Az út
Hosszú-hosszú, fáradságos évek után ismét eljött az ideje egy családi nyaralásnak. Úgyszólván, így négyen nem voltunk sehol már pont 5 éve. Csak a meló látástól vakulásig (Ugye, milyen jó elfoglaltság?). Itt volt az ideje, hogy kikapcsolódjunk legalább pár napra. Ennyit megérdemlünk.
De honnan indultunk? – Csömör City-ből. És mi volt az úti cél? – Krk-sziget, Njivice város, a tengerpart.
És miképpen fogant meg a fejünkben az a bizonyos ötlet, hogy egy ”papírautóval” vágjunk neki a nagy távolságnak? – Eleinte sehogyan. Eszünk ágában sem állt Trabanttal menni. Miért is, ha a családi autó (egy Alfa 156) már vasárnap este útra készen állt? Lemosva, kiporszívózva, a csomagtartó az utolsó konzervnyi helyig megpakolva. Akkor mégis hogyan? Nos, hát csak figyelj!
A terv a következőképpen alakult: Fekvés korán, indulás hajnali 4 órakor, elkerülendő a reggeli csúcsforgalmat. A kelést sikerült idejében kivitelezni. Az indulás már nem igazán alakult úgy, ahogy kellett volna. Ki-ki az utolsó percekben kitalálta, mit felejtett el még becsomagolni. Így lett a 4-ből 5 óra.
Teletankoltunk, megvettük a 10 napos autópálya-használatot, és miért is kellett volna már megállni a határig? Semmiért. Hacsak az M7-esen, a Kőröshegyi Viadukt előtti emelkedőn nem gondolja azt a felújított, 20 000 km-es motor, hogy akkor most legyengül, elkezd füstölni, és ettől kezdve lepadlózva éppen csak megüti a 100 km/h-ás sebességet. A balatonlellei pihenőnél megálltunk, kiszálltunk és konstatáltuk, hogy csak 3 henger jár és valami kopog. – Hű, de jó! Hát nincs mit tenni. Egybehangzó véleményünk volt, hogy ezzel nem bölcs dolog továbbmenni. Visszafordultunk, és irány haza 90-kével. Komoly kihívást jelentett megelőzni egy-egy teherautót vagy kukásautót.
Autómentő ismerősünknek szóltunk telefonon, hogy legyen készenlétben, ha jönnie kellene értünk. Mástól nem tudtunk volna kölcsönkérni autót, de kaptunk tőle egy tippet. ”Hazafelé nézzünk be a XVII. kerületbe. Van ott egy autókölcsönző, ahol 3000 Ft/nap árról indul egy autó kölcsönzése.” – Szép is lett volna. Meglátogattuk a kölcsönzőt. Éppen csak egy Suzuki Liana volt, amit azonnal rendelkezésünkre tudtak volna bocsátani, 7000 Ft/nap áron. Ez 150 km-t jelent egy nap, ezen felül további 25 Ft/km. A kaució pedig 100 000 Ft lett volna. ”Köszönjük, viszontlátásra!” Nem maradt más hátra. A szállás le van foglalva. Várnak bennünket, mi pedig bizony elmegyünk nyaralni, ha a fene fenét eszik is. Itt jött képbe az én kis Trabim.
Aki hallgatja az ”öregek” történeteit a régi időkből, az biztosan hallott azokról a családokról, akik nekivágtak Európának a kis Trabantjukkal. És bizony egy ilyen faék-egyszerűségű autón nem igazán van olyan, ami tönkremenjen. Ha pedig mégis, akkor sem kell otthagyni az út szélén. Tapasztalatból mondom; jómagam is két éve vagyok trabantos (ez az első autóm). Nem lehet olyan hibája, amit ne lehetne az út szélén orvosolni. Az enyémet, ha esztétikailag nem is, de műszakilag jó állapotban tudom. Már majdnem mindent kicseréltem rajta, mióta megvan. Nagyjából minden alkatrész új benne (mert bizony még gyártanak hozzá), vagy, ami még jobb, egyenesen gyári alkatrész, ”aus DDR”. Na ez utóbbi már csöppet költségesebb, de biztosan nem jár vesződséggel, mert az utángyártott alkatrészek minősége és élettartama meg sem közelíti azokét.
Kicsit elkanyarodtam a téma fősodrától. Szóval, hazaérve gyorsan átrámoltunk egyik csomagtartóból a másikba. A térfogat nagyjából egyezik az Alfáéval. Még bedobtam 2 liter Motul Scooter Expert olajat (nem holmi híg f*s Arol 2T-t). Fél 11-kor pedig ismételten elindultunk. Megint teletankolás (1:40-es keverék), 10 napos autópálya-használat erre a kocsira is.
