Mégegyszer ellenőrizte a csomagtartó tartalmát, hogy minden benne van-e, amire szüksége lesz, majd erőteljes mozdulattal becsukta.
- Ezt is el kellene már vinni a szervizbe. – gondolta mérgesen. De hónapok óta nem tett ebben az ügyben lépéseket. Marad hát a reggeli morgolódás, és az ajtócsapkodás.
Még visszament a lakásba, ellenőrzött mindent, gázt, villanyt, ablakot. Majd kulcsra fordította a bejárati ajtó zárját. Az autónál Fickó már türelmetlenül várta.
- Na gyere öreg. – szólt a szíves invitálás, ezzel a kutya, miután kinyílt az ajtó, egy ugrással az első ülésen termett. Semmi más nem mutatott a nevére, hisz már ő is öregnek számított a maga 10 évével. De bezzeg, amíg fiatal volt, a környékbeli szukák nem voltak biztonságban tőle, nem számított neki semmilyen kerítés, ha érezte egy tüzelő szuka illatát.
Az öreg is beült az autóba, ami természetesen nem volt egy mai járgány. Az is kiszolgálta már a kenyerét. De arra még jó volt, hogy elszaladjon a tóhoz, meg vissza.

Így van! A hősünk, mint évek óta, kora tavasztól késő őszig, a mindennapjait a tónál töltötte, pusztítva annak halállományát. De mit is csinálhatott volna. A ház rendben volt, a gyerekei rendbentartották. Minden nyáron hazajönnek felváltva, és rendbeteszik a portát. Kifestenek, tűzifát vágnak télire, megjavítanak mindent. Az öregnek nem volt gondja semmire.
Mióta a párja elment, azóta ketten élnek Fickóval. A kertet már nem tudja művelni, nincs rá ereje. Otthon is tudna ülni, de akkor mi lenne a szórakozása? Itt a tónál meg olykor találkozik emberekkel, vagy „zöldfülűekkel”, akik most kezdik megtanulni a horgászás tudományát. Az öreg szívesen segített mindenkinek, aki kérte. Nem ok nélkül, hisz már egy élő legenda volt a tó környékén. Ha már ő sem fogott halat, akkor tényleg nem volt kapás. Alig múlt el olyan nap, hogy a napi adagot ne fogta volna meg. Főleg pontyot, meg kárászt. Ez a két halfajta volt a tóban a legtöbb. Meg persze keszeg, de ezt nem sokan szeretik.

A kifogott halakat rendre a kocsmában adta el esténként. „Büfé - Falatozó” Ez volt kiírva a cégérre. Még a hatvanas években épült, de a külsején és a berendezési tárgyakon szinte semmit sem változott. Még mindig a korabeli székek, asztalok voltak, sőt még a ventilátor is a régi volt. A tulajjal jó viszonyban volt, és ha neki éppen nem kellett másnapra a friss hal, mindig akadt ott olyan vendég, aki egy-két sörért megvette a halakat. De történt már olyan is, hogy valaki előre rendelt nála. Ezzel sem volt baj, soha nem csalódtak az öregben. Ha halról volt szó, állta a szavát.
Miután az új tulaj átvette a kocsma vezetését, felújította konyhát. Azóta minden nap főznek. Sok az öreg a faluban, az „Öregek napköziotthona” is teltházzal üzemel, mióta Jóska gyerek lett a polgármester. A napköziotthont is a kocsma látja el ebéddel. De innen visznek haza vacsorát is. Így nem kell sokat bíbelődniük a főzéssel. Ide járnak még ebédelni a polgármesteri hivatalból, az asztalosüzemből, a lakatosműhelyből is. Sok az átutazó is, néha azok is betérnek. Szóval úgy látszik, jó üzlet volt beindítani a konyhát. Az öreg is innen viszi haza minden este a vacsorát.

Most is az első útja a kocsmába vezetett, leadta az ételesét, beszélgetett a tulajjal.
- János bátyám! Estére nem kérek halat, van most belőle bőven, de majd szólok, ha lesz szabad kapacitása, ha hazajön.
Még párszó a napi időjárásról, és az öreg továbbment a kisboltba. Ott friss zsömlét, felvágottat vett, hisz hosszú lesz a nap.

