Első oldal

A falu szélén két legény várakozott. A telihold fényénél aránylag messzire elláttak, de valahogy nem akart előbukkanni a falu felől a cimborájuk.
- Szerintem induljunk! Már nem látok a fáradtságtól. A hajnali buszt így is lekésem, de a hetesig jó lenne még egy kicsit aludni. – állt fel Zsolt az árokpartról.
- Várjunk még egy kicsit! – mondott ellent Jóska – Azt mondta, hogy hazakíséri a csajt, aztán már jön is.
- Értem én, de meddig várjunk?

Jóska nem válaszolt, inkább rágyújtott immár kitudja hányadik cigijére. Aztán alig szívott bele néhányat, amikor futó léptek zajára figyeltek fel. Nagy lihegve, széles vigyorral megérkezett Miki is.
- Na, ez is megvolt.
- Mi volt meg?
- Hát a kis fekete.
- Megdöntötted?
- Meg én. Igaz, nehezen állt kötélnek, de aztán csak megadta magát.
- Melyik csaj volt? – kérdezte Zsolt – Többel is láttalak táncolni, nem tudom melyikre sikerült rátapadnod.
- Az a kicsi fekete a piros nadrágban. Éppen a nadrággal volt a gond, különben a kapuban állva a hónom alá kapom az egyik lábát, de így le kellett húznom róla. Muszáj volt lefektetni.
- A Julcsit mondod? – kérdezte megdöbbenve Jóska. – Azt én is kivittem a parkba a szobor mögé. Talán egy órája lehetett. Azt mondta, még senkinek nem adta oda magát eddig, de nem hittem el neki. Elég rutinosnak tűnt.
- Nekem is azt mondta, hogy szűz, azért fél annyira. Aztán tényleg nem tűnt félősnek. Azt mondod, hogy egy órája te is megdugtad? Öcsém! Hogy ez a nő mekkora…

A döbbenettől nem is fejezte be a mondatot, csak csalódottan ingatta a fejét. Aztán Zsolt felé fordult.
- Neked?
- Mit nekem?
- Milyen volt az estéd? Összejött valami?

Zsolt egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, mit válaszoljon. A hallottaktól összeszorult a szíve, görcs állt a gyomrába, végtelen keserűség uralkodott el rajta. Talán még szédült is kissé. Ez utóbbi talán az elfogyasztott italtól van, hiszen akkor erősödött a szédülés, ha a nagyon fáradt szemét behunyta. Nem is szívesen eresztette le a szemhéját, mert erősen szúrt ilyenkor a szeme, de már nyitva tartani is nehéz volt.

Átsuhant az agyán az egész éjszaka egy szempillantás alatt. A másik két fiú várt a válaszra, majd miután nem szólt, elindultak hazafelé. Beszélgettek, de Zsolt csak hallotta őket, nem fogta fel miről van szó. Erősen botladozva baktatott utánuk a mély keréknyomokkal szabdalt földúton.

***

Nyolckor már szólt a zene. Az iskola udvarán egy traktor pótkocsija volt a színpad. Nem volt egy profi zenekar, de táncolni lehetett a zenéjükre, és ez a lényeg. Na meg az, hogy teljesen besötétedjen, át lehessen mászni a kőkerítés tetején úgy, hogy ne vegyék észre a rendezők. Egyszerűbb lenne a kapun bemenni, de ott fizetni kell. Hasonló helyzet adódott már egy másik faluban korábban, de ott ismerték őket, s az ottaniak nem emlékeztek rá, hogy megvették volna a belépőjegyet.
Így a kerítésmászás után mégis kénytelenek voltak a pénztárhoz járulni. Most szerencséjük volt. Leporolták magukat, majd elvegyültek a tömegben. Zsolt azt a lányt kereste, akit már délután kinézett magának. Meg is látta a táncolók között.

- Na, nem táncolsz? – kérdezte Miki, de nem várt a válaszra, hanem indult is éppen a kiszemelt kis fekete felé.
- Várok egy lassú számra. – válaszolt, de már csak magának mondta, hiszen egyik társa se volt a közelében.

Irigykedve nézte azt a néhány párt, akik szemlátomást rutinosan táncoltak. A többség viszont valójában egyedül rázta magát a zene ritmusára. Az számított partnernek, aki szemben volt vele. Testi kontaktus inkább csak lassú számoknál volt. Ekkor lehetett beszélgetni is. Ha nem értették egymás szavát, az megindokolta, hogy egész közel simuljanak egymáshoz.

„Rén-en-tirsz hm,hm, hm…” Na, ez jó lesz. Most lekérem.

- Szia. Nem találkoztunk már?
- Ócska duma. – válaszolt a lány
- Na, de komolyan. Már a délután is úgy éreztem, hogy ismerjük egymást. Idevalósi vagy?
- Ezek szerint te nem. Valójában én sem, de sokat járok a nővéremhez, ő pedig ide jött férjhez.
- Hogy hívnak? Ja, bocs. Én Zsolt vagyok.
- Én pedig Julcsi.
- Julcsa?
- Nem, nem Julcsa. Julcsi.
- Ismertem egy ilyen nevű lányt néhány éve…
- Szabad? – tolta finoman odébb egy idegen fiú.
- …itt nem messze a tanyán. – fejezte be a mondatot, de ezt már csak ő maga hallotta.

***

Félrevonult. Lekérhetett volna egy másik lányt, de ő inkább csak erre - illetve most már tudja a nevét – a Julcsira hajt. Nem akart balhét, így kivárta mindig, hogy cserélődjön a Julcsi táncpartnere. A haverok segítettek volna, de nem akarta. Más fiúk is szemet vetettek ám erre a lányra, így nem nagyon volt lehetőség beszélgetni tánc közben. Nem tudta, hogy oldja meg ezt a gondot, végül a lány segített.

- Menjünk ki – javasolta, amikor éppen egy szám végén sikerült együtt maradniuk.
- Jó ötlet, menjünk!
- Van cigid? – kérdezte Julcsi már kinn az utcán.
- Nem dohányzom.
- Kár. Na, szóval te voltál a tanyán az a fiú? Emlékszem rád.
- Voltunk is együtt lenn a pataknál.
- Igen – nevetett a lány – Aztán meg se csókoltál.
- Én próbálkoztam, de elhúzódtál.
- De nagy marha voltál. Minek hagytad annyiban?
- Nem kellett volna?
- Nem hát.
- Akkor most ezt bepótoljuk – jelentette ki az izgalomtól szinte remegő hangon Zsolt, majd a lány két vállát megfogva, megcsókolta. A lány visszacsókolt. Mi az hogy? Valósággal rátapadt a fiú ajkára. A kezét lefejtette a vállairól, és lefelé irányította. Zsolt egy darabig nem tudott mit kezdeni a kezeivel, majd végül a lány derekára tette. Julcsi újból megfogta a fiú kezeit, és szelíd erőszakkal még lejjebb tolta, de nem engedte el, amíg biztos fogást nem érzett.
- Na, ez eddig jól halad. – gondolta Zsolt magában, miközben heves izgalom közepette hosszasan „nyelveztek.” Eddig már falubeli lányokkal is eljutott. Volt, hogy hárommal is gyors egymásutánban, a patakparton heverészve. Úgy ahogy Julcsival kellett volna három éve.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!