Éles váltás
Az útiterv teljesen ugyanaz volt, amit az Alfával szerettünk volna végigvinni. Csömörről rá az M0-ásra, onnan rá az M7-esre, és a tengerig az autópályán maradni. Egész idő alatt nagyjából fater vezetett. Én csak kisebb távokra váltottam fel. Kis termetemet alapul véve jobban járt mindenki, ha én ülök hátul muterral, égimeszelő öcsém meg elöl.
A kocsival autópályán, vízszintes úton stabilan lehetett tartani egy kényelmes, 95-100 km/h-ás tempót. Elcsorogtunk a külső sávban. A maximális sebessége 105, egy meredek leejtőn viszont kihoztam belőle 115-öt. Ezt inkább nem erőltettem többet, haza is akartunk érni vele.
A határ előtti utolsó 100 km-en váltottam fel fatert. Nem ültem kényelmesen. Ilyenkor öcsém került hátra, aki csak úgy fér el valahogy mögöttem, ha csattra előre toltam az ülésemet. A jobb lábam a gázon így pont olyan pozícióba került, hogy a térdem a határra érve már teljesen készen volt. Sántikáltam egy pár kört a kocsi körül, amíg kiment belőle a zsibbadás, lemostam a szélvédőről a NatGeo állatvilágát, aztán átgurultunk a kapun. Ez már az A4-es autópálya.
A határ után 45 km-rel illett már megállni tankolni. A határ előtt picivel tartalék állásra kellett állítani a benzincsapot. Az országúti fogyasztás 6,5 literre jött ki (az olajat nem számolva). Útközben azonban valahol elhagytuk az üzemanyagmérő pálcát. Így a továbbiakban csak a tartalék állásra lehetett hagyatkozni, ami még 5 litert jelent, a benzintank kialakításából adódóan a kis motor pedig azt az utolsó cseppig ki is tudja szürcsölni. Így megfordult a sorrend. Előbb tankolni kell, aztán hozzáönteni az olajat. Kicsit megborogatni a kocsit, hogy összekeveredjen, és kész is vagyunk. Indulás! :)
Elhaladtunk Zágráb alatt, áttértünk az A1-es autópályára. Ez egy unalmas, fenyőerdős szakasz volt. Pár kilométerenként táblák emlékeztettek, hogy esetlegesen medvékre lehet számítani. Szerencsére nem találkoztunk medvével az úttest közepén. Az egyik pihenőben ismét váltottam fatert. Innentől kezdve az utolsó 125 km-t én tettem meg az úti célig. Az A1-esről végül rákanyarodtunk az A6-osra, ami már a tengerpartra visz.
Az A6-os autópálya a Trabant számára egy durva szakasz volt. Kemény megpróbáltatás 24 pónilónak. Nagy hegyeken keresztül visz, kanyargós út, hosszú kaptatókkal. A táj is átalakult. A fenyőerdőket felváltották a majdnem kopár, ritkásan bozótokkal tarkított kőhegyek. Optikai csalódás, hogy nem látszott rajta, de az út olyan meredek volt, hogy a kocsi néhol éppen csak felment 3-asban (50 km/h körüli csúcs). Folyamatosan forgatni kellett a motort. Egy-egy alkalmasnak tűnő szakaszon hosszan kihúzatva megpróbáltam átrakni 4-esbe. Nem volt értelme. Maradt a 3-as könyörgő. Itt nagyjából mindenki hasonló sebességgel jött fel a kapaszkodósávban, ahogy a kamionok is. Csak elvétve haladtak el mellettünk a középső vagy belső sávban a felső-közép, felső osztály járműi. Abból is inkább a dízelek. Nem is tudom pontosan meghatározni, talán valahol Fužine környékén értünk fel a csúcsra, és onnan már csak gurultunk lefelé.
Az autópályáról le kellett hajtani az 501-es útra. Előtte pár km-re már láttuk a tengert. Az 501-es egy meredek szerpentin, ahol megállás nélkül kellett fékezni. Innen gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. Rámentünk az A7-es autópályára, ami már a Krk-szigetre vitt. A GPS-szel könnyen megtaláltuk a szálláshelyünket Njivicében. Egy, a város peremén álló, nem túl régi építésű, mediterrán hatású kis lakótelep, kulturált, csendes, parkos környezetben. Ez egy második emeleti takaros kis szoba-konyha, fürdőszobával. Amolyan padlástérből kialakított lakás, nagy terasszal, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tengerre és a túlsó parton lévő Rijeka városra. Egyetlen hátránya volt a helynek, hogy rengeteget kellett lépcsőzni. A parkolótól kb. 2 emeletnyit. A háztömbben pedig még kettőt a lakásig. A strand csupán 5 perc séta (lefelé). Visszafelé ”hegymászás”. A partról is, míg felértünk, azért leizzadtunk, és inkább volt 20 perc, mintsem 5.
