Hirdetés

2019. április 19., péntek

Gyorskeresés

Élet napkeleten, ötödik rész

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Tudom, most a negyedik résznek kellene következnie. Azért lett mégis ötödik, mert Kínában a négynek rossz...

[ ÚJ TESZT ]

Tudom, most a negyedik résznek kellene következnie. Azért lett mégis ötödik, mert Kínában a négynek rossz jelentése van, a kiejtése nagyon hasonlít a halálra, ezért ahol lehet, mellőzik a használatát.

Vajon melyik anyag sűrűsége nagyobb: a tofu, vagy a hús? Erre a kérdésere is választ kaphat az, aki ellátogat iskolai menzára...
Történt ugyanis, hogy a délután úgy döntöttünk, hogy megnézzük a pingpong termet. Ez a közösségi ház földszintjén található, és bár máshol is van alkalom játszani, de ide jönnek a legtöbben. Amikor odaértünk, akkor szomorúan vettük tudomásul, hogy ugyan a terem tele van pingpongasztalokkal, de mindegyik darabokban (nem felszecskázva azért, de kettészedve) árválkodik, amúgy pedig egy lélek sincs sehol. A portástól azért sikerült megtudni, hogy még nem indult be a szezon, azért nincs itt semmi, de majd ha lesz, akkor jó lesz nekünk, meg 1 óra 2 yuan. ez jó.
És itt jön képbe a menza, ugyanis ezután úgy döntöttünk, hogy bánatunkat menzai kajába fojtjuk. Igazából hiba volt. Azt hittem, hogy az itteni étkezési lánc legalját az utcai koszos kifőzdék jelentik, egészen addig a pillanatig, amíg testközelből el nem kapott az eredeti iskolai étkezdék hamisítatlan hangulata. A menzának a különlegessége, hogy laza vonással elmossa az ízeket, a konyhás néni egyik edényből a másikba kanalazta át a szaftot, az persze nem érdekes, hogy a kettőben (elvileg) teljesen más jellegű étel volt, de a lét egyenletesen kell elosztani. Az étel hideg, a rizs forró (naná, abban a pillanatban főzték), és persze az ízek pocsékak, kivéve a rizsét. De az is csak azért, mert eleve íztelenre főzik, azt meg nem lehet elrontani (Azért főzik ízetlenre egyébként, mert az étkezésnél ez ténylegesen a köret szerepét tölti be, ami csak az energiatartalmát adja a fogásoknak, az ízét nem, ezért még sót sem tesznek bele. Szóval amikor azt meséltem a kínai barátaimnak, hogy mennyire kinevettek a családtagjaim, amikor egyszer én főztem a rizst, és elfelejtettem bele sót tenni, akkor nem értették mi ebben a vicces.). Amit én rendeltem, az úgy nézett ki, hogy valami hús, meg zöldsége egybevágva, és olyan szósz, amit a néni a másik tálból kanalazott rá. És a fizika, a kő kemény fizika! A tál tetején valóban hús volt, de csak vékony rétegben, mert alatt alattomosan megbújt a tofucsíkok ádáz hada. Nagyobb fajlagos sűrűségével lesüllyedve, hogy a mélységből a meglepetés erejével csapjon le áldozatára. Nem egészen az, amire számítottam a felszín alapján. Ebből is egy tanulság: Kínában nagyjából semmi sem az, aminek hisszük, legfőképpen az ételek. Amit édesnek hiszünk az sós, és vica versa.
Ezek után elmentünk legeltetni a szemünket az utcai kifőzdék dzsungelébe inkább, és azon röhögtünk, hogy mennyivel vonzóbb a sarkon a koszos tálban forgatott sült-tészta, mint a menzai vacak.


