Néhány hete fenyegető hangú levelet hozott szerkesztőségünkbe a postás. Nevezzük most a feladót az egyszerűség kedvéért Üdülési Csekkek Hivatalának, melynek elnöke dörgedelmes mondatokkal tudatta velünk, hogy az oldalainkon működő ingyenes apróhirdetési szolgáltatásunkban valaki egy „üdülési csekk eladására vonatkozóan” jelentetett meg ajánlatot, ami – lévén készpénz-helyettesítő fizetőeszköz – más személyre nem átruházható, készpénzre nem váltható.

„A törvény alapján e cselekmény elkövetője készpénz-helyettesítő fizetőeszközzel való visszaélést követ el, mely a Btk. 313/C.§ szerint 2 évig terjedő szabadság vesztéssel büntethető. Az az internetes szolgáltató, mely ilyen jellegű hirdetéseket jelentet meg, bűncselekmény elkövetésére szólítanak (sic!) fel, tehát ez által bűnsegéddé válnak” – olvasható az Elnök Úr által meghozott, néhol kissé zavarosan megfogalmazott K-121/2007-es számú „ítéletében”. „Szeretnénk, ha közreműködésükkel elkerülhetnénk a fenti törvénytelen gyakorlat megszüntetésének jogi úton történő kikényszerítését” – fejezi be kissé kacifántosan (persze tiszteletét is kifejezve!) május 17-én kelt levelét az Elnök Úr.



Szó se róla, azonnal összecsináltuk magunkat – megsemmisítettük az összes létező bűnfészket, majd jeleztük a Hivatalnak, hogy kérésüket akceptáltuk: töröltünk, moderáltunk, figyelmeztettünk. A jelek szerint kár volt a buzgólkodásunk, mert az Üdülési Csekkek Hivatala valószínűleg már előzetesen eldöntötte: itt és most példát fog statuálni. Feljelentette kiadónkat a Fogyasztóvédelmi Felügyelőségnél – miért pont náluk? –, akik aztán gyorsan el is indították az eljárást ellenünk.

Janus-arcú a hazai szabályozás

Tény, hogy az internetes apróhirdetési rendszereknél jogértelmezési problémákkal találkozhatunk. E tekintetben a két legfontosabb joganyag az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény (a továbbiakban: Ektv.) és a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: Grtv.).

Az Ektv. 7. § (2) bekezdésének rendelkezése alapján – fő szabályként – a közvetítő szolgáltató, mint a reklámtevékenység számára tárhelyet biztosító vállalkozás, nem felel az általa csak továbbított, tárolt vagy hozzáférhetővé tett, jogszabályba ütköző tartalmú információval harmadik személynek okozott jogsérelemért, illetve kárért. E rendelkezés egyértelmű a mi esetünkre is, és ha ezek után csak annyit hoznánk fel védelmünkre, hogy szíveskedjenek elolvasni az Ektv. vonatkozó bekezdését, már zárható is lenne a dosszié. No de a hatósági gyakorlat (jogértelmezés) egészen más. Érdemes rámutatni, hogy például a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség ellenőrzései során az internetes szolgáltatókra mentesítő szabályt megfogalmazó Ektv-vel ellenétes jogi álláspontot képvisel, gyakorlatukban ugyanis a Grtv. 2. § a) pontja alapján a reklám közzétevője kapcsán a „technikailag semleges” meghatározást tekinti irányadónak, azaz – az alkalmazott technikai megoldástól függetlenül – mindazok „reklám közzétevőjének” minősülnek, akik a reklám megismeréséhez szükséges eszközökkel rendelkeznek, s ezek segítségével a reklámok megjelenítését, megismertetését lehetővé teszik. „A reklámoknak tárhelyet biztosító közvetítő szolgáltató reklám közzétevői minőségének megállapítása, azonosítása azért lényeges kérdés, mert a Grtv. 14. § (1) bekezdése a Grtv. legtöbb rendelkezésének megsértése esetében a reklámozó mellett a reklám szolgáltatójának, illetőleg a reklám közzétevőjének szankcionálását is lehetővé teszi” – állítják a Felügyelőség szakemberei.

