Elfogyott a kávéja. Megigazította magát, majd felállt.
- Hát, további jó kávézgatást. Sajnos rohannom kell, pár dolgot meg akarok mindenképpen nézni, mielőtt tovább megyek. Jót beszélgettünk, szia!
- Igen, jót beszélgettünk. Szia! - köszönt el Roland.
Ahogy Kriszti elhagyta a kávézót, hirtelen a világ egy kicsit szürkébb lett. A többi ember is lassanként elment, így a jól ismert ritkás légkör lett újra, melyet szeretett. Már kétségessé vált számára, hogy jó-e a csend, mely apránként visszatért köré, s amelyben eddig mindig vigaszt lelt. Kellemes volt a zaj, a beszélgetés, érezte, hogy az önmagában létező feszültség oldódik. Amint azonban egyedül lett, az aggódás, a félelem újra kezdte sötét árnykezeivel a szívét először megölelni, majd szorongatni.
Befejezte ő is a kávéját, és mielőtt hazament volna, sétált egy nagyot. A mozgás segített kicsit lehiggadnia, de a lakásának ajtajához érve, ugyanúgy elkapták a rossz érzések.
Jó lenne ismét beszélni, vagy csak hallgatni…
,,Bánat, gyász vagy stressz gyötri? Mi meghallgatjuk magát és segítünk! Szakképzett pszichológusaink minden nap, minden időzónájában a szolgálatára állnak! Keressen minket bizalommal!”
Ajtónyitás közben megállt egy pillanatra.
Talán jó lenne tényleg beszélni egy szakemberrel…
Megrázta fejét, majd bement a lakásba. Levetkőzött, fürdött, borotválkozott. A tükörben egy teljesen átlagos külsejű, kora harmincas éveiben járó férfi nézett vissza rá. Nem túl jóképű, semmi erős, jellegzetes vonás. Mégis megijedt egy kicsit magától. A szemei eddig nem csillogtak így, mint most. Szokatlan volt a látványa, s emiatt a kis változás miatt az arca is teljesen másnak tűnt. Mintha fiatalodott volna. Befejezte a készülődést, majd ágyba ment, s biztos, ami biztos, bevett egy gyenge altatót. Fontos volt, hogy kipihent legyen.
Másnap korán kelt. Mivel még volt ideje, ezért sétált egyet, megitta a szokásos italát, aztán hazament összekészülni. Mikor végzett, hívott egy taxit. Elrepült Pestre, és mivel már foglalt jegyet, úgy gondolta probléma nélkül fel tud szállni a gépre.
- Sajnos uram, a rendszerünk rosszul adta ki Önnek az ülőhelyet, ezért máshova kell ültetnünk. - mondta az adminisztrációs hölgy.
Hogy tud ilyen hamisan mosolyogni?
- Rendben, hol lesz az új helyem? - kérdezte nyugodtan Roland.
- A 14.sorban a jobb oldali ablak melletti hely. Nagyon sajnálom a történteket!
- Semmi gond, előfordul.
Persze, sajnálod, gondolom mennyire…
Felkapta a táskáját, s megindult a felszálló kapu felé. Rengeteg ember volt, mindenki tolongott, nyüzsgött, mintha hangyabolyba került volna. Senki nem figyelt senkire, rohantak, ütköztek. Gyereksírás, máshonnan veszekedés, kiabálás hangjai álltak össze egy hatalmas szimfóniává, melynek az itt lévő emberek voltak a szerzői.
Sikeresen eljutott a felszálló kapuhoz, ahol ismételten ellenőrizték, majd tovább mehetett immár a géphez. Hatalmas volt a repülő, több száz embert tudott rendkívül gyorsan egyik helyről a másikra reptetni. Olcsó is volt, cserébe páros ülőhelyek voltak, és nem is lehetett eldönteni, hogy ki kerül a mellettünk lévő székbe.
Könnyedén megtalálta a helyét, örömmel vette tudomásul, hogy nem ült a másik székben még senki. Ellenőrizte újfent az indulást, s látva, hogy pár pillanat múlva indulnak, elkezdett reménykedni, hátha ez így is marad. Kényelmesen elhelyezkedett, kis hátizsákját felrakta a feje felett található polcra, majd leült. Bekapcsolt egy holozimet, az egyéb értesítéseket pedig kikapcsolta a BC-jén, s szinte már örömmel tekintett az előtte álló utazás elé.
- Roland, hát találkozunk ismét! Úgy örülök! - hallotta távolról a kiáltást.
Kikapcsolta a holozimet, párat pislogott, majd a jövevény felé fordult. Kriszti volt az, a már jól ismert kék szoknyájával, még ziláltabb hajával, s egy egyszerű barna pólóval.
- Olyan jó! Legalább nem kell egy ismeretlennel utaznom! Utálok így utazni, mármint egyedül, társaságban sokkal gyorsabban telik az idő! - hadarta, miközben a táskáját próbálta betömni a polcra.
- Hát, igen, jobb ismerőssel. - válaszolta meglepetten Roland.
Most ez komoly? Pont ide? Pont most?!
Kriszti végül sikeresen begyömöszölte a táskát, s lihegve leült. Becsatolta magát, közben pedig folyamatosan beszélt:
- Basszus, azt hittem lekésem! Tegnap későn feküdtem le, pedig ma fontos nap lesz, interjúra megyek New Yorkba! De eszméletlen volt a fesztivál, és annyi ember volt ott! Voltál kint?
Megint a kérdések, s a rengeteg szó egymás után. Először megijedt, hogy mi lesz így a csendes utazásával. De ez csak pár pillanatig tartott, utána a meglepetés vette át a helyét.
New Yorkba interjúra? Csak nem ő is…
Furdalta a kíváncsiság. De hogyan kérdezzen rá? Szerencséjére nem volt szükség ilyen drasztikus lépésekre.
- Nem, nem voltam.
- Kár volt kihagyni. Na de, te miért mész New Yorkba? Én képzeld el, az űrbe készülök! Valami mélyűrös dolog lesz, s mivel emberek összezárva lesznek hosszú időn keresztül, szükségük van egy pszichológusra!
Elhűlve nézett rá. Máris nem tűnt túlságosan jó ajánlatnak az a pozíció.
- Na, te miért mész? Rokonlátogatás?
- Nem, éppenséggel én is interjúra megyek, ugyanoda, mint te. Csak én programozónak.
Kriszti arca felragyogott.
- Hát ez ESZMÉLETLEN! Mi erre az esély?
Ezek szerint több, mint kéne…
- Csodálatos lenne, ha mindkettőnket felvennék!
- Igen, jó lenne.
- Te hogyan készültél fel? Én jártam edzésre, s pluszban még rengeteg tanulmányt átolvastam a bezártság okozta tünetekről…
Kezdeti ijedelme, meglepődése átváltott idegességre. Hosszúnak tűnt így már a két óra út. Azonban ahogy hallgatta a lányt, egyre jobban nyugodott meg. Néha még reagált is az elhangzottakra, s Kriszti őszinte örömmel vette ezeket a mondatait. Jól esett neki ez a fajta figyelem. A végén már viccet is mesélt, mely hatalmas sikert aratott a lánynál.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