Így nézett ki a környék
Az út 8 órás volt, tehát este fél 8-ra értünk oda. 100-150 kilométerenként meg kellett állnunk nyújtózkodni. Az igazat megvallva, elég kényelmetlenül utaztunk. Kicsi az autó, mi pedig nagyok vagyunk. Elzsibbadt a fenekünk, a lábunk, elgörnyedt a hátunk. A kis Trabi pedig becsületesen megmászta a hegyeket, elhozott idáig. Aznap este még lenéztünk a városközpontba. Sétáltunk egyet a bazárokkal és éttermekkel zsúfolt partszakaszon, fagyiztunk, megvacsoráztunk, majd hazamentünk kipihenni az út fáradalmait.
Facebook fagyi? Nem tudom beazonosítani az ízét. Talán valami erdei gyümölcs.
Ittlétünk
Borongós kedd reggel köszöntött ránk. Nagyjából az egész nap ilyen volt, néha azért átszűrődött némi napfény a fellegeken.
Mindent megelőzött egy kis kutakodás. Vittem magammal laptopot, volt WiFi a szálláson, de csak információgyűjtésre használtam egész hét alatt. Első ízben boltokat, áruházakat, pékségeket, benzinkutakat kerestem. Aztán elkapott a gépszíj és kerestem horvát autóhirdető oldalakat. Meglepődve tapasztaltam, hogy Horváthonban 200 000 forintnak megfelelő kuna alatt nem lehet üzemképes állapotú Trabant 601-est kapni, aminek érvényes forgalmija is van; a közül a 6 hirdetett kocsi közül, ami egyébként az oldalon volt.
A többiek már ébredeztek közben. Nekiindultam hát a reggeliszerző expedíciónak. Memorizáltam fejemben a térképet, hogy hol is van a kiszemelt pékség. Ez kicsit balul sült el, mert a város másik végén lyukadtam ki. Valahogy elmentem amellett az utca mellett. Visszafelé menetben sem találtam meg. ”Hát jó! Na, akkor vegyünk vissza az arcunkból” – mondtam magamban és elővettem a GPS-t. Így máris könnyebb, egyből rá is leltem a helyre. A kinti pékáruról csak annyit mondok, hogy az itthoniakhoz képest nem olyan ízesek, vásároljam azt bárhol, pékségben, vagy áruházban. Ettől függetlenül a kenyér tésztája nagyon jó állagú, könnyed. Nem olyan tömör, mint a hazai kenyér.
Délután már alkalmas volt az idő, hogy meglátogassuk a strandot. Ámulatba ejtő a víz tisztasága. Hosszasan figyeltem a meder alját búvárszemüvegben, pipával a számban, a víz tetején lebegve. Még, ha nem is láttam semmi különöset, maximum tengeri sünt, elvétve kis halacskákat, nagyon élveztem a dolgot. Nagy a sós víz felhajtóereje. Ha mégis kiszúrtam valamit, amiért érdemes volt alámerülni, az megdolgoztatott. Kellett ám lapátolni, hogy lejussak. Egy olyan 3 méternél lejjebb viszont már nem szívesen merültem, mert ott a víz már éreztette nyomását a fülemben, az nem kellemes. Így telt el ez a nap.
Még este a kikötőben lencsevégre kaptam egy nagyon komoly horgásztechnikával szerelt hajót.
A szerdát városnézésre alkalmas napnak találtuk. Nyakunkba vettük hát a szigetet a kicsi kocsival. Első állomás a sziget északi csücskében lévő szomszédos Omišalj város. Álmos kisváros, az óvárosban szűk, kesze-kusza, kacskaringós, vadregényes kis utcákkal. Igazi labirintus. Különös, hogy megvannak az itteniek ezekben a pici lakásokban. A legtöbb nem lehet több 20-30 m2-nél, és nagyjából mindegyik lakott. Némelyiknek van egy pici kis zsebkendőnyi kertje, minden talpalatnyi földet megművelnek. Elképesztő, hogy 4-6 m2-en milyen ügyesen rendeznek be veteményeskerteket. Sajnos itt egy kis malőrből adódóan nem készült sok kép.