Jogi álláspontjuknak némi alapot ad egy hasonló ügyben évekkel ezelőtt hozott hazai bírósági ítélet, ahol „a bíróság a rendelkezésre álló iratokból… megállapította, hogy a bírság kiszabásának a feltételei fennálltak, és minden tekintetben osztotta az alperesi (FVF) álláspontot. Az irányadó jogszabályok egyértelműen meghatározzák a gazdasági reklámok tartalmát és módját, mely előírásoknak a reklámozónak, illetve a tárgybeli portál üzemeltetőjének eleget kell tennie. Ezek az előírások nincsenek médiumokra lebontva, vagyis technikai szempontból semlegesek, ennek megfelelően az Internetre is vonatkoznak. Életszerű és igaz ugyan az a felperesi hivatkozás, mely szerint a jogszabályellenes tartalmú hirdetések követése csak utólagos, megjelenés előtti kiszűrése technikailag igen nehéz … . Előzetes kiszűrésre vannak megoldások, akár technikailag… , akár emberi erőforrás igénybevételével …. A felperesnek, mint szolgáltatónak ugyanakkor minden lehetőséget fel kell használnia e speciális helyzetben annak érdekében, hogy tiltott tartalmú hirdetések ne kerüljenek fel az Internetre.”

A Fogyasztóvédelmi Felügyelőség álláspontjából – ellentétben a másik törvényi kötelezettséggel – az következik, hogy a reklámoknak tárhelyet biztosító közvetítő szolgáltatónak minden olyan lépést meg kell tennie, melyek a jogsértés elkerüléséhez, a jogsértő reklámok fogyasztók általi megismerése megakadályozásához szükségesek. Tehát minden szörföző mellé tessék egy moderátort állítani!

Az Internet szabályozásáról

Bírósági ítélet ide, FVF-gyakorlat oda, én vitatom az FVF-álláspont és a precedensítélet helyességét. Az internet működése ugyanis nagymértékben különbözik a hagyományos kommunikációs megoldásoktól, ezért a jogi kereteket a legtöbb esetben egyedileg szükséges megvizsgálni. Számos eset bizonyítja: a bíróságok tanácstalanok az internetes perek elbírálásánál. Az ilyen jellegű ügyeknél döntően a szakértők véleménye szokott perdöntő lenni, mivel a klasszikus jog még úgy istenigazából nem mélyült el a virtuális világ mindennapjaiban. Persze, nem mindegy, milyen megközelítést alkalmaz a szakértő egy adott ügyben, de még az is előfordulhat ezen a tájon, hogy az ilyen jellegű ügyeknél a döntő szakértői véleményt olyan érdekvédő szervezetek adják, amelyek elsősorban üzleti érdekeket szolgálnak. Gondoljunk csak az ASVA és a BSA kapcsolati hálójára. Eszembe jut egy angol bíró minapi esete is, aki a világhálón elkövetett bűncselekmény londoni tárgyalása folyamán kifakadt, hogy képtelen a munkáját megfelelően végezni, s ennek legfőbb oka, amint mondja, hogy: „abszolút nem értem, mi is az a weboldal”. Itt tartunk jelenleg a kíberjog területén. Ámbár talán jobb is, ha a jogszabályalkotók nem kapkodják el a dolgokat. Szerencsésebb lenne, ha a világháló sajátos demokráciája először kitermelné magából a követendő normákat.

Ennyi kitérő után most már leírom a határozott véleményemet: az internet-szolgáltatónak nincs és nem is lehet olyan általános kötelezettsége, hogy a nyílt tartalmakat teljes körűen felügyelje, megfigyelje, folyamatosan monitorozza, továbbá nem kötelezhető arra sem, hogy tevékenyen olyan tények után kutasson, amelyek jogsértésre utalnak. A mi oldalainkon naponta átlagosan 60 ezer látogató fordul meg, ilyen forgalmat lehetetlen százszázalékosan kontrollálni, de szerintem nem is kell, mert a kontrollt a közösség megoldja maga. Nem kötelezhető arra sem egy internetes szolgáltató, hogy ellentétes tartalmú jogszabályokat értelmezzen, pláne arra nem, hogy rangsorolja, melyik törvény az erősebb. Az meg aztán végképp nem lehet a mi feladatunk, hogy ex cathedra megítéljük jogi szempontból a PH-júzerek cselekedeteit. A mi működésünk egy közösségi rendszerre épül, ahol az emberek szabadon, minimális kötöttségekkel alakítják a saját világukat. Fontos persze nálunk is a törvényesség biztosítása, de nem vagyunk sem rendőrök, sem ügyészek, ezen kívül nem lehetünk ítélethozók és ítélet-végrehajtók sem.

