Óvodában mindig néztük a kerítésen át a nagy iskolásokat, és el sem tudtuk képzelni hogy milyen nagy dolog is ott tanulni.
Később megtanultuk a számokat 1-től 100-ig. Az óvodások meg kis pisisek voltak, és utáltuk hogy nekik még semmi gondjuk, mi meg szorozhatunk meg oszthatunk, és még felelni is kellett, de még azt se tudtuk hogy kell. Általánosban a középsuli nagy misztikumnak tűnt, és az oda való felvétel mindennél fontosabb volt; nagyon féltünk tőle, ahogy a tanároktól is, de aztán végülis egész lazán meglett.
Középsuliban kinyílik az ember csipája, de azért fosik a dogáktól, főleg ha előre be nem jelentett röpdoga. Felelni meg kész rettegés szóban. Hogy visszakívántuk az általánost, ahol a matekban még csak számokkal dolgoztunk, itt meg fele szám, fele betű. Aztán jött az érettségi, meg a felvételi, és a pontokat számolgattuk, meg nem tudtuk hova kapjuk a fejünket: dogák, érettségi, szalagavató, félévzáró dogák, még szerelmesek is voltunk tán. A tanárokat már kiismertük, de nem feltétlenül szerettük meg őket. Az érettségitől úgy féltünk mint ördög a szenteltvíztől, és el sem tudtuk képzelni, hogy majd a nagy egyetemen mi lesz, ahol nem tanítanak, hanem előadnak. Aztán megvolt az érettségi, úgy elment mint a sicc, már az eredményhirdetésen röhögtünk az egészen. Felvételin kínlódtunk ezerrel. Meglett.
Elkezdtük végre a nagy-nagy egyetemet; kiderült hogy itt nem tanárok, meg tantermek vannak, hanem előadók és előadók. aztán 3-4 hónap után nagyon izzadtunk egy-egy ZH-nál, pedig jó előre tudtuk hogy lesz, készülni is volt rá idő, de hát annyi buli van mindenhol, hogy nehogymá'. Aztán a második pót-ZH-n jutott eszünkbe, hogy hogy fostunk az általánosba menésnél, meg a gimibe felvételinél, meg érettséginél, ahol még számok is voltak a matekban, itt meg már csupa betűből áll az egész, és az egész nevetségesen gyerekesnek tűnik visszafelé nézve. És az első szigorlatok. Milyen lehet már az aminek a nevében is benne van a szigor? Aztán megkapjuk a diplománkat, és a jobb fej tanárokkal egy kellemes kiskocsmában sztorizgatunk az eltelt évekről, és hogy mennyit görcsöltünk a piti kis dolgainkon, pót-ZH-kon, szigorlatokon.
Aztán elkezdünk állásinterjúkra rohangálni; diplomával a zsebében az ember nagy mellénnyel megy oda, de könnyedén kiszórják jópárszor. És akkor jön rá az ember, hogy ha nem a Kovács Józsival járt volna óvodába, akkor a büdös életben nem kerülhetett volna be a céghez a faterjához a Pista bácsihoz asszisztensnek havi 320 bruttó kezdővel. És az embert megelégedettség tölti el, hogy az egész kínlódás megérte.