Az óváros egy magas sziklaszirtre épült, két kilátó is van a peremén. Félelmetesen mély szakadék van a város szélén. Nagyon sokáig elbírtuk nézni a páratlan panorámát. Külön megcsodáltam az alanti öbölben álló roskadozó, egykori hotelt.
Vajon mi történhetett vele? Miért jutott erre a szomorú sorsra?
Továbbindultunk Krk város felé. Ez a város a sziget déli fertályán helyezkedik el. A városkép nagyjából egyezik Omišaljjal. Csak ez nagyobb, forgalmasabb, és tartozik hozzá egy hatalmas hajókikötő. Sajnos ebben a kikötőben kifejezetten zavaros, mocskos a tenger vize. Nem igazán lehet lelátni a meder aljára, a felszínen pedig olajfoltok úsznak. Amolyan igazi városhoz illő kép. Az itteni óváros város a váron belül, magas várfalakkal van körbevéve. Ez már kevésbé labirintusszerű. Bármelyik utcában is jár az ember, mindegyik tömve van apró kis üzletekkel. Folyton-folyvást nagy a nyüzsgés. A vár tetejéről sajnos nem nyílik emlékezetes kilátás. Csak a végeláthatatlan tenger.
Csütörtökre tiszta időt jósoltak. Ez a nap a pancsolásé. A közeli strandtól kicsit távolabb sétáltunk a következő kijelölt fürdőhelyhez, ahol kevesebben vannak és békésebb. Picit megkapott bennünket a nap is végre. Nem volt túl erős, nem volt túl meleg, pont kellemes egy kis sütkérezéshez.
Délutánra (a héten először) végre teljesen kitisztult az égbolt, és lőttem pár képet a teraszunkról.
Kora este már alább esett a hőmérséklet. Meglátogattuk az alattunk elterülő szomszédos Malinska várost. Véleményem szerint ennek a városnak van a legszebb, leghangulatosabb parti sétánya. Itt a kikötő vize is kimondottan tiszta.
Nem hasonlít kicsit a Puffin lekvár hajóra? :)
Eljött a péntek reggel. Csomagolás, rendrakás, takarítás, bepakolás a csomagtartóba. Indulunk!
Egy beállított fotó indulás előtt
Elhagytuk a szigetet, de előtte még tettünk egy kis kitérőt a délebben lévő Senj városba. Nagyobb halászváros. Amit tapasztaltunk róla, ahányszor itt jártunk, hogy kivétel nélkül mindig szélvihar van. A kikötőben megcsodáltuk a páratlanul szép tengervizet. Az eddigiekhez mérten a víz itt még tisztább. Saccra 6-8 méter mélységű lehet a partszakaszon, és simán le lehet látni az aljára. A többi városhoz képest az óváros romosabb, de általában itt is pezseg az élet. Hasonlóképpen Krk városhoz, itt is sok boltot lehet találni a keskeny utcákban. Délután fél 1-kor elindultunk haza.
Indulunk. Hosszú út vár még ránk.
A városból kiindultunk a 23-as úton felfelé. Meredek szerpentinen fel az A1-es autópályáig. Szép az útvonal, fent nagyon jó kilátás nyílik a tengerre. Meg is próbáltam egy pár képet lőni menet közben. Sajnos sok szebb pillanat megörökítését meghiúsította egy-egy út menti fa. Az ilyen kis hegyi utak mentén rengeteg sajtárus ácsingózik. Nagyon finomak a házi sajtok. Valószínűleg kecsketejből készül, mert sok kecskét látni ezen a sziklás környéken.
Az autópályára érve pedig már egyenes út vezetett a határig. A határtól pár kilométerre utoljára átvettem a vezetést Siófokig. Az út visszafelé is 8 óra volt, szerencsénkre nem volt nagy forgalom akkor sem. Érdekes módon, megállni is kevesebbszer kellett, valahogy jobban viseltük már a szűkölködést. Becsületére váljon a kis Trabinak, haza is hozott a tengerpartról, és nem csúszott be semmi váratlan.
Benyomások és tapasztalatok
Kedves, barátságos népnek ismertük meg a horvátokat. Nem jellemző rájuk a hazai módi – a folyton lesütött tekintet. Ráadásul a pincérek legtöbbje már ért, mi több, beszél magyarul. Ezzel szemben a volán mögött katasztrofálisak. Körmük szakadtáig ragaszkodnak a szabályokhoz. Semmi udvariasság, itt semmi bizalom. Lehet nekik jelezni, hogy ”Nyugodtan menj!” – nem fog menni. Sorolhatnám még.
