Gasztronómia, összegzés
Azt mondják, hogy Tavjanon van a legjobb kínai konyha. Mivel Kínában nem volt alkalmam ezt csekkolni, ezért sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom ezt az értesülést, de hogy jókat ettem, az tény. A szállodai reggeli alapvetően kontinentális volt, de ott is voltak algák, halas cuccok, viszont kifejezetten rosszul állnak sajtból. Az utcai árusoktól szervált nyársak milyensége mázli kérdése, de amit Taninanban ettem tésztát, az mindent felülmúlt. A sült tésztára ráütnek egy tükörtojást, tele van bambusszal és egyéb zöldségekkel, valamit hallal és rákkal. A pálcikával evés tekintetében a nulláról indultam, aztán belejöttem, miután rájöttem, hogy az itteniek kicsit mást értenek kulturált evés alatt, mint mi, nem zavartattam magam. Amit tudsz, felraksz a pálcikára, behajolsz a tányér fölé és lecsócsálod a botokról a tápot. A tésztát simán felszippantják a szájszervükkel, ezért itthon az oivban is tockos a jutalmad, de Tajvanon ez alap, sőt a végén az sem zavar senkit, ha elküldesz egy izmosabb büfit. A kínai leves olyan, mint a Smack, csak nincs műíze, a nyárson sült izék között pedig konkrétan minden van. Kecske, marha, csirke, amit akarsz.
Utcai nyársak
Persze van Meki, van Burger King és KFC is, de a helyi hamburgeres a menő, a Mos Burger. Itt minden hagyományos hambi meg van csavarva valami öntettel, de a legjobb a seafood cucc, ahol a zsömle helyett összetapadó rizskorongok közé megy a halas kaja. Tudom, hogy nem hangzik jól, pedig finom. Viszont a repülőn erősen mellényúltam. Jött a stewardess, kérdezte, hogy omlettet akarok-e, vagy valami mást, aminek volt egy neve, de nem értettem, és én bátor voltam és azt kértem. Hiba volt. Elémraktak egy taknyos rizst, tudod, ami olyan, mintha úszna valami zselében, kaptam egy pár szem dinnyét (Tajvanban a dinnye évente négyszer terem), egy csokitojást nejlonzacsiban, meg valami darabos öntetet. Felcsillant a szemem, hogy emberek, ez tutira gyümölcsrizs akar lenni, úgyhogy fogtam a dinnyéket és rátettem a cuccra, kibontottam a csokitojást, azt is rátettem, aztán nekiálltam. Hát a csokitojásról kiderült, hogy nem csoki, hanem igazi, csak éppen sötétbarna(!), a rizs pedig egy csöppet sem volt édes, inkább fura. Úgyhogy otthagytam az egészet.
Hambi másképp: rizs és seafood
Minden más tök jó volt. Akkor is élveztük, ha bevásárlóközpontos kaját ettünk, akkor is, ha helyi specialitást, biztos mellé lehet nyúlni masszívan, de ezt végig sikerült elkerülni. Ráadásul egy netes útleírás szó szerint azt mondja, hogy "ajánlatos a tapintatos emésztés", erre hagyok időt, mert a mai napig nem tudom, hogy ezt miképpen lehet egyáltalán szabályozni. Ugyanakkor tény, hogy a világon semmi gyomorbajom nem volt, persze én egyébként is szeretem a tengeri cuccokat, de ha valaki megy Tajvanra, akkor csak arra tudom bíztatni, hogy legyen bátor és próbáljon ki helyi fogásokat. Ha nem ízlik, maximum ott lehet hagyni, a kaja is pofátlanul olcsó, maximum vesz az ember egy másikat.
Sült tészta, bambusz, zöldségek, hal, rák, tojás
Tajvan tehát extra nagy élmény volt a számomra. Mintha egy másik bolygóra csöppentem volna, itt is emberek laknak, házakban élnek, esznek és közlekednek, de minden más. Máshogy néznek ki, máshogy viselkednek, máshogy kommunikálnak. Például ha elmész vendégségbe, nem mondod azt az ételre, hogy bocs, de ez nem ízlik, vagy adott esetben konkrétan szar. És nem azért, mert megsérted a vendéglátót, hanem azért, mert olyan mértékű arcvesztést okozol neki, ami őt lelkileg gyötri, tehát nem maga a tény, hogy nem tud főzni, fogja kiborítani, hanem hogy ez kvázi kitudódott. Ami nekünk szexi (mondjuk a rövid szoknyás lányok), az náluk a normális, ráadásul itt valahogy sokkal jobban figyelnek egymásra, nincs mutogatás a közlekedők között, nem anyáznak, ráadásul teljesen rá vannak csavarodva az elektronikai cuccoknak. Máshogy írnak (és ebből egyébként nagyon sok kérdés következik, például, hogy miképp alkotnak új szavakat, hogyan lesz rím egy versben és a szóvicc fogalma mennyire él, nem is beszélve a tipográfiai játékokról), máshogy képzik a hangokat, nem bírják az italt, de igen komoly mérnöki tudásuk van, fegyelmezettek, nem sportolnak, rettentő mennyiségű munkát tesznek le… más, nagyon más. Turistaként élvezed, ott élni megint más kérdés. De az biztos, hogy egy életre szóló élmény volt ez a bő hét, még akkor is, ha a visszafele vezető utam a lehető legrosszabbul alakult, beleértve a hányós, barcelonai repülésemet is.
