Üdvözletem, kedves olvasó!
Ismét itt vagyok a szokásos idiótaságommal, remélem ez a rész is tetszeni fog!
Mint mindig, kritikát szívesen fogadok, s elnézést a kicsit késői folytatásért.

- Hülye vagyok! Teljesen hülye! – hajtogatta magában Hősünk, miközben a büdösen pöfögő motorkerékpáron ült, és haladt felfelé a lépcsőn. Bizony, a lépcsőn. Ugyanis a lenti teremből valahogy fel kellett juttatni a ’szent’ tárgyat. Ez úgy nézett ki, hogy miután nagy nehezen sikerült beindítani a romhalmazt, Hősünk felpattant rá (fájós lábbal kicsit túlzás a felpattanás, de azért nagy nehezen fel tudott rá szállni), majd szép lassan elindult vele a lépcsőkig. Onnantól a pap és Aya hátulról segített tolni a motort. Fájós lábú sofőrünk néha adott egy-egy gázfröccsöt, amit a motor szép, kékes füsttel hálált meg. Ezzel próbálta elriasztani Ayát, de nem sikerült neki. Az elf csak vigyorgott, miközben tolta a motort, hiába szívták a pappal a büdös füstöt. Nem volt menekvés, ha Aya motorozni akar, akkor fog is!

Miután nagy nehezen felértek a lépcsőn, Hősünk felsóhajtott. A két segítség is alaposan kifújta magát, majd az elf villámgyorsan felszállt a motorra. Legyőzött motorosunk gyorsan elmagyarázta Ayának a lábtartók használatát, no meg pár alap dolgot, hogy hogyan is üljön a motoron. Amikor megvoltak mindennel, Hősünk ismét berakta sebességbe a csodamotort, Aya gyorsan átkarolta a pilótát, majd elindultak csattogva, füstölve, zörögve, miközben Persely atya vigyorgó arccal integetett nekik.
Közben Y is felébredt, s azonnal kiköpte az imakönyvet, amit a tréfás pár a szájába helyezett.
Nem tudta, hogy melyiken lepődjön meg jobban. Azon, hogy a templom egyik oszlopához van kötözve, s egy csokor virág van a mellei között, vagy azon, hogy az imént említett párocska egy furcsa, füstölő, zörgő valamin gurul ki a templomból.
Maradt az elsőnél, s megpróbált kiszabadulni. Sikerült is neki, hála a ruhájába rejtett tőrnek, majd a rejtélyes szerkezet után futott. Hallott egy nagy ordítást, amikor pont az ajtóhoz ért. Lenézett, s megértette, hogy mire fel a nagy hangoskodás.
Természetesen Hősünk volt az, aki a templom lépcsőin rázkódott lefelé a Mustanggal. Aya is kiabált, de ő azért, mert nagyon élvezte a mókát. Hősünk ennyire nem volt vidám, ugyanis a lába, no meg a hátsója eléggé megfájdult minden egyes lépcsőfoknál. Amikor leértek épségben, hálát adott az égnek.
A faluból kifelé már elég sima útjuk volt, leszámítva a sok bámészkodót. Aya természetesen mindegyiknek mosolyogva integetett, amit viszonoztak is. Csak szegény Hősünk nem örült, de legalább az út minősége nem volt annyira vészes, s jelenleg nem fájt semmije.