Végre kiért a tóhoz.
A csomagtartóból kényelmesen előszedegette a szükséges dolgokat, akkurátusan elrendezte, mindent a maga helyére. Szerette a rendet, és mindent úgy pakolt, hogy kézügyre essenek, ha hirtelen kell. Az etetőcsővel száraz kukoricát szórt be a tóba, ahová majd a horgokat szánta. A tükörsima vízfelületet ezer apró kis hullám borzolta fel. Dobás, dobást követett. Majd előkerültek a botok is. Csalizás után bedobta a kézséget, kényelmesen elhelyezkedett a kempingfoteljében, és elégedetten szétnézett.

A tó, valamikor a Termelőszövetkezeté volt, innen bányászták a sódert. De miután már túl nagynak bizonyult, kezdtek egy másikat. Több tucat is volt a környéken. Később víztározónak használták, meleg nyári napokon innen locsolták a környező földeket. Később halásztársaság alakult, hogy ne legyen kihasználatlan a tó, rendszeresen telepítettek is bele halat, hogy a horgászok által kifogott halakat visszapótolják. Az öreg mind a négy tavat kipróbálta már, ami ehhez a horgásztársasághoz tartozott, de ez volt a legjobban megközelíthető, és a legkényelmesebb. Az autó itt van karnyújtásnyira, és ha esik az eső, nyugodtan be tud ülni, és onnan is tudja nézni a kapásjelzőket. A déli napsütésben kényelmes árnyékot biztosítanak a környékbeli fák, egészen késő délutánig. A tóba benyúló földnyelven meg még egy horgász kényelmesen elfér, ha nem zavarja az öreg állandó beszélgetése, vagy Fickó kíváncsi tekintete. A többi horgász már jól ismerte az öreget. Tudták, melyik a helye, és békénhagyták. Néha egy-egy újonc elfoglalta, ha előbb jött ki pecázni, de ilyenkor az öreg nem szólt, elvonult máshová.

Fickó is jól érezte kint magát, legtöbbször a nyugágy alatt heverészett. Ritkán felfedező körútra indult, és mérgesen morogta meg a nyugalmukban megzavart, hirtelen vízbe ugró békákat. Ugatni szinte soha nem hallották. Az öreg megtanította neki, hogy a csendet, nyugalmat nem szabad oktalan csaholással megzavarni. Ritkán átnézett a „szomszédokhoz” is, de senkit nem bántott, kedvesen körbeszaglászott mindent, és mindenkit, aztán elment. Ha elfáradt, akkor visszament az öreg gazdájához, leült mellé, vagy bevackolt a szék alá. Ilyenkor le nem vette a szemét a kapásjelzőkről. Nem egyszer megtörtént, hogy az öreg elpilledt, és Fickó vette észre, ha kapás volt. Ilyenkor halkan morgott egyet, és ha nem történt semmi, akkor finoman megrázta az öreg nadrágját.
- Jól van na! Nem alszom! – korholta vidáman az öreg a kutyát. Közben megsimogatta a buksiját. Ez volt nála a legnagyobb szeretet jele.
Kölyökkutyaként, többször előfordult, hogy amikor kapott a hal, a mozgó kapásjelzőt játéknak vélte és vadul rávetette magát. Persze ilyenkor nagyon lehordta az öreg. De mára már megkopott az ő fürgesége is, nincs már kedve ok nélkül ugrálnia, meg is tanulta, hogy mit szabad, és mit nem.

