Késő éjszaka van, a tücskök évadnyitó koncertjét hallgatom, és kényelmes bőrfotelembe süppedve pihenek. Jó hallgatni őket és közben érezni ahogyan a beáramló hűvös légáramlat simogatja a bőröm. Megborzongok, a hideg végigfut a hátamon. Egész nap erre az érzésre vártam, amikor a kánikulában izzadtságtól gyöngyöző homlokkal rohantam valamelyik tanterem felé az egyetemen. Valahol a távolban kutyák ugatnak, órám a polcon egyhangúan ketyeg. A szobában minden sötét, csak a laptop világít, de még ez is zavarja a szemem.

Nincs már erkély ahova kiülhetek esténként, és nincs már meg a régi szobám sem. Van helyette szépen felújított saját szoba, külön csak nekem, van új barátnő, új hobbi, új célok, amelyek így vagy úgy de helyettesítik, felülírják a régieket. Talán már írni sem tudok. Talán túl sok minden változott meg bennem, túl sok minden ahhoz, hogy leírjam azt amit régen. Minden megújul, és miközben ezt írom kihúzom a gépet a konnektorból, majd ölembe véve azt, az ablakhoz gurulok a bőrfotellel. Leveszem a monitor fényerejét, sötét van, így is látom. A fényre egy apró éji bogár jön az ablakhoz, repked egy egy kicsit a képernyő előtt majd tovaszáll. Ahogy felnézek látom a csillagokat, a májusi égbolton. Amikor rájuk nézek, mindig ugyanazt látom, mégis mindig mást. Olyanok mint egy jó könyv, vagy egy film. Akár hányszor olvasom, vagy nézem meg őket, mindig adnak valamit. Mindig mást, de mindig adnak egy darabot saját magamból, abból az emberből aki akkor vagyok, akivé általuk válok. A pillanat tesz minket emberré, változunk, hol jó, hol rossz irányba. Döntéseket hozunk amelyek hatással vannak más emberek életére, és persze a sajátunkra is. Előfordul olykor, hogy egyes döntéseinket, senki sem érti meg, de mi legbelül érezzük, hogy helyesen döntöttünk.

Néha visszaolvasom a régi írásaimat amelyeket ezen oldal hasábjain megtalálok és elgondolkozom rajtuk. Visszagondolok, hogy mit éreztem akkor, hogy miért írtam amit írtam, esetleg feljegyzem valahova, hogy most mit írnék másképp. Sok olyan írás van amiket különböző okokból, így vagy úgy de még nem olvashattak az olvasóim, sok olyan amelyeket talán nem is fognak. Az idő múlásával egyre kevésbé értem a korábbi önmagam. Változunk, és ez a változás visszafordíthatatlan.

Telik az idő és tanulunk, amíg meg nem halunk. Testünk egyre gyengébb lesz, egyre jobban fázunk egy-egy hűvös tavaszi éjjelen, feledékennyé válunk, és elfelejtjük milyen volt akkor...

..amikor még fiatalok voltunk.

Na nem mintha én olyan öreg lennék, csak jól esett egy kicsit nosztalgiázni, visszagondolni a régi dolgokra.