Egész nap izgatott volt. A munkáját igyekezett kerülni, ezért ön-napokat vett ki. Brian-nek nem tetszett a dolog, de a joggal szemben nem tehetett semmit, törvényi előírás volt ugyanis az évenkénti ön-napok kivételének lehetősége.
Azt hitte, hogy az unalomnál s az egyedüllétnél nagyon rosszabb dolog nincsen. Kiderült azonban számára, hogy igenis van: a várakozás. Az idő csigalassúsággal fogyott. Mindig, mikor ránézett az időzónájára, úgy gondolta legalább egy óra telt el, ellenben mindannyiszor csalódnia kellett, ugyanis sok esetben csak öt perc volt. Hogy csökkentse a feszültséget, elment sétálni ismét. Sietős léptei miatt, kicsit előbb ért a kedvenc kávézójához, emiatt tele volt emberekkel. Eszébe is jutott, hogy a napokban hirdettek valami tavasz köszöntő fesztivált, rengeteg kirakodóval, holoval és zenével. Bár alapesetben be sem ment volna, most kivételesen jól esett neki a zaj. Emberek beszélgettek, robotok száguldoztak a rendelésekkel végtelenül ügyesen kerülgetve a sokaságot. Furcsa volt, de egyben megnyugtató is.
Szerencséjére a szokásos asztala még üres volt. Gyorsan leült, s várta a robotpincért. Kicsit később meg is jelent és elmondta a szokásos szövegét:
- Szép napot uram! Igazán remek szürke színű pulóvere van! Mit hozhatok Önnek?
- Csendes kiszolgálást kérek, és egy capuccinót. Cukorral.
- Rendben, csendes kiszolgálás aktiválva. - válaszolt, majd elrobogott.
Körülnézve feltűnt neki, hogy csak ő ül egyedül. Nehéz volt elsőre megállapítani, mert kisebb nagyobb csoportok folyamatosan jöttek ki-be. Pezsgett minden. Nem is csak győriek, magyarok, hanem külföldiek is tömegével. A kis kávézó tele lett, s így teljesen más arcát mutatta, de a holnapi interjú okozta izgalom és feszültség miatt áldásnak érződött a sok vendég.
- Szia, bocsi a zavarásért, de esetleg leülhetek? Nincs máshol hely.
Egy fiatal hölgy állt meg mellette. Zavarodott mosollyal nézett Rolandra, aki épp a saját gondolataiból való kizökkentés utóhatásai miatt nem tudott válaszolni, csak ösztönösen bólintott egyet. A hölgy a füle mögé tűrte kissé zilált, félhosszú barna haját, s mosolyogva megköszönte, majd leült. Kicsit igazgatta még a világoskék szoknyáját, melyhez ízlésesen egy zöldes felsőt választott.
Miért pont ide kellett ülnie? Olyan jól el voltam…
A robot épp megérkezett a rendelésével. Látva, hogy lett egy új vendég, azonnal hozzá fordult:
- Szép napot hölgyem! Nagyon csinos a kék szoknyája! Mit hozhatok Önnek?
- Köszönöm szépen, szeretnék egy capuccinót kérni, cukorral. És egy kis kekszet is, ha lehet.
- Természetesen, pillanat és hozom!
A hölgy aztán a vállán lévő kis retikült az ölébe vette, s elkezdett benne kutakodni. Látszólag fontos dolog lehetett, mert egyre kétségbeesettebben kereste. Azonban pár pillanattal később felcsillantak a szemei, és diadalittasan emelt ki egy fésűt a táskából. Miközben fésülködött, Rolandra emelte tekintetét.
- Mond csak, te is a tavaszi fesztiválra jöttél?
Milyen szép barna szemei vannak…
- Nem, én itt lakom. - válaszolta.
Miért érdekli? Biztosan csak csevegni akar. Lényegtelen…
- Én igen. Aztán mennem is kell tovább. De basszus, az egész város tele van, csak itt láttam egy szabad helyet, sehol máshol semmi! Borzasztó!
- Hát…Az.
- Amúgy engem Krisztinek hívnak. Téged?
- Rolandnak.
- Örülök, hogy találkoztunk. Mindig ide jársz?
- Igen.
- Nem rossz hely, de azért furcsa, hogy csak robot kiszolgálók vannak. Tudom, hogy költséghatékonyabb, de olyan hideggé, sivárrá teszi a helyet, ha nincsenek benne emberek.
- Nekem pont emiatt tetszik. - bukott ki belőle. Maga sem tudta miért, de úgy érezte, mintha a nő kérdezte volna, hogy miért is jár ide. Szokatlan egy érzés volt.
A robot ismételten megjelent, ezúttal Kriszti rendelését hozva. A csészét s a kis kekszes tányért finoman elé rakta.
- Esetleg hozhatok még valamit hölgyem? - kérdezte.
- Nem köszönöm. További jó munkát.
- Köszönöm. - válaszolta érzelemmentesen a robot s elgurult.
- Látod? Hideg. Értelmes, de semmi érzelmi reakció. Semmi empátia, majdnem, mint egy pszichopatánál. Brrrr! - rázta meg magát, majd elkezdte lassan kortyolgatni a kávéját.
Miért érdekli? Semmi értelme egy robotnak jó munkát kívánni. Másnak se nagyon…
Csendesen iszogatták tovább a kávéjukat. A lassú szürcsölgetés közepette Roland nem állta meg, hogy néha ne nézzen rá Krisztire. Fura volt, izgő, mozgó, szinte egy pillanatig nem ült nyugton. Néha reklámszüneten volt, ez a blokkoló nélküli emberek sajátja, ugyanis amikor reklámot játszanak a BrainChipen keresztül, minden egyéb érzékszerv kikapcsol. Ez persze csak megfelelő környezetben lehetett, ezért a cégek ritkán nyúltak hozzá, de már mindenki hozzászokott.
- Most nézem, csak nem te is cappuccinót iszol? - kérdezte váratlanul izgatottan Kriszti.
- De.
- Az a kedvenced?
- Igen.
- Cukorral vagy anélkül? Kekszet nem szoktál kérni hozzá?
- Cukorral, s nem szoktam kérni.
Mit akar? Miért kérdez annyit? Miért válaszolok?
Így beszélgettek még pár percig. Kriszti kérdezett, Roland válaszolt. Bő kérdésre tömör válasz. De nem csak kérdezett, mesélt is. Nagy utazásra készül, nem tudja még a családja hogyan reagál rá. Pszichológiát tanult, szereti is az emberi interakciókat. Rolandból is kiszedte, mit csinál, miért csinálja, mi is a kedvenc étele.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!