Az albérlet: Egy pár szót érdemel ez az állapot. Mint már szó volt, Gyula ügyes kezű ember lévén, hamar belopta az idős házaspár szívébe magát. Apránként, szinte a teljes lakást felújította, kivéve a villanyt, mert ahhoz nem értett. De a haverok lassan visszaszállingóztak mellé, és Gézát meg tudta győzni, hogy hétvégeken eljöjjön. Így sikerült az öregeknél az összes vezetéket kicserélni rézre, az addigi alumínium vezetékről. A kapcsolók, konnektorokat is kicserélték, de ebben volt már egy kis vita. Az öregek az olcsó piacit akarták, de a Géza elmagyarázta, hogy az szart sem ér, és ha még sokáig akarnak a lakásban élni, akkor messzire kerüljék el. Az öregek végül is megnyugodtak, mert anyagárban, egy-egy ebéddel és egy liter pálinkával megúszták a villamos felújítást is.
A kislakás csillogott villogott. Nagyon megszerették a dolgos kezű Gyulát, és mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak. Mostak, főztek rá. Cserébe Gyula is elintézte az ügyes-bajos dolgukat, postára ment, ő vásárolt be, stb.
A helyzet szinte idillikus volt. Gyula már-már azt hitte, hogy még jobb is a helyzete, mint korábban volt, de hiányzott neki Márta. Hisz még mindig nagyon szerette. Éjszakáként sokszor volt vele álmában, ilyenkor boldogabb volt, mint a házasságuk első éveiben. Mert álmaiban csak jó dolgok történtek vele. A reggeli borotválkozás közben viszont, miután végig gondolta az éjszakai álmát, elszomorodott. De friss kávé illata, és Margitka kedves szavai mindig felvidították. Margitka minden reggel készített neki kávét, reggelit. Így indult el minden nap munkába.
A munkahelyén is kezdett vissza-vissza szólni a főnöknek, persze csak szakmai kérdésekben.
- Lassan felnőtt leszel Gyulám! – szólt a főnök, ha mégis Gyulának volt igaza.

De hamarosan vége szakadt ennek a paradicsomi állapotnak. Pedig még Margóval, a raktárossal is jóban volt. Egyre többször tűntek el ketten a hátsóraktárban fél-fél órára. Ez fölött is szemet hunyt a főnök. De az első lökést, végül is nem ő adta.

Egy szerda délután a házaspár szomorú arccal fogadta Gyulát.
- Jött egy leved, azt hiszem nem jó hír. – mondta Margitka és lesütött szemmel adta át a hivatalos borítékot. Gyula lábából kiment az erő, miután meglátta a feladót. Megyei Bíróság.
Csak forgatta, nézegette a levelet, de nem tudta kinyitni. Ott, azon a ponton, ahol a kezébe vette, sóbálvánnyá változott. Csak nézett ki bambán a fejéből, és először semmi nem jutott el a tudatáig. Ez letaglózott ökör állhat így, amikor a halálos ütés utáni pillanatban meg áll benne az élet, de még nem esik össze. Bár ez a hasonlat nagyon is illik Gyula lelkiállapotához. Eddig azt hitte, minden így marad, ahogy az elmúlt hónapokban. Nem akart gondolni a jövőre, és most ez a jövő bekopogott hozzá. Érezte, tudta, hogy ez a levél a lelkében halálos sebet ejtett.
Mindig is jók voltak az efféle megérzései, sokszor örült is neki. De most borzalmasabb volt, mintha késsel szúrtak volna a szívébe. A levélből a halál illatát érezte ki. Nem tudta még, hogy hogyan, csak azt érezte, hogy itt hamarosan vége mindennek. Pedig a megpróbáltatások csak ezután kezdődtek.
Közben az öreg pár bevonult a szobájába, látták Gyula állapotát, és nem akarták megzavarni.
Valahogy eljutott a konyha asztalig, lerogyott a székre, de az agya ott megállt, mikor át vette a levelet. A szeme előtt lefutott az addigi élete. Gyerek volt újra, játszott az apjával, iskolába ment, görnyedés a konyhaasztal fölött, valamilyen fogalmazást kellett írni. Úttörő avatás, tábor, nyári munkák. Az első bál, milyen hideg keze volt annak a lánynak. Kamaszkor, biciklizés, túrázás. Az első szerelmes éjszaka. Mi lett vele vajon? Hol és hogy él? Az első találkozás Mártával, az új munkahely, esküvő, költözés, az első ásónyom a közös ház alapjában, az első terhessége Mártának, az újszülött, rohanás pelenkáért, védőnőért, orvosért. Tető alatt a ház, belső munkák, apa halála, temetés, másik munkahely. Kész a ház, nagy buli az avatón, beköltözés. A második gyerek, újabb rohanás védőnőért, orvosért. Anya is elment. Az első veszekedések Mártával, a nagylány elsős, további veszekedések, a srácra is iskolatáska kerül. Rengeteg hétköznap nap-nap után. Egyre gyakoribb veszekedések Mártával. Az első, az őrbódéban töltött éjszaka. Az albérlet, az öregek. Majd már a jövő képei is jöttek elő, de a kép nem volt teljesen tiszta. Egy terem sok székkel, valaki ott ül előtte, és számon kérően néz rá. A megszokott utcát a munkahelyéig, de most valahogy más. Minden úgy van, de mégis más. Egy másik kis szoba, nem az, amiben most lakik. És jön felé egy alak. Nem látja tisztán, mintha egy sötét esőkabát lenne rajta. De a kaszát a kezében tisztán látja. Még az apja tanította meg kaszálni. De ez az alak nem jól tartja a kaszát. Mikor oda ér, mintha súgná: - Már várok rád!