Töltött, pirított gombócok


Levessel töltött gőzölt gombócok

Egy kis komolyságot is erőltetve a mondanivaló közé, a kínaiak számára az evés nagyon fontos dolog. Lényegében ez az egyik legfontosabb, ezért meg is adják a módját. Enni szinte sosem egyedül, hanem társaságban illik, és erre a mottóra épül az összes étterem felépítése, valamint az étlap választéka is. Hogy értem ezt?
Például ott van az asztalok kérdése. Egy normális kínai étteremben kerek asztalok vannak, amit rendesen körbe lehet ülni, a nagyobbak közepén van forgós rész is, hogy mindenki elérje bármelyik részét, ne kelljen felállni, meg keresztbe nyúlkálni. Ez azért fontos, mert egy társaságban az ember sosem magának rendel ételt, ahogy az felénk megszokás, hanem közösen megbeszélik a résztvevők, hogy mit szeretnének enni, és azt rendelik. Ezeket a fogásokat utána kiteszik az asztal közepére, és mindenki vesz egy keveset mindenből. Általában egy adag étel annyi, amennyit egy ember meg tudna enni, de mivel sokféle van, így mindenki egy kicsit eszik mindegyikből, így oszlanak meg a fogások. Persze azért a szabályok változnak annak fényében, hogy mennyire formális étkezésről beszélünk. Ha nagyon, akkor az ültetésnek is fontos szerepe van, a fogások sorrendjének, az étkészletnek, és így tovább. Általában azért nem szokás ezt ennyire komolyan venni, de az igaz, hogy kezdeni hideg előétellel szokás, aztán jönnek a főfogások. A levest általában vagy a fogások közben, vagy után eszik (igazából isszák, mert ez az igéje kínaiban), mert hagyományosan ez adja a kellő folyadékmennyiséget, nem a körítő italok. A vége felé szokás hagyni a halételeket, illetve időnként tésztát, levezetésként pedig esetleg gyümölcs. Egy átlagos 2-3 fős ebéd persze nem fog ennyi fogásból állni. Általában igaz az, hogy a résztvevők számának megegyező főfogást érdemes rendelni (esetleg kicsit többet), illetve ezek mellett egy-két előételt, esetleg levest. Rizst mindenhol hoznak, ez teljesen alap. Ez "A" köret Kínában, és csak ez, benne van az árban, korlátlan mennyiségben (előkelő éttermekben nem, mert pórias étel, de ott nincs más nyugati értelemben vett köret sem, csak ha esetleg valamilyen ételben van annyi tészta, vagy ilyesmi). A kisebb helyeken úgy csinálják, hogy egy kellemes méretű tálba tesznek rizst az asztal közepére, ebből mindeni szed a kis tálkájába, ha elfogyna, akkor lehet kérni újat. Külföldieknek alapból kevesebb rizst mérnek a felszolgálók, de a bejáratott helyeinken már megszokták, hogy mi is be tudunk annyit tolni, mint egy átlagos kínai, és hoztak rendesen. Egy átlagos kínai egyébként olyan 3-4 (de inkább több) tálka rizst eszik egy ebédre, ami elég sok, ha azt nézzük, hogy az átlagos magyar étteremben, amennyiben rizs köret van valamihez, akkor két hupnit szoktak hozni, ez pedig két sovány tálkának felel meg kint.
Az is lényeges különbség, hogy sokkal több zöldséget fogyasztanak kint, mint nálunk. Vannak kifejezetten csak zöldségtálak, de amúgy is szinte minden húsételben van valamilyen zöldség (a krumpli is zöldségnek minősül).


Sült tészta


Száz napos tojás (a fehérje üveges feketés, szeletelve tálalják)