A vásárlásról egy pár szóban: Horvátországban nem lehet az itthoniakhoz hasonló nagy multikat látni, mint a madaras Teckó, a Meki, vagy a Metró áruház. Saját áruházláncaik vannak, úgy mint Plodine, vagy Konzum. Ez utóbbi a legnagyobb áruházlánc. Kisebb marketjeik és szupermarketjeik vannak. Elvétve lehet találkozni 1-2 Lidllel ugyan, de jelentéktelen számban. Az árak viszont a kereskedelmi egységek méretétől függetlenül nem igazán változnak. Alapjában véve minden (még az alapvető élelmiszerek is) a haza árakhoz mérten mindenhol legalább 1,5x-2x annyiba kerülnek. Talán kisebb közértek árulnak mindent még drágábban. Nem tudom, a horvát bérekhez viszonyítva ez mennyire megfizethető a pórnép számára.
A sörök is drágák. A legtöbb 10 kuna körül mozog (átszámítva 430 Ft körül). Kíváncsiságból megkóstoltam háromféle sört. Hangsúlyozom, hogy nem vagyok nagy sörszakértő. Ne várjatok tőlem mély elemzéseket! Vegyük sorra!
- Laško, 0,5 l, 4,9%: Ez rögtön egy kakukktojás, lévén, hogy szlovén sör. Itthon, ha jól tudom, a Metróban 110-130 Ft között mozog az ára, de sejtésem szerint az Borsodi Sörgyár-féle másolat. Jellegtelen, fémes ízű lötty. Ittam már sokkal rosszabbat is, de még egyszer inkább köszönöm, nem. Pláne megbántam ahhoz képest, hogy mennyit fizettem érte.
- Ožujsko, 0,568 l, 5%: 1 pintes dobozban, az oldalára egy pecsét van nyomtatva ilyesmi formában, hogy ”No.1 of Croatia” (félliterest csak 6-os packban és üvegben árulnak). Ez ízlett a legjobban. Nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani, talán az eddigi kedvencemhez, a Zipferhez, de szerintem még attól is jobb. Ez pedig nagy szó. Kellemesen keserű.
- Karlovacko, 0,5 l, 5%: Ízre nagyjából egy lightosabb Ozujsko, gyengébb íze van, inkább nyári üdítő jellegű. Vendéglőkben leginkább ezt szolgálják fel.
Milyen volt a kicsi kocsi fogadtatása? Tetszett nekik. Nem is csak nekik. A németek és az olaszok (leginkább az olaszok), meg még sokan mások mind megfordultak utánunk. Útközben mindenki integetett nekünk, ”lájkolt” bennünket, fényképeztek. A benzinkutakon is mindig odajöttek kérdezgetni, fényképezni. Amint valahol leparkoltunk, nem telt el pár perc, már többen körüljárták. Csodálkoztak, milyen csuda jármű lehet ez. :D
A határon is mosolyogtak az őrök. Visszafelé jövet emlékeztek ránk. Hiszen mégis, ki ne emlékezne arra a négy vakmerő emberre, aki nekivágott egy ekkora túrának egy kis Trabanttal? :)
Amit még megemlítenék. Hazafelé, Zágráb után kicsivel, megálltunk tankolni egy Crodux benzinkútnál. Valami nagyon ótvar benzint adtak. Teljesen megváltozott a motor. Durva, morgó, fémes hangja lett, elkezdett csörömpölni és lecsökkent a teljesítménye. Vészjósló volt. Jobbnak láttam a következő pihenőnél önteni hozzá még egy kevés olajat, ezzel nagyjából 1:35-ös keveréket készítve. A következő tankolás Csepelen vált szükségessé.
Itt Shell benzint és Shell olajat kapott újra 1:40-hez, ugyanis elfogyott a Motulunk. Ettől kezdve minden korábban tapasztalt jelenség megszűnt; meglepődtünk. A motor járása kisimult, megszűnt a csörömpölés, és bikásabb lett, meglepően jól húzott. Csuklóból ment 105-110 km/h-val egészen hazáig.
Amikor a beszámolót írtam, még nem tudtuk, hogy mi baja lett az Alfának. Fater szétszedte a blokkot a hétvégén. A 4. dugattyú valamilyen oknál fogva megszorult és végigszántotta a hengerhüvelyt. Értetlenül áll a történtek felett.
Így nyaralt a kis család. Köszönöm, hogy végigolvastátok az úti beszámolómat!
Peti