Egyre több kérdés vár válaszra az internet világméretű hódítása kapcsán. Az emberek egymásra találása mellett félelmetes veszélyek is leselkednek az óvatlan felhasználókra – a kormányok ugyanis képtelenek a szervezett bűnelkövetők ellen minden esetben hatékony jogi eszközökkel fellépni. Megítélésem szerint pótcselekvésekre szorítkoznak: olyan helyeken vetik be a szigort, ahol az önszabályozás már egyre hatékonyabban működik (ilyenek például a fájlcsere, a webkettes dolgok), más esetekben pedig (lásd spam, spyware, porno stb.) tehetetlenül nézik a milliárdos károkozásokat, vagy az erkölcsileg kifogásolható tartalmak romboló hatásait.

Az üdülési csekk szabályozásáról

Térjünk azonban vissza a kalandozásból a mi konkrét ügyünkre! A kérdéseim a következők: eldöntheti-e egy internetes szolgáltató (jelen esetben a PH!), hogy jogsértő-e a kifogásolt apróhirdetés, ha a jogszabályok is ellentétesen fogalmaznak? Biztosan jó-e az, ha az üdülési csekk átruházását büntetendőnek minősítjük? Úgy gondolom, a válasz: NEM és NEM. A döntés joga ugyanis csak a bíróságé lehet. Ráadásul, megnézve más internetes oldalak apróhirdetéseit, szinte kivétel nélkül mindegyiken találtam üdülési csekk eladásáról szóló hirdetést. Bevett gyakorlat, hogy az adómentes természetbeni juttatásként adható és kapható csekket, amit ráadásul az ember munkáltatója fizet meg, a szegényebb sorsú honfitársaink megpróbálják a mindennapi betevő falatra beváltani, ezért pedig – jog ide vagy oda – talán nem kéne őket börtönnel fenyegetni. Ez egy diktatórikus rendszer módszereit idézi, ahol az ú.n. „feketézők” kaptak hasonló szankciót, ha megpróbáltak élelmesek lenni. Persze ez is csak egy magánvélemény, ráadásul rögtön be is vallom: én bizony szeretem a potyát, s szeretek adómentesen üdülni. Jó dolog ez, csak lehetne úgy szervezni az egészet, hogy ne a börtön, a csalás tapadjon e jobb sorsra érdemes adományhoz.



A másik felvetésem: az üdülési csekk ugye egy névre szóló „pénzeszköz”, amit a szabályok szerint csak a jogosult „költhet el”, ezért más nem is tudja hasznosítani. Elvben. Mert nem vagyok olyan naiv, hogy ne látnám: anonim csekkek is forognak e sajátságos piacon. Azt meg már csak halkan jegyzem meg: vannak olyan elfogadóhelyek, ahol a szabálytalan „fizetőeszközt” befogadják – általában némi csúszópénz ellenében. Mondhatjuk ugye rájuk is: bűnösök. Tágul a tettesi kör. Néhány hete egy cégvezetőknek szervezett cafeteria-rendezvényen jártam, ahol az előadó – nagy nyilvánosság előtt – úgy érvelt az üdülési csekk mellett, hogy ez a legjobb adókímélő juttatás a dolgozónak, mert nem csak a munkavállaló nevére lehet ilyet kérni, hanem a család más tagjai is kaphatják, ráadásul az elfogadók nem szokták azt vizsgálni, kinek a nevére van kiállítva a csekk. Már csak azt nem mondta, hogy egyébként a nevet sem kell ráírni a papírra, mert akkor el is adható, és ez milyen sok megtakarítást hoz a munkaadónak és a munkavállalónak egyaránt. Egy másik érdekes történetem is van. A napokban egy Balaton melletti – mellesleg hivatalos csekkelfogadásra jogosult – vendéglőben a pincér kerek-perec kijelentette, náluk a 10000 forintos csekk árfolyama 8000 forint, és csak ilyen feltételekkel volt hajlandó az elfogyasztott – tegyük hozzá nem kevés – rövidital-kompozíció ellenértékeként a csekket fizetőeszközként elfogadni. Árfolyama is van a csekkeknek, tehát kvázi értékpapíroknak is tekinthetjük. Nos, ide jutottunk, kalmárkodás áldozatává kezd válni ez az alapjaiban jó kezdeményezés.