Fontos az is, hogy minden étkezésnek megvan az ideje, amit a kínaiak be is tartanak pontosan. Ebéd déltől van kettőig. A legtöbb étkezde (főleg a suli kantinjai) ezen időn kívül zárva is tartanak, tehát nem árt pontosnak lenni. Persze a magánéttermek nyilván nem fognak kizavarni, még akkor sem, ha amúgy a teljes személyzet éppen a kedvenc koreai sorozatát nézi a tévében, ahogy velünk párszor megtörtént. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ha meg akarunk egy kínait hívni ebédelni, akkor jobb, ha jóval ebédidő előtt szólunk neki, mert délután 1-kor már jó eséllyel túlesett a dolgon, amikor én még például csak tervezgettem, hogy enni kéne. Az, hogy egymást meghívogatjuk, egyáltalán nem kirívó dolog. Mivel elég olcsó az étel, egy kétszemélyes étkezés olyan 30-40yuanből kijön egy átlagos helyen (900-1200Ft), így viszonylag gyakran hívogatják meg egymást az emberek, már csak a társaság miatt. Persze ha engem meghívtak, akkor legközelebb nekem illik így tenni. Ez az egyik módja a dolognak, a másik pedig, ahogy az egyik osztálytársammal bevett szokásunk volt (de amúgy kínai szokás), hogy mindenki rendel, eszik együtt, aztán a számlát pontosan annyi részre osztjuk, ahányan voltunk, mindegy ki mit és mennyit evett.
Az is egy külön élmény, ha valaki a saját lakására hív meg. Nyilván ilyenkor nem kell olyan előkelő tálalásra számítani, mint étteremben, de arra biztosan számíthatunk, hogy a házigazda nagyon ki akarja majd fejezni a vendégszeretetét, és ennek egyik eszköze (a sok fogáson kívül) a pia. Én mielőtt kimentem Kínába, egész életemben megrögzött antialkoholista voltam, de ott egyszerűen nem lehet nem inni. Főleg azért sem, mert az egyfajta sértés, ha nem akar inni az ember. Bár azt szokás mondani, hogy az ázsiaiak nem bírják az alkoholt, de azért tessék csak megpróbálni egy gyakorlottabb kínait megpróbálni legyőzni rizs-/cirokpálinka ivásban! Egyszer egy ismerősöm szomszédja (!), amúgy ismeretlenül áthívott vacsorára, amikor meglátta, hogy ott vagyok, és a tiltakozás ellenére közel két decit belém toltak a helyi, minőségi rizspáleszből. Utána meg visszakísértek a koleszbe, hogy nehogy bajom legyen, pedig ők fejenként ennek legalább dupláját fogyasztották... És ez csak a kezdet volt, kint azért sikeresen rászoktam én is a narancslénél keményebb dolgokra, de ennek az lett a fura következménye, hogy az ottani alkoholok ízéhez szoktam hozzá, így amikor a hazajövetel után lelkesen kínáltak körtepálinkával, hogy végre én is iszom, akkor az nem ízlett igazán. Ha már gyümölcslé, akkor legyen rostos, friss. Egy kis cirokpálinkával... (cirok-narancs?)


Különféle (főleg rizsből készült) pálinkák

A kínai konyha elég szerteágazó, hiszen azért ne felejtsük el, hogy alsó hangon egy Európa méretű (és dupla akkora lakosságú) országról beszélünk. Nyilván a szecsuani konyháról mindenki hallott, és arról is, hogy hírhedten csípős. Azt azonban kevesen hinnék, hogy amit itthon nálunk szecsuani ételként eladnak, az köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Egy autentikus fogás ízlelése után már rögtön nem tűnik majd olyan irreálisnak a tűzokádó sárkány figurája. Emellett még elég csípős a hunani konyha, ami Szecsuan megyétől dél-keletre található. Én a kettő közt laktam, így jutott bőséggel mindkettőből. A wuhani emberek is imádják a csípőset, van is egy helyi specialitás, csípős szószban pácolt kacsanyak/-láb/-szárny. Mondjuk azt, hogy én ugyan nem kóstoltam meg, de miután a barátnőm ilyet evett, elég volt egy csók, és tudtam miről van szó... A jellegzetes konyhák közé tartozik még a kantoni, ahol nagyjából mindent megfőznek (kutyát, macskát, csigát, kagylót, kígyót békát, sáskát, verebet), viszont nincs jellegzetesen erős íze semminek. Kelet-Kínában inkább az édesebb ételek jellemzőek (Shanghai és környéke), északon pedig ki ne ismerné a pekingi kacsát. Ezek mellett persze minden kisebbségnek (56 kisebbség van ugye) van saját konyhaművészete, amiből a mongol és az ujgur talán a legismertebb és leginkább hasonlatos a magyaros ízekre. Amikor először ettem ujgur étteremben, akkor komolyan azt hittem, hogy ki akarják szúrni a szemem egy tál pásztortarhonyával, pedig szegények olyan büszkék voltak rá, hogy ez helyi népi különlegesség, még egy kis csalamádét is hoztak hozzá.