Kiérvén a faluból bátrabban használta a gázt, kíváncsi volt, hogy mennyit megy a motor. Elérték óra szerint a hatalmas 45km/h-s tempót! Aya ezt még jobban élvezte, mint a lépcsős kalandot. Ám sokáig nem tarthatott a kaland, ugyanis vagy fél óra motorozás után az egyik kanyarban eltűnt a motor! Ami még rosszabb, menet közben! Szerencse, hogy Hősünk fékezett már előre egy kanyar előtt, így viszonylag kisebb sebességgel csapódtak Ayával a bokrok közé. Az elf megúszta az esést, de a megszeppent pilótánk már nem, ugyanis ő töltötte be a párna szerepet a lány és a bokrok között. Ráadásul, ahogy eltűnt a motor, úgy tűntek el Hősünk ruhái is, kivéve az alsógatyát, mert azt már Zalktól kapta kölcsönbe (néha váltani is kell, nem lehet egy hétig ugyanabban lenni, még ha Hős is az illető). Így elég szépen összeszabdalták szegényt a bokrok ágai. A meglepett lány (hiába, ha csak úgy eltűnik egy motor, no meg a ruha, az eléggé különös) kirángatta nagy nehezen pórul járt Hősünket a bozótból, aki legszívesebben meghalt volna.
- Jól vagy? Tudsz járni? – kérdezte aggódva Aya.
- Persze, tudok… - válaszolta nyögve Hősünk.
- Van egy olyan érzésem, hogy ami az én világomból átkerült ide, az most visszatért az eredeti helyére. – mondta Ayának, miután gondolkodott pár percet a földön ülve.
- De akkor hogy maradtál te itt? Neked is vissza kellett volna térned a saját világodba, nem? – válaszolt az elf.
- Lehet… Én sem értem, hogy mi történik. –
Eközben a közeli bozótosból egy kisebb csapat figyelte kedvenceinket. Nem kedves kis erdei állatok voltak, hanem egy csoport pénzéhes bandita.
- Mikor támadunk, főnök? -
- Eladjuk a lányt, vagy megtartjuk magunknak? –
- Én elszórakoznék vele… -
- Ne siessetek még annyira, várjuk ki a végét ennek a kis történetnek. – szólt a főnök.
Időközben Ayának eszébe jutott, hogy ismer egy gyógyító varázslatot. Gyorsan el is fektette Hősünket az út menti fűben, s nyomban el is kezdett varázsolni.
- Most főnök, most! – mondta türelmetlenül az egyik rabló.
- Várj, te idióta! – morgott rá halkan a főnök.
Tudta, hogy mi fog következni, hiszen hallott Ayáról.

Hősünk egyre jobban érezte magát, hála a mágiának, ám mintha egyre hidegebb lenne. Fázik. Ahogy lenézett a lábaira, látta, hogy azok elkezdenek deresedni. Pár pillanat múlva már jeget is látott. A ’gyógyító’ varázslat elkezdett felfelé kúszni, s amikor Hősünk legkényesebb pontjához ért, a szenvedő férfi felüvöltött. Elvégre nem fájdalommentes, ha a férfiembernek szó szerint majdnem lefagynak a tökei.
Az ordításra pár rabló is ösztönösen a nemesebbik részéhez kapott, s megértette, hogy miért nem támadtak. Aya ugyanis nem tudott varázsolni. Ha mégis próbálkozott, hasonló lett a végeredmény.
- Akkor ma is diétázunk, főnök? -
- Ja, megint csak a földekről összelopkodott zöldség jut… - sóhajtott a vezér.
Hiába, Ayával nem érdemes szembeszállni; no meg ha nincs zsákmány, nincs pénz.
A meglepődött elf az ordításra gyorsan abbahagyta a varázslatot, s meglepetten pillantott a vacogó Hősre.
- Ölj meg! Legyen már vége! – nyögte keservesen a majdnem mirelit férfi.
- Ez a hála? Szépen vagyunk! – vágta rá Aya, s kapott egy pofont is mellé Hősünk, aki most már tényleg meg akart halni. Ugyanis az elf csak segíteni szeretett volna, s nem látta be hirtelen, hogy kicsit elrontotta a dolgot.
Utána győzött sajnálkozni, s serényen dörzsölgette Hősünk lábait (nem azt, te!). Egy kis idő múlva már fel tudott állni a meggyötört férfi, s elkezdtek a falu felé sétálni. Szerencséjükre egy szénásszekér felvette őket, így Hősünk megmenekült a gyaloglástól. Ahogy elfeküdtek a szénában, szerencsétlen férfiúnk el is aludt rögtön. Aya kedvesen megsimogatta az arcát, majd ő is kicsit elbóbiskolt. A kocsis rendes volt, elvitte őket Aya kastélyához.
A többiek eléggé meglepődtek, amikor meglátták leamortizált Hősünket. Mivel Zalk lovag is volt valamikor, egy gyógyító mágiát alkalmazott szerencsétlen férfiúnkon, aki most valóban jobban lett. Este már a vacsorához is le tudott jönni a szobájából.
Ám az ételt nem más hozta a konyhából, mint a templomban alaposan megszégyenített sötételf!
És ez még csak a bemelegítés volt, hiszen akadt még pár meglepetés ezen kívül…