Ezen a délelőttön nem történt semmi említésre méltó.
- Nagyon sokáig alszanak ma a halak. – mondta az öreg a kutyának. Fickó, mint egy válaszképen a lábára rakta a fejét, és hosszan bámulta a sima víztükröt.
Nem sokkal egy óra után, az öreg hátra menta kocsihoz, és előszedte a sneciző botot.
- Nemsokára királyi lakománk lesz. – szólt megint a kutyához, aki hirtelen abbahagyta az addigi heverészést. Feszülten figyelte az öreg minden mozdulatát, hisz nem sokára terített asztal fogja várni. Már az öreg sem emlékszik rá, hogyan történt a dolog, de a lényeg, hogy kutyáktól szokatlan módon, Fickó él-hal a kishalakért.
Az öreg elő vette még a lapos tálat, vizet merítet bele. Ebbe fogja belerakni az apró halakat, nehogy már homokosan kelljen megenni a kutyának. A kishorogra csali került, majd repült a vízbe. Nem kellett soká várni, az úszó gyorsan elmerült. Egy tenyérnyi kis kárász ficánkolt a damil végén. Az öreg leszedte az ártatlan kis jószágot, bele a tálba, újabb csalizás, és az úszó már megint a vízben. Többször ismételve, a végén már a tálban szinte forrott a víz.
- Na még egyet. – szólt oda Fickónak. – Azután ehetsz.
Fickó addigra már a tál mellett állt vigyáz állásban. Figyelte az úszkáló ebédjét.
- Hát te hogy kerültél ide? – szólt az öreg. A botja hirtelen nagyon meghajlott, ahogy ki akarta emelni az utolsó kishalat. – Ez már nem a tányérodban végzi. – szólt megint a kutyához, aki nem tudta hirtelen, hogy mi tévő legyen. Hagyja ott a tálat, és figyelje az eseményeket, vagy őrizze tovább. Mindig különös izgalomba jött, ha az öreg halat húzott ki. Mivel beszélni embernyelven nem tudott, így soha sem tudjuk meg, hogy mit érezhetett ilyenkor.
A horgon egy 40 dekás körüli kárász pihegett, mikor végtére is kihúzta az öreg a partra.
- Te most a szákba mész. – szólt a halhoz. – Talán idecsalogatod a testvéreidet.
Azzal tényleg berakta az addig a parton száradó, sokat látott haltartóba.
- Na Fickó. Mára ennyi az ebéd. – azzal megmosta a kezét a tó vizébe, és ő is előkereste a reggel vásárolt finomságokat.

Hétről hétre, hónapról hónapra ez volt a megszokott menetrend ebéd környékén. Először a kutyának fogott néhány apróhalat, és csak azután fogott hozzá maga is az ebédjéhez.
- Estére már finomabbat eszünk öreg. A kocsmáros azt mondta, tökfőzelék lesz, azt te is szereted. – mormogott a foga között az öreg.
Szinte mindent megbeszélt a kutyával, más társasága nem lévén. De legalább soha ne veszekszünk, szokta mondogatni, ha ez ügyben faggatják.

