Jár az agyam cefetül. Egy pillanatra meg nem állna. Áldás ez, vagy átok? Én örülök neki, hogy így van. Bár a valóságból nem lépek ki, saját világom van. Jól érzem magam benne, és ha unalmassá válik, akkor levedlem, mint a kígyó a bőrét. Jöhet egy új világ telve butaságokkal, amelyekkel nem ártok senkinek, és szívem mélyén mosolygok, mert otthon vagyok. Otthon, a saját világomban.

Szóval borotválkozom.
Állok a fürdőszobámban, szembenézek önmagammal. Egy szál papucsba vagyok öltözve, ugyanis most fürödtem, hajat is mostam. Fejemen turbánt formál a törölköző. Ez szükséges, hiszen hiába vagyok vén trotli, a hajam majdnem a lapockámig ér.
Panel komfort, a tükör négy csempényi hosszú, és valamivel több, mint kettő magas. Ez bizony nem szakmai meghatározás, viszont gyakorlatias. Alul ott a négy csempe a fakeretre rögzítve, ők adnak alapot a rájuk nehezedő tükörlapnak, amelyet alumínium izék gátolnak meg abban, hogy előre essen.
Fogalmam sincs, hogy ki tervezte, de nem "macsós". A csempék rózsaszínűek, mára bizonyára fakultak is. 1977 szeptemberében láttam meg őket először. Sokszor határoztam már el, hogy kihajítom a szemétre, de az idő múlásával valahogy a szívemhez nőtt.

Tehát borotválkozom.
Ha leengedem a karom, olyannak látszom a tükörben, mint egy mellszobor. Szegycsont alatt nem látszom, a fejem fölött még van hely bőven.
Na ja, 168 centi vagyok. Azt mondják, hogy a jóból keveset adnak, ugyebár.
Nézegetem magam, közben fintorgok.
Rémítő akarok lenni! Vicsor, szem mereszt, haragba torzult ráncok. Hú, de megijedtem, a mindenségét! Egy fillér sem maradt... Hiszen pucér vagyok, pillanatnyilag nincs is zsebem. Totális siker.
Most negédes leszek. Bájosan mosolygok, arcomról sugárzik a negéd. Tényleg, mi a franc az a negéd? Nem mindegy? Én most negédes vagyok, és kész.
Játsszunk cukrosbácsit. Csalóka vigyor, mohó vágy a szememben, próbáljuk meg. A vigyor stimmel, a mohó vágy már nem. Mi van, cimbora, nem tudsz játszani? Ilyennel nem.
Most mi legyek? Talán olyan, aki borotválkozik. Muszáj? Na ne marháskodjak már, egy héten egyszer muszáj. Vasárnap van, elő a pengét.

Borotválkozni muszáj.
Tényleg muszáj? A kiskutya fülét. Volt már nekem bajuszom, huncutul szólva combkefém. Csiklandós sikkantásokat váltottam ki vele, de meg is volt az ára. Éreztem a néma röhejt, amerre csak jártam. Hitler-bajusz, aztán némi szünet, és utána jön a többi. Nesze neked férfi ékesség. Pedig úgy, de úgy szeretnék konya bajuszt, soha nem lesz. Ráadásul a szakállam viszketett, de nagyon.

Borotválkozni akartam, ugye?
Állok egy szál papucsban, leveszem a polcról a kellékeket. Gillette három pengés eldobható borotva, Nivea frissítő borotvagél. Mindkettő külön bekezdést érdemel.
Ami a borotvát illeti, jópár éve került piacra. 3+3 csomagolás akciósan. Mondtam a feleségemnek, hogy kérek, vegyen, hadd lássuk. Vett, és jónak bizonyult. Fú, akkor kérek még! Apuci, az a zöld már nincs, de rózsaszín van, amit nők használnak. Ugyanolyan, vegyek? Minél hamarabb, kérek szépen sokat. Vett, és ma is van három bontatlan csomag rózsaszín, és egy árva darab zöld. Sajnálom beáldozni a zöldet, hiszen kedvenc színem, és utolsó darab. Szóval a jelenleg használton kívül tizenkilenc borotva vár arra, hogy szépségemet szolgálja.
Ami pedig a borotvagélt illeti, elmehet a fenébe az, aki kitalálta. Frissítő, stimmel. Szinte mar, nem frankó. A símogatást jobban kedvelem. Ami jobban bosszant, az az, hogy kifújok belőle egy picit, és dagad, csak dagad, habosodik, nincs határ. Lehetetlen eltalálni a szükséges mennyiséget. A palack tartalmát felmérve pár évig elég lesz, bár az is lehet, hogy kivágom a francba. Ha kapok Brut borotvahabot, neki vége.
A Gillette blue arcszesz még egy alkalomra elég, aztán jön a Brut original arcszesz. Pont jó lesz hozzá a rokon borotvahab.

Akkor borotválkozzunk.
Gél az ujjaimra, fogalmam sincs, hogy sok, vagy kevés. Mogyorónyit nyomok, szétkenem a képemen. Habosodjál, addig gyönyörködöm magamban.
Nézem tükörképem, és gondolkodom. Számolok is. Hány fülem van? Kettő. Ja, hogy a térhallás. Szemem is kettő van, így térben látok. Bár nem látom, de tudom, hogy két lábam van, és nem sok közük van a térjáráshoz. Inkább a testem egyensúlyban tartásához. Két karom, kezem is van, talán azért, hogy átölelhettem vele feleségem. Ez fura mondat volt, tudom.
Az orrommal meg mi a fene van? Egy van belőle, bár ketté van osztva.
És a szám? Abból csak egy van, ahogy ágyéki kimeneti szerveimből. Zabálhatnék kétpofára, méghozzá szó szerint. Nem zavar, szeretem élvezni az ízeket. Nem vagyok mohó, inkább lassan, de élvezetesen.
Ágyéki szervek. Hááát... A hátulsóból jól jönne egy dupla, ha éppen hasmenésről van szó. Az elsőt nem akarom részletezni.

Borotválkozzak már, a fene egye meg!
Felhabosodott ez az izé, három pengés borotva kézben. Fütyörészni támad kedvem. Nem túl jó ötlet, a hab a szám előtt önálló útra kel, és úgy gondolja, hogy további boldogságát a tükrön keresi. Megcáfolom hitét, a mosásra váró göncökből kiemelek egyet, és "kettőt egy csapásra" lemosom a tükröt. Na, ez is letudva.
Bocs, emlékeznem kell.
Brahiból beszereztem egyszer egy igazi borotvát. Azt a kinyitható borotvakést. Miután megborotválkoztam, úgy néztem ki, mintha a láncfűrészes gyilkos kezeiből szabadultam volna. Régi módszer, cigipapírral fedjük a sebet. Fedtem én, persze, hogy fedtem. Csak éppen rajtam röhögött Kőbánya és Józsefváros.

Megborotválkoztam.
Lemosom a maradék habot, megtörlöm a képes felem, és megtörten nézek a tükörbe. Arcszesz indul, közben jár az agyam.
Miért nem születtem indiánnak? Nekik nem nő az arcszőrzetük.
Cher cseroki-indián anyától származik, és bár örmény az apja, életében nem kellett borotválkoznia.

Egy hét nyugi, aztán ez az egész őrültség újra indul, csak más vonalon, más gondolatokkal...