Sütnivaló húsfélék


A séltálóutca beülős részei


Mit sütsz kis szűcs? Sós húst...

Visszatérve az áttekintés után az én városomba, kezdem először a legaljával (nem, azt már elmondtam, de azzal, ami közvetlen a suli menzája fölött áll rangsorban). Ez pedig nem más, mint az utcai árus. A múltkori részben megjelenő Vaczak-negyed sikátorai csak úgy hemzsegnek az ilyen utcai kifőzdéktől. Nálunk régen talán a lacikonyha volt ilyen, de manapság már ritkán találni ilyet itthon, legfeljebb hungarikumként kiállítva (az meg már nem az igazi). Az igazság az, hogy ezek a kifőzdék voltak talán a legfinomabbak az egész környéken, tényleg szívvel-lélekkel készítették az ételeket, közben pedig jókat lehetett beszélgetni a szakácsokkal (meg aztán kényszerűen mindenki mással, amikor észrevették, hogy a külföldi tud kínaiul). Fél évig napig egy sült-tésztát legalább benyomtam hasonló helyeken, meg is voltak a kedvenc árusaink, akik már tudták arcról az egyéni ízléseket. A sült tészta egyébként nem úgy működik, mint itthon, hogy van "A" sült-tészta, és kész, hanem vannak feltétek, amiket össze lehet válogatni, és gyakorlatilag a raktárból bármilyen kombinációt lehet rá kérni: húst (csirke, disznó, marha), tojást, gombát, mogyorót, többféle zöldséget, paradicsomot, paprikát, májat, kukoricát, stb. Ezen kívül voltak még különböző lepények, amiknek a tésztáját fűszeres húsos-zöldséges töltelékkel gyúrták egybe, majd olajban megsütötték, nyárson sült húsok és zöldségek, levesek (ettem varjúlevest is ilyen helyen, finom), különféle töltelékkel töltött gőzölt, főzött és sütött gombócok, és így tovább. Ez utóbbiak főleg reggelire való ételek, de persze bármikor kiszolgáltak, ha ilyet kért az ember.
Ezen a fajta helyen általában hajnalig megy a kirakodóvásár, így ki lehet ülni jó időben késő este is a haverokkal sörözni. Megmondom az igazat, élmény egy szál strandpapucsban, meg rövidnadrágban az utcasarkon üdülni, és mindezt úgy, hogy nem néznek ki, nem érzem magam kínosan. Az egész környék egy nagy család.