Megborzongott és felriadt. Az asztalon ott volt előtte a kihűlt vacsorája, kávéja, teája. Nem is vette észre, hogy Margitka oda tette neki. Mindent úgy, ahogy máskor is. A levél is ott volt felbontatlanul, egy pohárnak támasztva nézett rá vádlón. – De mi a bűnöm? Miért nézel olyan vádlón rám? – kérdezte gondolatban a papírdarabtól. De az nem válaszolt. Válasz helyett újra képeket látott. De most nem mélyült bele. Megnézte az óráját, már elmúlt egy óra. Nem volt ereje megfürödni sem, a levetkőzni is nehezére esett. Bezuhant az ágyba, és újra csak a képeket nézte.
A reggel borzalmas volt. Minden tagja fájt, szemei begyulladva, és olyan fáradt volt, majd összeesett. Még a reggeli hideg zuhany sem frissítette fel, mint máskor. Révetegen támolygott be a konyhába, álmosan szürcsölte a kávéját, és nem tudott gondolni semmire. Margitka hangja nagyon távolról hallatszott, pedig ott ült vele szemben. Még megszólalni is nehezére esett. A kávé után visszatért a szobájába, és késő délelőttig ki sem jött onnan. Még egy hideg vizes tusolás, és lassan költözött belé az élet. A szobájában felbontotta a borítékot, nem mintha nem tudta volna, mi áll benne. Arra volt kíváncsi, hogy mikor lesz a tárgyalás.
Nem a tárgyalás és a visszavonhatatlan válás borította így ki, hanem az a megérzés, ami áramütésként érte. Még sohasem csalatkozott a megérzéseiben, de ez, hogy így találkozott a halál előszelével, letaglózta. Tudta, hogy meg vannak számlálva a napjai, és nem tudott magával mit kezdeni.
Ebéd után végre megnyílt, és komoly beszélgetést folytatott a két öreggel. Ők javasolták, hogy menjen el egy ügyvédhez. Másnapra is szabadságot kért, és elment az első ügyvédhez, akit a telefonkönyvben talált. Kisváros lévén, nem sok választási esélye volt. Az ügyvéd készségesen (na ná!) fogadta. Miután bemutatkozott és elmondta mi járatban van, az ügyvéd közölte, hogy bármennyire is sajnálja, nem vállalhatja el. Ő volt ugyanis a felesége ügyvédje. Viszont áttanácsolta egy másik ügyvédhez. - Ez is csak velem történhet meg. – gondolta bosszúsan. Rá várnia kellett, mert tárgyaláson volt. Miután elmondta jövetele célját az óradíj jött szóba. A kifizetés után Gyula elmesélte a vele történteket, majd egy kis kérdezz-felelek után az ügyvéd, azt mondta: - Kedves Uram! A helyzet nem rózsás, de nem is annyira reménytelen. – majd felvázolta a lehetőségeket. Hát azok tényleg nem voltak rózsásak. Sőt!
Szóval a fennálló kölcsönök, és az eddig nem fizetett gyerektartás miatt, sok jóra nem lehet számítani. Ez az összeg, nagyjából elviszi a ház ráeső részét. A negyven százalékos gyerektartást biztosan megítélik, de ezt akkor nem is bánta. A végeredmény, hogy maradhat majd az albérletben.
A képviseleti díjban is megállapodtak, de erre azt mondta Gyula, hogy alszik rá egyet. Túl soknak találta.
Otthon eszeveszett számításokba kezdett, és minél tovább számolt, annál rosszabb lett a helyzet. Miután a fizetésből levonják a gyerektartást, kifizeti az albérletet és a rá eső rezsit, szinte alig marad pénze. De hát élni is kell valamiből.
Másnap közölte az ügyvéddel, hogy mégsem kéri a képviseletet, de még egy-két jó tanácsot kért tőle. A tiszteletdíj kifizetése után, megint egy órát beszélgettek. Végezetül az ügyvéd sok sikert kívánt neki.
Ezután már egyre ritkábban látták mosolyogni, mindig borús volt a hangulata.
Elérkezett a tárgyalás ideje. Gyomrában egy hatalmas gombóccal lépett be a tárgyaló terembe. De végül is nem történt semmi különös, csak az ilyenkor szokásos procedúrák után megkérdezte a bíró, hogy végleges-e az elhatározás, hogy elválni akarnak. Márta azonnal igennel, míg Gyula nemmel válaszolt. A bíró ezek után kihirdette, hogy egy hónap múlva lesz a következő tárgyalás, erre hozzanak el minden szükséges papírt, iratot. A folyosón még próbált szólni Mártához, de ő oda sem fordult, csak elviharzott.
A második tárgyalásig semmi érdemleges nem történt, hacsak az nem, hogy a sokadik próbálkozását Gyulának végre siker koronázta, beszélhetett a gyerekeivel. Eddig nem is említettem, hogy hetente többször is próbálkozott, de nem járt sikerrel.
De erről, majd a következőkben.