Az ebéd utáni szendergéséből Fickó figyelmeztető morgása ébresztette fel. A kapásjelző apró mozdulatiból arra a következtetésre jutott, hogy a halaknál is elérkezett az ebédidő. Fickó a hátsólábát már maga alá húzta, ugrásra készen állt, ahogy feszülten figyelte az eseményeket.
- Na várjál öreg! Mindjárt ráharap. – mondta az öreg. Nem tudni, hogy a kutyához beszél, vagy csak saját magának. Hirtelen megfeszült a damil, és az öreg jól megszokott mozdulattal „bevágott”.
- Ez szép, méretes ponty lesz!- nyugtázta magában. Az üvegszálas, sokat látott bot derékszögben meghajlott. Hirtelen valami erő ki akarta rántani a kezéből a botot, és a fék hangosan felsírt.
- Ennek már a fele sem tréfa! – szólt a kutyához.
- Látod Fickó? Ez már termetes jószág lesz.
A bot a kezében már teljesen visszahajlott, mint egy U betűt formázva. A damil víz feletti része, hirtelen jobbra indult el.
- Fussad még a köreidet. – szólt, de most már a damil végén lévő halnak intézte a mondandóját. Nyugodt volt, hisz a szerelését hetente ellenőrizte, a fék úgy volt beállítva, hogy a damil nem szakadhatott el, csak hirtelen rántásra. Az orsón annyi zsinór volt, amivel simán átérne a túlpartra. Ha nem engedi, hogy a nádasba meneküljön a hal, vagy nem akad el a damil valami láthatatlan akadályon, akkor bármekkora is a hal, ki lehet hozni a partra.
Igazából a hallal való küzdelem miatt jár az öreg horgászni. A vadász és a zsákmány.
Most már biztos volt, hogy nem egy megszokott 2-3 kilós a hal, az nem húz ennyire.
Máskor is fogott már nagyobb halat, de az már lassan a feledés homályába merült. Mióta társaság 1-2 kilós pontyokat telepít a tóba, szerencsétlenek nincs idejük nagyobbra megnőni. Bár többen esküdni mertek volna rá, hogy él a tóban egy öreg, sokat tapasztalt hal, úgy 10-12 kilóra becsülik. De az öreg nem hitt a mendemondáknak. Többen mesélték, hogy megakasztották már, de az utolsó pillanatban kereket oldott a zsákmány.
- Lehet, hogy mégis igazuk lehet ezeknek a zöldfülűeknek? – morfondírozik az öreg magában. – Mindenesetre, ez nem egy megszokott hal lesz, az már biztos.
A hal, hol jobbra, hol balra tartott, de szép lassan méterről méterre közelített a parthoz. Az öreg nagy szakértelemmel fogta rövidebbre a pórázt. Hosszú idő múlva már 5-6 méterre volt, a vízen nagy hullámok mutatták az útját, mintha valami motoros hajó haladna ide-oda.
De amikor a sekélyebb, és egyben melegebb vízhez ért, egy nagy csapással elindult a tó közepe felé, olyan iramban, hogy az öreget majdnem elrántotta. Az orsó fékje, újra felvisított, nem tetszett neki ez a megerőltetés, de tette a dolgát. Amikor már biztos távolságban érezte magát, akkor leült a mederfenékre, és nem mozdult. Apró rántások mutatták, hogy ki akarja a szájából rázni a horgot. Az öreg a hal és közötte lévő állandó kontaktust egy pillanatra sem engedte el.
- Nem szabad neki „lazát” hagyni. - futott át az agyán. De ez a belső figyelmeztetés teljesen fölösleges volt. Tudta az öreg még álmában is a horgászok egyszer-eggyét.
- Az nem lehet, hogy egy harcsa! – gondolkodott erősen az öreg. – Az szokott a fenékre menekülni.
A merengéséből megint egy rántás térítette észhez. A hal megint elkezdte az ilyenkor szokásos köreit róni. Hol jobbra, hol balra, és megint tíz centinként közelebb a parthoz. Egyáltalán nem érződött rajta, hogy fáradna. Ugyanolyan erővel húzott, mint az első percben.
Már megint a sekélyebb vízben korbácsolja fel a hullámokat, de négy, öt méternél közelebb nem jön. A rövid damil miatt szinte egyhelyben forog, forr a víz körülötte.
Hirtelen feldobja magát a levegőbe, megmutatva magát teljes egészében, majd eszeveszett vágtába kezd megint.
- Jézusom! – csodálkozik az öreg. – Ez nem harcsa, de nem is ponty. Az nem lehet ilyen hosszú. Alighanem egy jól megtermett amur lesz. – szólt oda Fickónak.

Fickó azóta már a vízszélén várta a nagytalálkozást, bár minden porcikáján látni lehetett, hogy mennyire izgul ő is, némán figyelte hol a vizet, hol a gazdáját.
Kövér izzadságcseppek jelentek meg az öreg homlokán, letörölni azonban nem volt sem ereje, sem ideje. Minden idegszálával koncentrált, egy pillanatnyi figyelmetlenség a hal elvesztését jelentette volna. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el az akasztás óta, megállt az idő.
-Segíthetek valamit? – szólt a szomszéd stégen horgászó fiatal férfi, aki végig figyelemmel kísérte az öreg gigantikus küzdelmét. Miután ő is látta, hogy ez nem egy hagyományos hal, kihúzta a szerelékét, nehogy összeakadjon, ezáltal megkönnyítve a hal dolgát.
- Köszönöm fiam, de a kezemből nem adom ki a botot, az már biztos! – szólt az öreg. - De a szákolásnál segíthetsz.
- Nem kellene ezt a szörnyet megcsáklyázni? – okoskodott tovább a szomszéd.
- Azt nem lehet, mert ki akarom preparáltatni, és nem jól mutatna rajta a sérülés helye. – szólt az öreg a foga között, a párbeszéd alatt sem lankadt a figyelme.
- Próbálja a kiugró mellé kormányozni azt a szörnyet, ott könnyebb lesz megszákolni. Addig hozom a nagy merítőt.
- Könnyű azt mondani, de ennek a dögnek külön akarata van, de velem rosszal kezdett. Kivárom, amíg elfárad és akkor is az én akaratom fog érvényesülni.