Felhők között a Taipei101 teteje
Történt ugyanis, hogy Tajvanon a reptéren csak a Tajvan-Peking, illetve a Peking-Frankfurt beszállókártyát kaptam meg, az Air China légitársaság felségjelzésével. Holott én onnan még Budapestre is jöttem volna a Lufthansaval. Mondtam a lánynak, hogy nekem kerek 60 percem lesz Frankfurtban átszállni, úgyhogy lesz szíves intézkedni. Telefonálgatott, aztán terribly sorry volt, ő megtett mindent, de nem. Hú. A váróban megpróbáltam volna egy web checkint, de azt csak 23 órával a járat indulása előtt lehet, attól még messze voltam. Sebaj, Pekingben volt 8 órám, net ott is van, úgyhogy megpróbáltam ott is, de hibaüzenetet kaptam. Ez így nem lesz jó, egy óra alatt átrohanni a a franfurti terminálon, plusz becsekkolni, és akkor még nem késett a gép, az bizony nem fog menni. Úgyhogy írtam a Lufthansa ügyfélszolgálatnak, hogy help. Jött is a semmitmondó válasz, hogy Frankfurtban majd csekkolhatok. Persze, hogy felidegesítettem magam, úgyhogy ment vissza egy alázós, cinikus levél, mely szerint egy lépéssel sem kerültünk közelebb a problémához, erre mély kuss, aztán egy fél órával a Peking-Frankfurt járat indulása előtt válaszoltak, hogy becsekkoltak engem ők. Na, egy lépéssel közelebb jutottunk, de beszállókártyám még mindig nem volt. A pekingi gép egy órás késéssel szállt fel, valamennyit aludtam rajta, és érdekes módon csak pár percet csúszott, viszont negyed órát taxizott a betonon, mire végre ki lehetett szállni. Rohantam. Azaz rohantam volna, de miután itt léptünk be a schengeni övezetbe, ezért útlevél-ellenőrzés (sor), aztán security ellenrzés (táska, öv, kulcs, satöbbi, plusz természetesen emberes sor), úgyhogy szaladtam ezek után tovább. Nem csak én, még négy utas tolta ugyanezt a kombót. Épp bement az utolsó utas a boardingnál, amikor a Lufthansa pulthoz értünk, az előttem levő úr rögtön nekiszegezte a kérdést a német nőcinek, hogy nem kapott beszállókártyát és kér egyet. Sorry, Sir, a gép fullos, menjen a következő járattal. Jöttem én, mondtam neki, hogy engem becsekkolt a Lufthansa ügyfélszolgálat, mire felderült az arca és én felszállhattam. Necces volt, és kevéssé kellemes, így aztán mikor végre 26 órányi utazás után Liszt Ferihegyen kiszedett a sorból a vámos, hogy "van-e valami bejelenteni valója", akkor majdnem azt mondtam neki, hogy szeptemberben esküvőm lesz, de aztán halálosan cinikusan csak annyit közöltem, hogy "a világon semmi". Még egy kicsit kötözködött, hogy elekrtonikai termék nincs-e a bőröndben (volt két pendrive és egy SD kártya, amit kint szereztem), de tájékoztattam, hogy mindaz, amit a cuccban talál a saját tulajdonomat képezi és aztán békén hagyott.
Yangmingshan park
De még ezzel együtt is Tajvan maximálisan megérte. És most egy kis számolgatás. A repjegy nem olcsó, ez tény. Kint lenni viszont viccesen kevés pénzbe kerül, az egész út csak kicsivel fájt többe, mint a portugáliai nyaralásom, ami csak hat nap volt, ez viszont tíz. Minél többet marad kint valaki, annál jobban megéri, és persze Protugália (Anglia, Írország, Dánia, etc) is érdekes hely, de Tajvanra elmenni egyszerűen életem egyik legjobb döntése volt. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy matekoljon egy kicsit, mert lehet, hogy marginális az eltérés, az élmény viszont páratlan. Tajvan, szeretlek.
