Hétfő reggel. Budapest. Metró, Népstadion.
Mindenki rohan.
Valaki dolgozni, van aki szórakozni, van aki vásárolni. Biztos vannak olyanok is, aki azért rohan, mert mindenki más rohan.
Mindenki rohan.
Mindenki, kivéve egy valakit. Ez az egy valaki egy helyben toporog. Pedig Ő is siet, hiszen hétfő reggel a metrónál mindenkinek sietnie kell! Sietne Ő is, de nem tud. Nem engedi az esze, és a testi korlátai. Az esze tudja, hogy ott van a lépcső, valahol előtte, de a szeme nem látja. Nem látja, hiszen vak.
***
Mondhatni ezt a vak is látja. Látom én is, látja más is. Azok is, akik éppen mellette haladnak el. Éppen csak el nem sodorják. Szinte hallom, hogy morognak az orruk alatt: "Milyen dolog már, hogy itt áll, pont az út kellős közepén. Pffff".
Öles léptekkel közeledek felé. Nézem, hogy a fehér botjával próbálja kitapogatni az első lépcsőfokot. Jobbra-balra húzza a földön, hátha időben észreveszi a peremet, ahonnan a beláthatatlan, mély sötétség kezdődik. Egy méternyi szintkülönbséget áthidaló lépcsősor. Akár 100 méter is lehetne. Egy nem látónak pont ugyan akkora kihívás megtalálni, hogy hol kezdődik, és hol ér véget.
Közelebb érek, és megfigyelem az apróbb részleteket. A tétova mozdulatokat és azt, hogy mennyire összerezzen amikor valaki belerúg egyet a botjába. Vissza se néz a tag. Rohan tovább, elvégre hétfő reggel van, és akkor biza rohanni kell.
A következő részlet minden kétséget kizáróan bizonyítja sejtésemet: ez a fekete, göndör hajú leány bizony nemrég vesztette el a látását. Mellette éppen lecsücsült a vakvezető kutya. Nem tudja, hogy a gazdája le szeretne menni. Honnan is tudná, hiszen nem gondolat olvasó. A gazdája még nem tanulta meg vezettetni magát a hűséges négylábúval.
***
A lány éppen megtalálta a legfelső lépcsőfokot, amire odaérek karnyújtásnyira. Ráköszönök:
- Szia!
Az arca egyből felragyogott, tudta jól, hogy Őt szólítottam meg. Mintha valaki fényt gyújtott volna a csillagtalan éjszakában. Végre, nincs egyedül a tömegben. Óvatosan megérintem, a vállára teszem a kezem.
- Segíthetek?
A kérdés mintha váratlanul érte volna.
- Ohh, már menni fog köszi.
- Biztos?
- Igen, persze, köszi.
- Oké, csak óvatosan.
Mondtam neki búcsúzásként mosolyogva, miközben a felkarját gyengéden végig simítva tovább léptem.
- Oké, köszi szépen.
Búcsúzott miközben visszamosolygott rám.
***
Az egész jelenet kb. 15 másodpercig tartott. Talán 20-ig. Semmikép nem hátráltatott a reggeli rohanásban. Nem késtem le az állomásra éppen befutó szerelvényt, és nem fáradtam el. Nekem semmibe nem került felajánlani a segítségemet, viszont ennek a fekete göndör hajú lánynak hatalmas segítség lett volna, ha 1 perccel hamarabb érek oda. Vagy valaki más, aki éppen ott volt felajánlotta volna ugyan ezt a segítséget. Persze sokan észre sem vették a hétfő reggeli rohanásban, aki esetleg észre vette pediglen egy szempillantás alatt meg tudta saját magának magyarázni, hogy miért nem tud 20 másodpercet áldozni a drága idejéből azért, hogy lesegítse a vak embert a lépcsőn.
Miért van ez? Mire fel ez a mély nemtörődömség? Miért van az, hogy az emberek nem akarnak, egymásra figyelni, egymással egy picit törődni? Rosszabb esetben fel sem merül a segítségnyújtás gondolata.
Remélem nem csak engem zavarnak az ilyen, és az ehhez hasonló megszámolhatatlan sok történet. Talán, ha egy picit mindenki jobban figyelne a környezetére, akkor holnap már egy jobb világra ébrednénk.
Üdv, Föccer