Az utolsó szavakat már csak maga elé mondta az öreg, miközben a hal egy újabb erőpróbát tartott. De már érezhető volt, hogy nagyon gyengül, és jobban lehetett irányítani. A negyedik, ötödik próbálkozás után, szépen bele is ment a csapdába, befordult a kis öbölbe.
- Csak óvatosan! – szólt az öreg a szomszédhoz. – Ha elrontod, letöröm a derekadat!
- Jól van öreg! Ne kell házsártoskodni, nem most kezdtem én sem.
Mind a ketten tudták, hogy egy rossz mozdulat, és örökre elveszíthetik a halat. De a sors kegyes volt most hozzájuk. A hal nagyon kimerült már, de ez csak látszólagos. Bármelyik pillanatban összeszedheti az utolsó erejét, hogy az életét mentse. Már nagyon közel volt a parthoz, de itt szinte függőleges volt a meder, így nem is melegedett fel annyira víz, hogy gyanút fogjon. Lassú körözésbe kezdett, a szomszéd pedig várta a kedvező pillanatot, amikor a merítőt alálehet majd tenni.

Az öregnek sikerült a hal fejét kiemelni a vízből, ettől a hal egy kicsit elkábult, és ez volt a veszte. A merítő egy pillanat alatt alatta termett, és az acél keret szinte a semmiből emelkedett fel a hal körül. Mire észbe kapott, addigra már a merítő hálója vette körül.
- Megvan! Megvan! – kiáltott a szomszéd szinte önkívületben. – Most már nem menekülhet meg.
A többi érdeklődő, akik eddig tisztes távolságból szemlélték az eseményt megtapsolták a szereplőket. Senki nem tudta, hogy az a taps kinek is szól igazából. Szorgos kezek ragadták meg a halat, szájbilincs is került valahonnan. Mire az öreg feleszmélt a hal már ott lubickolt a vízben, biztos pányvára kötve. Szinte csak szavak jutottak el a tudatához a hangzavarból, meg fickó alig hallható morgása. Zavarta a semmiből előkerülő, a tónál nem megszokott hangzavar.
- Ez bizony rekordlistás lett. – szólt a halőr - gratulálok! Nem semmi volt ez a hetvenöt perc.

Az öreg egy köszönömöt rebegett a segítő szomszédnak, és miután szétszéledt az alkalmi nézősereg, a szereléket tette rendbe, majd újra bevetette. Kényelmesen elhelyezkedett a nyugágyban, és csak most vette észre, hogy mennyire elhagyta az ereje. Tagjai ólomsúlyúnak bizonyultak hirtelen, a szeme is lecsukódott. Először csak egy pillanatra, később már egy percre, majd végül gyors, mély álomba merült.

Fickó, amikor szétszéledtek az emberek, és látta, hogy minden rendben, a helyére húzódott, az szék alá. De amint hallotta az öreg nyugodt szuszogását elbújt, és a két bot közé ült le.
Sokáig nem történt semmi különös, kellemes melegben jólesett a forró homokon pihenni.
Az idilli képben viszont valami nem stimmelt. Valami nagyon nem stimmelt. Hátrafordult, és látta, ahogy az öreg gazdájának a feje is félrecsuklott, nagy buzgalmában. Történt már ilyen többször is, de most ez valami más volt. Soha sem tudjuk meg. hogy a kutyáknak honnan van az az érzékszerve, amivel kiszagolják, hogy baj van. Odament a gazdájához, és az orrával megbökte a kezét. Nem történt semmi. Máskor ilyenkor a kéz lenyúlt hozzá, és megvakargatta a feje tetejét, a két füle között. De most nem. Mégegyszer próbálkozott, de most már erősebben. A lökdösések hatására az öreg keze hirtelen élettelenül csúszott ki az öléből, és ott lógott, mint egy darab fa. Nyalogatta szegény, de ez sem használt. Óvatosan a szájába vette, és apró harapással igyekezett a gazdáját felébreszteni. De nem felet neki senki. Izgalmában – amit soha nem szokott – felvakkantott halkan. Majd mégegyszer, de most már hangosabban. Semmi.
Körbenézett, és a tekintete találkozott az előbb segítő szomszédéval, aki a szokatlan ugatásra felfigyelt. Régóta ismerte már a furcsa párost, és nem értette, hogy a kutya elkezdett hangosan ugatni.

