Pár óra múlva kellene kelnem. Legalábbis így terveztem, de egy álom, egy felettébb furcsa álom megváltoztatta ezt. Mintha már álmodtam volna arról a helyről, ahol ''voltam'', nem tudom, de nagyon ismerősnek tűnt. Egy kávézóból nyíló, amolyan hátsó lakrész volt a helyszín, rengeteg szobával, amelyek kivétel nélkül mind jó ízléssel voltak berendezve egyfajta halvány eleganciával, mely valahogy olyan érzést kelt az arra járóban, hogy önkéntelenül is halkabban, lassabban megy végig a szobákon, néha megcsodálva egy-egy festményt vagy bútort. Így tettem én is, nem számítva rá, hogy találkozni fogok valakivel. Az egyik szobában egy lány ült, és amikor észrevett, elmosolyodott, mint aki tudta, hogy felé fog vinni az utam. Ismert engem. Én csak egy másodperc törtrésze múlva döbbentem rá, hogy én is ismerem Őt. Valahol egy pillanat erejéig ismeretlennek tűnt, de a mosolya kétségkívűl azt árulta el, hogy mi bizony nagyon is jól ismerjük egymást. Olyannak tűnt az egész helyzet, mint amikor az ember találkozik valakivel, akiről pár óra együttlét alatt kialakul benne, hogy tulajdonképp mintha egész életében ismerte volna… itt is ez történt, csakhogy ez esetben egy pillanat műve volt. Az egész lényéből sugárzott valamiféle megfoghatatlan életöröm, még ha mindezt csak egy kis mosoly árulta is el, én pedig boldog voltam, hogy ott lehetek mellette, láthatom az arcát, foghattam a kezét… és hallhattam a hangját. Ő pedig a következőt mondta kissé elkomorodva:
- Meg fogok halni. Na, ne nézz már így rám! Tudtad hogy be fog következni, még ha hamarabb is, mint gondoltuk volna. Csak egyet kérek tőled – s itt már újfent az ajkán látszott az a kedves mosoly. – Vegyél el feleségül, tudod mennyire vágyok rá, hogy minél közelebb lehessünk egymáshoz. Ne feledd, nincs sok időnk…

Nem tudnám leírni szavakkal, mi is ment bennem végbe ezalatt a pár másodperc alatt. A szoba forogni kezdett, minden elhomályosodott körülöttem, csak az arca maradt éles és utoljára a mosolyát láttam mielött…
… felébredtem. Felültem az ágyban, rágyújtottam. Teljesen éber voltam, pedig nem szokásom így felkelni hajnalban… de ez valami más volt. Hirtelen végigfutattam az agyamban az összes volt barátnőmet és lányt, akivel valaha is dolgom volt, de semmi. Ez a lány a semmiből jött, hogy teljesen felzaklasson és elgondolkozzak: vajon az álmok tényleg csak álmok? Vagy egy másik világ, egy másik dimenzió történéseinek vagy épp emlékeinek kivetülései? Lehet ezt sohasem fogom már megtudni. Épp ezért írtam le, miközben még valami történt: a winampot bekapcsolva a sok berakottt szám közül egy szólalt meg: Blue Öyster Cult. És vajon melyik szám? A „Don’t Fear The Reaper”...