Vegyes kifőzde


Ő is húst süt


Töltött gombócok, és miegymás

A második szint az a kis-étterem, ahol gyakorlatilag minden nap ettünk. Megfizethető simán, és kellemes, finom, változatos étrendet ad. Ráadásul nem kell nekem mosogatni, csak lecsattogni a sarkig, ahol beülök a kedvenc éttermembe, és rendelek. Az a helyzet, hogy bár nagyon szeretnek főzni, e a kínaiak is gyakran járnak el enni, sokkal gyakrabban, és nem csak kényszerűségből (nap közben van 10 percem bedobni egy ebédet a munka közben...), mint ahogy mi. Ennek legjobb jele, hogy ebéd és vacsoraidőben az ilyen kaliberű helyeken szinte alig lehet helyet találni. Ilyenkor az van, hogy bemegyünk, a főnök odaszól a pult mögül, hogy "hányan vagytok?", megmondjuk, és elirányít egy foglalt asztalhoz. Olyat még nem láttam, hogy az volt a válasz, hogy nincs hely. Ha nincs más, akkor egy 2 személyes asztalhoz megpróbálnak leültetni 4-5 embert is, vagy megkérnek, hogy várj, de kiküldeni biztos nem fognak. Ahogy leültünk, rögtön jön egy pincér, letesz egy kancsó teát (vagy olcsóbb helyen csak forróvizet), fóliázott étkészletet, meg egy menüt, papírt és tollat, hogy rendelhess. Ez persze csak akkor működik, ha legalább fogalma van az embernek, hogy mit akar enni, mert az étlap egy nyelvű, bár logikusan felépített, de ez nem sokat segít azon, akinek az írásjegy sokaság "kínai". A papír, amin rendelünk indigós, ebből egy példány a konyhára megy, egy pedig vagy az asztalon marad, vagy a kasszához megy. Nagy ritkán ott szokott maradni várakozó állásponton a pincér is, ha esetleg nem nézi ki belőlünk, hogy tudunk írni (konkrétan lemásolni a menüből pár szót).
Ami figyelmet érdemel, az az étkészlet. Egy kis lapostányér, egy rizses-tálka, egy teáscsésze, egy kanál (ezek porcelánból), egy üvegpohár és egy pár pálcika. Ezek közül a pálcikát leszámítva a többi egy vákuumfóliával egybe van csomagolva. Ugyanis ilyen helyeken nem helyben mosogatnak, mert egyrészt hely sincs rá, másrészt pedig nem lenne gazdaságos, hanem a használt étkészletet begyűjtik nagy ládákba, amiket naponta sokszor elvisznek a nagyüzemi mosóba, hogy ott fertőtlenítsék. Ezzel a mosó garantálja a tisztaságot, amennyiben bontatlan készletet kapunk, rajta is van a cég neve, címe a csomagoláson.


Sült tészta árusok


Esti utcakép


Sült töltött gombócok

Ilyen helyen elég nagy a választék. Általában egy-egy családi vállalkozásról beszélünk, ahol az apa a főnök, a felesék a helyettes, a gyerekek a pincérek, szakácsok (az egyik kedvenc helyemen rendszeresen egy 7-8 éves srác főzött nekünk). Ezért is nyilván a saját tájegységük ízvilágára specializálódtak. A mi két kedvenc helyünk egy szecsuani és egy hunan étterem volt, 80-90%-ban ide jártunk naponta. Itt megemlítenék pár ételt a teljesség igénye nélkül, amit érdemes kipróbálni: hunani sült hús (湘式烧烤肉), mápó tofu (ez egy borsos és csilis szószban készített tofu, 麻婆豆腐), osztrigaolajban sült padlizsán (蚝油茄子), zöldpaprikás húscsíkok (青椒肉丝), buggyantott hús(leves) (水煮肉片), palotaőr csirkefilé (宫保鸡丁), édes-savanyú szűzérme (糖醋里脊), illetve számos olajban párolt/pirított zöldség (uborka, saláta, spenót, zeller, stb), valamint desszertnek rizsboros édes-rizs golyók (米酒汤圆), vagy cukorban pirított banán/ananász/krumpli/alma... (elnézést a fordításokért, nem tudom mennyire van magyar nevük, ezeket most rögtönöztem) Ez utóbbi azért volt vicces, mert a zöldséget nem tartották a konyhán, hanem amikor ilyet rendeltünk, akkor az egyik pincér átszaladt a szomszédos zöldségeshez, és vett pár darab almát, vagy egy ananászt, amit elkészítettek úgy frissen. És ezek mind olyan ételek, amiket itthon nagyon ritkán találni meg, gyorséttermekben egyáltalán nem. Persze rengeteget lehetne még írni erről, de úgysem tudom felsorolni a teljes étlapot.