- Fickó! Ne zavard az öreget! Had aludjon! – és ezzel vissza is fordult a saját kapásjelzőjét figyelni, az esze pedig a nem rég lezajlott eseményeken járt.
- Kicsi híja volt, hogy a hal nem szökött meg. – gondolta. – Óriási mázlija volt az öregnek.
Merengését Fickó újabb vakkantása szakította félbe, aki már ott volt mellette.
- Na mi van Fickó? Nem kaptál ebédet az öregtől? – kérdezte viccesen a kutyától - Vagy nekem jöttél szerencsét hozni?
A kutya mégegyszer vakkantott, de most már hangosabban, de ezt a hangulatnyi különbséget nem vette észre.
- Jól van na! Nyugodjál már meg, nincs semmi baj. Mindjárt nézek neked valami finomságot.
De a kutya nem tágított, sőt! Most oda ment a lábához, a nadrágját finoman a szájába véve, rántott rajta egy határozottat.
- Valami baj van az öreggel? – kérdezte, válaszra sem várva, oda nézett a öreg stégje felé, ahol a kép nyugalmat árasztott. Az öreg békésen szunyókált, még a keze is lelóg a székről. - --
- Nagyon elfáradhatott, és most szunyókál. – mondta magának, meg a kutyának.
Az újabb erőteljeset rántott a nadrágon.
- A fenébe! Ez a kutya azt akarja, hogy odamenjek. – gondolta, és cselekedett is. Fel állt a székről, és elindult az öreg felé.
Fickó vad csaholással előreszaladt, és ott várta már az öreg széke mellett, kérdően nézve őt.
- Helló öreg! Elpilledt? – kérdezte hangosan, de nem kapott választ. Közelebb hajolt, és látta, hogy az öreg álmában is furcsán szedi a levegőt. Ösztönszerűen a nyakához nyúlt, és érezte, hogy a pulzusa is erőtlen, szabálytalan. Egy kicsit megrázta az öreget, hogy ébredjen fel, de csak a másik keze billent le, hanyatlott alá.

- Valaki hívjon orvost!
Kiáltása messzire szállt a tó felett, hirtelen megint kezdtek sokan lenni a kis stégen.
- Én szóltam a mentőknek. – mondta a most érkező halőr. – Mi történt az öreggel?
- Nem tudom, - mondta a szomszéd – de azt hiszem nem csak elájult, komolyabb a baj.
Az emberek tehetetlenül álltak, amíg a mentő megérkezett. Szerencsére csak pár kilométerre volt a mentőállomás, így nagyon korán oda értek. A gyors vizsgálat után röviden és tömören mondták a lesújtó hírt:
- Infarktus. Be kell vinni a kórházba.
Mikor a mentősök az öreget hordágyra rakták, és be akarták tenni a mentőbe, Fickó mérgesen morogni kezdett. Róla mindenki megfeledkezett, és nem is vették észre, hogy ott van. Pedig más körülmények között az öreghez senki nem nyúlhatott volna, most viszont megadóan nézte, hogy fogdossák a gazdáját. De, hogy el is vigyék, az már nem tetszett neki. E-béli gondolatát, mérges morgással hozta mindenki tudtára.
- Nyugi Fickó! A gazdádat be kell vinni a kórházba! – hajolt le a szomszéd hozzá, és nyugtatólag vakargatta a feje tetejét. Ez hatott, a kutya, mintha megétette volna, már nem morgott, de szemét le nem vette az autóról, ami elvitte a gazdáját.
- Felhívom a kocsmárost, ő tudja az öreg fiának a számát. – szólt a halőr.
- Valakit küldjön már ki, aki haza viszi az én kocsimat, én az öreg trabantját, meg a kutyát viszem haza. – mondta a halőrnek a szomszéd.

A kocsmában napokig beszédtéma volt az öreg nagy kalandja. A trófea egy ideig a kocsma falát díszítette, de az öreg fia, aki egy időre hazaköltözött ápolni a beteget, hazavitte.

Pár hét után a tóhoz elsőként kiérkező stégszomszéd csodálkozva látta a zöld trabantot, előtte az öreget a megszokott kerti székében.
- Helló Öreg! – kiáltott át neki. – Csak nagy halat ne fogjon!
Az öreg legyintett egyet, és visszafordult a botjai felé, és a bajsza alatt elmosolyodott.