Nagyon sokat merengtem, írjak-e vagy sem, de mostanában olyan történetek jönnek szembe napra nap, hogy egyszerűen képtelenség szó és tettek nélkül hagyni a dolgot.
Tegnap az egyik kliensem mesélt egy fotós társnőjéről, akit a hétvégén egy parkban kutyasétáltatás közben lelőttek egy riasztópisztollyal, amikor is az egymással acsarkodó kutyákat akarta szétszedni. Nem a kutyáját, nem a másik kutyát. Az ő fejére célozva huzták meg a ravaszt. A másik kutya gazdája azt gondolta - ki tudja milyen égi sugallat hatására? -, hogy épeszű dolog volna a hölgy képébe szegezni a stukkert, és meghúzni. A torkolattűz láttán nem tudom, mi zajolhatott le a nő fejében, akit otthon várt 3 gyereke, és a férje.
Ugyan e hölgy 12 éves kisfiát hétfőn reggel kirabolta 3 roma kiskorú fiatalember a 4-es, 6-os villamoson, az utasok szeme láttára (!?!). Elvették a kabátját és az összes pénzét. Kérdem én, a mindig zsúfolt villamoson egyetlen egy ember sem volt, aki közbelépett volna? Tényleg ennyire érdektelen,mi történik egy embertársunkkal közvetlenül mellettünk, vagy már ennyire tompák és közönyösek lettünk? A félelem bénít le minket, vagy a megfelelő eszköz hiánya, a tehetetlenség
Nem hiszem, hogy tompák és közönyösek lennénk. Azt sem hiszem, hogy ennyire gyávák volnánk. De kétségtelenül sok emberen látom, hogy fél és tehetetlen. Ugyanakkor, hol vannak ilyenkor azok, akik a békés ünnepi felvonulások végén ádáz tüntetőkként a saját polgár társaik kocsijait borigatják, gyújtogatják, betörögetik az ablakaikat, a kirakatokat, tönkretesznek mindent, ami az útjukba kerül, és legfőbb ellenségük a rendőr, akit mellesleg a fenti két helyzetben azonnal hívni kellene. Mert ha többet nem is, ennyit megtehetnénk egymásért.
Ma a szolnoki pláza ajtaján kilépve két kisgyerek jött oda hozzánk, és azon az idegtépő, szánalmasan nyávogós hangon koldulni kezdtek pénzt és kaját. Ettől a hangtól iszonyúan rosszul tudok lenni, olyan indulatokat mozgat meg bennem, amikre csak valami nagyon ősi ösztön lehet a magyarázat. Nem volt nálam semmi, még direkt táskát sem vittem magammal a moziba, hogy ne legyen útban. De mostanában készpénzt sem hordok magammal, hogy a számtalan koldusnak, ilyen-olyan jótékonykodásra kérőknek nyugodt szívvel mondhassam, hogy nem tudok adni. Mivel egy problémás beszélgetés közepén tartottunk az egyik haverommal, így nem nagyon tudtam odafigyelni a gyerekekre, de láttam, hogy nincs velük felnőtt. Később nyugtalanított a gondolat, hogy az a két kölyök ebben a jeges szélben kint ücsörög a padon, és a szüleik - vagy akárkik - arra kényszerítik őket, hogy kolduljanak. Felhívtam a rendőrséget, és kértem, nézzenek már rájuk. Talán kevesen tudják, hogy a gyerekkel való koldulás és koldultatás törvénybe ütköző cselekedet, és ezért a szülőket komolyan felelőssségre lehet vonni. Az ügyeletes rendőr kérte, hogy legközelebb azonnal szóljak, mert ilyenkorra már nem biztos, hogy ott találják őket, de azért kiküld egy járőrt, hogy nézzenek körül.