Zöldpaprikás húscsíkok


Mápó tofu


Buggyantott hús(leves)

Inkább megemlítem még az apróságokat. Először is a kedvencemet, a tejes-teákat! Aki olvasta a Hong Kongról szóló írást, az talán emlékszik még, hogy ott is nagy kultúrája van az ilyesminek, de ott kizárólag oolong teából készítik. Wuhanban ellenben másból is, aminek sokkal simább íze van, és gyakran ízesítik minden jóval: csoki, kávé, eper, banán, de az egyik legextrémebb adalék a taró. Ez egy lilás édeskés krumpliszerű zöldség, és elég sok dologba szokás tenni, például fagyiba, vagy tejes teába is. Viszont akármilyen ízű is, de napi egy pohár ilyen elfogyott nálam. Főleg, mert olcsó is volt, egy 3-4 decis pohárral is csak 2-3 yuanbe (~100-120Ft) került.
A másik nagy kedvenccé vált dolog a rizskása. Lehet mondani, hogy pórnép étele, de legfeljebb annyira az, mint nálunk a lecsó, csak a funkciója más. Ezt is leginkább reggelire eszik, és nagyon sok változata van. Az én személyes kedvencem az a változat, amiben disznóhús és száz napos tojás van, de amúgy elég nagy a választék általában, akár natúr, vagy édesen is lehet enni. Észak Kínában egyébként inkább levesszerűen, hígan csinálják, délen divat a főzelék jellegű sűrű kása, ami egyébként szerintem finomabb is.
Még nagyon jellegzetes étel a forrótál (火锅). Ebből kétféle van, az egyik a mongol, a másik a szecsuani, de mivel én csak ez utóbbit ettem (az első az inkább északon divat), így csak erről tudok nyilatkozni. A dolog úgy néz ki, hogy az asztal közepére kidobnak egy jó nagy tál "levest", egyenesen rá egy működő rezsóra. A tál időnként két részre van osztva, egyik felében natúr, másikban csípős lé van. Emellé lehet rendelni a hozzávalókat: vékonyra szeletelt húsokat, tojást, virslit, többféle gombát, salátát, zöldségeket, üvegtésztát, sült kemény-tésztát, kínai kenyeret, halfélét, rákot, polipot, hínárt, akármit. Meg kell várni, míg a lé felforr, majd tetszőlegesen lehet mártogatni bele a hozzávalókat. Általában mindenki beledobja a közös lébe a neki tetsző valamit, addig áztatja-főzi, amíg jól esik, aztán megeszi. Lehet különböző mártásokba is mártogatni, mint például olajos szezámmag, vagy mogyorókrém. Tipikus társasági étel, és általában jó sokáig tart megenni, mert mire mondjuk egy krumplit megfőz az ember szeletenként, addig szó szerint lemegy a nap. Emellett télen nagyon kellemes, főleg a hűvös, nedves éghajaltú helyeken, ezért is olyan népszerű Szecsuanban.


Palotaőr csirkefilé


Osztrigaolajban sült padlizsán


Édes-savanyú szűzérme

Bár én szeretem a magyar konyhát, de ezeket így felemlegetve most szívem szerint rohannék vissza teletömni magam a sok finomsággal, amiben az egy év alatt részem volt. Pedig két ebéd és egy vacsora után írom ezeket a sorokat.


Tejes teák


Rizsboros érdes-rizs golyók


Forrótál

Utoljára hagytam a nap poénját: egy közeli boltnál úgy gondoltuk benyomunk még egy jégkrémet, mégpedig a helyi márkák egyikéből. A csomagolás kellemes zöld színekben pompázott, még meg is jegyeztem, hogy csak nem spenótosa...? Ez addig volt vicces, amíg ki nem derült, hogy valójában borsós fagyi. De ha már megvettük kemény 30 forintért, akkor megkóstoltuk, borzasztó. Mégis veszik, ha nem látom saját szememmel, el sem hiszem.

Hirdetés

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.