatba tehetünk bővítőkártyákat.
Duron generációk - Spitfire, Morgan, Applebred
Duron
A költséghatékony Duron szériát a Celeron processzorok ellenfeléül szánta az AMD. A butítás receptje itt is hasonló az Intel által választott úthoz: elsősorban a 64 KB-ra csökkentett L2 cache méretében térnek el ezek a processzorok az Athlon szériás nagytestvérektől. A Duronok esetében nem használták a PR-nevezéktant, vagyis a típusszámuk a valós órajelet takarja.
Az első Duron generáció a Spitfire kódnevű magra épült, mely a Thunderbird magos Athlon butítása volt. Ennek megfelelően 180 nm-es gyártástechnológiával készült, az órajelek 600 és 950 MHz közé estek, az FSB pedig 200 MT/s volt. A második generáció, a Morgan kódnevű fejlesztés már a Palomino magos Athlon XP butítása volt, vagyis megjelent az SSE támogatás, az órajelek pedig 900 és 1300 MHz között változtak.
Az utolsó Duron széria, az Applebred kódnevű processzormag alapjául a Thoroughbred magos Athlon XP szolgált, ennek megfelelően a csíkszélesség 130 nm-esre csökkent, az FSB pedig 266 MT/s-re nőtt. A mindössze három tagot számláló termékskála órajele 1400 és 1800 MHz közé esett.
Athlon (XP) generációk - Thunderbird, Palomino, Thoroughbred, Barton
Athlon
A Thunderbird kódnevű processzormag legfőbb újítása a processzorba integrált L2 cache volt. Bár ennek mérete (256 KB) kevesebb volt, mint a Slot A foglalatba illeszkedő megoldásoké, ám a processzor órajelén dolgozott, így az összteljesítményre jótékony hatással volt. A Thunderbird magos Athlonok ellenfelei a Tualatin Pentium III-asok voltak. A 180 nm-es gyártástechnológiával készülő processzorok órajele 600 és 1400 MHz közé esett, az erősebb példányok pedig 266 MT/s FSB-vel is elérhetőek voltak.
Athlon XP
Az Athlon XP névre hallgató széria legfőbb újítása az SSE utasításkészlet támogatása volt, emellett újra bevezették a korábban a K5-ös modelleknél használt PR Rating alapú nevezéktant. Ez kissé megtéveszthette a korabeli vásárlókat, hiszen a processzor típusszáma így nem a valós órajelet takarja, sőt az órajelen kívül egyéb paraméterek (cache mérete, FSB órajele) is befolyásolják, így bizonyos helyzetekben az is előfordulhat, hogy egy alacsonyabb PR kódú változat jobban szerepel egy papíron erősebb modellnél.
Az Athlon XP-k első generációja a Palomino magra épült, mely a Thunderbird-höz hasonlóan 180 nm-es gyártástechnológiával készült. Az L2 cache mérete továbbra is 256 KB volt, az FSB viszont már minden modell esetében 266 MT/s értéket kapott. A valós órajelek 1333 és 1733 MHz között változtak, ez PR kód alapján 1500+ és 2100+ közötti modellpalettának felel meg.
A második generáció a 130 nm-esre csökkentett csíkszélességgel készülő Thoroughbred magot alkalmazta, mely jelentősen kisebb magméretének köszönhetően olcsóbban volt gyártható. Mivel a hőtermelés nem csökkent, és fémsapkát sem kapott a processzor, így az AMD rézmaggal rendelkező processzorhűtő használatát írta elő ezekhez a modellekhez. Az L2 cache mérete nem változott, FSB tekintetében viszont történt előrelépés, hiszen megjelent a 333, sőt a legerősebb modell esetében a 400 MT/s opció is. Az órajelek 1400 és 2200 MHz közé estek (ez 1600+ és 3100+ közötti PR Rating alapú modellváltozatokat jelent).
Az Athlon XP processzorok legutolsó, egyben természetesen legerősebb generációja a Barton kódnevű magra épült, melynek legfőbb újítása az 512 KB-ra növelt méretű L2 cache volt. Az FSB 266 és 400 MT/s között változott, órajelek tekintetében pedig 1800 és 2333 MHz (PR 2500+ és 3200+) közötti modellek voltak elérhetőek. Megemlítendő még a Thorton kódnevű processzormag, mely a Bartonhoz képest felezett méretű L2 cache-t kapott. Teljesítmény és modellszámozás tekintetében is tökéletesen megegyezik a Thoroughbred maggal, ezért nem szerepeltettem külön a cikkben az erre a magváltozatra épülő processzorokat.
Sempron
A Socket 754-es foglalat megjelenése után Socket A fronton is bevetették a Sempron márkanevet, mely költséghatékony megoldásokat takart. Fontos megjegyezni, hogy ezek a processzorok semmilyen butítást nem szenvedtek el az Athlon XP modellekhez képest, vagyis szimpla átnevezésnek tekinthetőek, ám mivel olyan FSB-szorzó kombinációkat alkalmaztak, amikkel Athlon XP néven árult CPU nem került forgalomba, ezért szerepelnek a cikkben. Thoroughbred/Thorton és Barton magos példányok egyaránt készültek, 1500 és 2200 MHz (PR 2200+ és 3300+) közötti órajelekkel, az FSB pedig a legerősebb példány kivételével minden esetben 333 MT/s volt.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