Több mint 2 éve dolgozom a gyerekvédelemben. Olyan gyerekekkel foglalkozom, akik vagy az utcáról kerülnek be, vagy a szüleik adják be őket, mint a zaciba, vagy meghaltak a rokonaik, gondozóik, vagy börtönbe kerülve eltiltották tőlük őket. A legtöbb gyereknek minimum 3-4 testvére, féltestvére van, vagy volt a rendszer tagja. A legtöbbjük sorsa nem sok jóval kecsegtet. Nevelők, szakemberek, tanárok, pszichológusok, családgondozók, szociális gondozok, stb. hadserege próbálja menteni a helyzetüket, elhitetni velük, hogy van esélyük másik életre, és meggyőzni őket arról, hogy jobban járnak, ha a mai modern rabszolgatartó társadalom soraiba állnak be - hogy kizsákmányolhassák őket a munkáltatók, és az Állam Bácsi -, mintsem az alvilág könnyebben járható, ámde veszélyesen rögös útjára lépjenek őseik nyomdokain járva. Akinek több esze van, mint az átlagnak, már 10-12 évesen tökéletesen képben van a körülötte zajló világgal. Megtanulták az utcai élet törvényeit, és tökéletesen érzékelik a szocális normákat követő élet hazugságait. Napra nap küzdenek meg a velük kapcsolatos előítéletekkel, és hiába küszködnek a beilleszkedéssel, a megfeleléssel, a teljesítéssel, egy utolsó pillanatban a legérettebb, és legjobb gyerekek is kifakadnak: mi értelme, ha a szüleiket, a családjukat, a normális emberi kapcsolatokat, és az őszinte szeretetet soha nem fogják már megkapni. Aki nincs ilyen érett, hogy ezt kifogalmazza magából, az megtanul tudat alatt szeretetet, és a szeretetet pótló ajándékokat, kedvezményeket, kiskapukat, kibúvókat koldulni a szocializáló közegen belül is. Később az utcán is. Lejmolnak, kéregetnek, egymástól, felnőttektől, az őket sajnáló tanároktól, nevelőktől, akárkitől. Kihasználtakká és kihasználókká válnak. Látják, ez hatékony. Érdekkből kötnek kapcsolatokat, és megtanulnak érzelmileg manipulálni, hogy elérjék azt, amiről megtanulták, hogy szükségük legyen rá. Mert nem arra van szükségük, amire tanítja őket a világ. Azt az élményt, hogy pusztán a szeretés élményéért cserébe szeretni, talán hírből sem ismerik. Azt, hogy a kapcsólódás és a megosztás öröméért kapcsolódni, és kapcsolatokat létesíteni, nagyon kevés eséllyel élhetik át. Néha azt sem hiszik el magukról, hogy megérdemlik az életet. Akit a szülőanyja dob el, és tagad meg, annak még az élethez való joga is megkérdőjeleződik, nem hogy a boldoguláshoz, a boldogsághoz való útja a jövőképében! Hogy adsz hitet és reményt egy 10 éves anyátlan-apátlannak, aki azt látja a villamoson, hogy a 12 éves társát, ha megtámadják, a felnőttek érdektelenül és tehetetlenül tűrik körülötte?
Ha holnap meghalsz a pároddal, mi lesz a gyerekeddel? Ha holnap nem vagy mellette a villamoson, ki fogja megvédeni? És Te kinek a gyerekét véded meg ma azoktól, akik holnap talán a tiédet támadják meg?
És Téged ki véd meg?
Neked ki tanítja meg, hogyan ne légy érdektelen és tehetetlen?
Neked ki tanítja meg, hogy az érdekeken és a pénzen kívül van más is?
Veled ki hiteti el, hogy van értelme az életednek, és vezet út a boldogságodhoz?
Hova vezet az az út, amin most járunk?
Néztem a híreket ma este is. Emelik a gáz árát, az idén talán többször is. E mellé a hír mellé kellett volna odabiggyeszteni azt az alig egy hete közölt másik hírt is, hogy az idén télen számtalan nyugdíjas fagyott meg a saját otthonában, mert spórolni akart a gázszámlával. No comment.
Én egy nagyon önző ember vagyok. Szemrebbenés nélkül meg tudom mondani egy koldusnak, és egy kéregetőnek az igazat, hogy most nincs lehetőségem senkit sem támogatni. Sőt, szemrebbenés nélkül leüvöltöm azt, aki az állomási büfé melletti koszos pult mellett ácsorogva, a fagyos kézzel majszolt sültem elfogyaztása közben képes odajönni hozzám kéregetni, hogy már most evés közben azért mégis csak abszurd, ha ezzel zavar. Egy koldusban is legyen annyi jóérzés, és annyi falka szellem, hogy a prédám mellett békében hagy. Meg merem tenni, mert volt már, hogy egész nap nem ettem, de a Nyugatinál egy öreg hajléktalan olyan végtelenül illedelmesen, és kedvesen kérte, hogy vegyek neki vacsorát, hogy képtelen voltam nemet mondani neki, és a kajára szánt pénzemből végül neki vettem egy húsos szendvicset.
Van a szociális érzékenység, van a jótékonykodás, és vannak a farkas törvények.
Az idén nem fogok pénzt adni senkinek. Helyette önkéntes munkát vállaltam, és névtelenül szakmai tanácsokkal látom el a segélykérőket, és a rászorulókat. Azt is megfogadtam, hogy az idén sem megyek el semmilyen olyan helyzet mellett, amit egy jó érzésű ember alapból szóvá tenne. Mert végtelenül önző vagyok. Ha megérem a nyugdíjkorhatárt, szükségem lesz egy olyan társadalomra, amelyben olyan felnőttekké váltak a mostani gyerekek, akik odafigyelnek rám, és nem hagyják, hogy magányosan halálra fagyjak a saját lakásomban, csak mert spórolnom kellett a gázszámlával.