Védőbeszéd

Sorolható okok vannak – amitől most tartalmi korlátok miatt eltekintenék –, miért nem mi vagyunk a bűnsegédek a folyamatban lévő „perbeli” ügyben. Először is azt szeretném mondani: szerintem rossz az üdülési csekkek rendszere, mert ahol ennyire „lyukas” a vödör, ott bizony hamar kifolyik az értékes nedű, vagyis az adófizetők pénzéből áttételesen finanszírozott jótékonyság nem igazán tudja hatékonyan szolgálni a nemes célokat (pátoszosan: a dolgozó ember pihenését). Azt is tapasztalom, hogy kőkemény üzleti érdekeket is szolgál az üdülési csekk. Amikor meghatározzák, kik léphetnek be e szentély ajtaján szolgáltatóként, rendkívül zavaros a döntési háttér. Mégis, mifajta szociális juttatás az, ahol gazdag emberek luxusszórakozását is támogatják, mert olyan elfogadóhelyekkel is találkozhatunk, ahol csak a felső tízezer tagjai szoktak megfordulni, akiket ugye talán mégsem kéne adómentes juttatásokkal megtámogatni. De hát mi közünk ezekhez a dolgokhoz? Mi nem üdülési csekkekel foglalkozunk, hanem hardverrel, szoftverrel, mobilkütyükkel és egyéb hasonló politikamentes dolgokkal. Megmondom őszintén, én a Sulinet Expressz indulása óta képzett és edzett vagyok a közpénzek sumák felhasználása területén, ezért sokáig nem is szoktam ilyen kérdéseken elmélkedni. Inkább jó messzire kikerülöm ezeket… de most ugye a mi cégünket, a Prohardvert pécézték ki maguknak néhányan, és hát valahogy védekeznünk kell. Tudom azt is, hogy a lobbik nagyon erősek, az állami szolgák nehezen tudnak ellenállni a kísértésnek… de most ebbe sem mennék bele részletesen. Inkább arra kérném az Üdülési Csekkek Hivatala elnökét, hagyják békén a PH-t, ami ugye mégiscsak egy icike-picike hazai minivállalkozás, és igazából még a perköltségeket sem érdemes e piti ügyre, vagyis ránk pazarolni… az adófizetők pénzéből. Mert arra gondolni sem merek, hogy egy perben mi lennénk a vesztesek. Megígérjük, ha visszavonják a feljelentést, cserébe – ha észrevesszük –, mindig szólni fogunk a nálunk felbukkanó „csekkeseknek”, figyelmeztetjük őket, hogy lehetőleg hirdetésükbe ne írják be az „üdülés” és a „csekk” szavakat, mert a Google figyel. A Google megtalálja az elkövetőket és jelzi… az Üdülési Csekkek Hivatalánál.

És végül, az utolsó szó jogán…

Még valamit szeretnék a végén üzenni a tisztelt Elnök Úrnak. Mi (PH) az apróhirdetési szolgáltatásunkat 99 százalékban ingyen biztosítjuk, mert hiszünk benne, hogy a hozzánk betérő látogatóknak így is segíthetünk felesleges kacatjaik hasznosításában. Tehát ez egy INGYENES, KÖZÖSSÉGI szolgáltatás! Tekinthetjük akár ezt is egy adómentes természetbeni juttatásnak, mint amilyen az üdülési csekk. Csakhogy mi a szolgáltatás fenntartására nem költünk milliárdokat, mint az Üdülési Csekkek Hivatala a csekkbizniszükre. Ja? És nem költünk a reklámozásra sem közel 300 millió forintot évente, mint ahogy azt Önök teszik az üdülési csekkek népszerűsítése címén tisztelt Elnök Úr. Ráadásul ezt is az adófizetők pénztárcájából.