Mi legyen? Egyszerűen idegesítő, hogy nem tudom mitől vagyok ilyen! Elegem van! Bárcsak el tudnék menni egy ismeretlen helyre, ahol nincs senki!
,,Szeret utazni? Bátor, vakmerő? Ért a reklám alá csomagolt listából bármely szakmához? Akkor várjuk egy izgalmas küldetésre, melyben fajunk először a Naprendszeren kívülre küld felderítőhajót emberi személyzettel! Jelentkezni a csomagban lévő kóddal lehet!”
Roland meglepetten adta ki az utasítást a BC-nek, hogy nyissa meg a fájlt. Pár pillanattal később fel is fedezte, hogy pont kellene nekik egy algoritmus programozó, rendszerkarbantartásra. Mivel legalább tíz évvel számolnak, ezért olyan emberek kellenek, akik ezt tudják vállalni, mert ahogy fogalmaztak, visszaút nincsen.
Ez lenne az? Lehet nem is hobbi kellene, hanem egy új munka…Egy küldetés…
Pontosan illettek a képességei a feladathoz. Ismerte még a rendszert is, kicsit régebbi, mint amiken most dolgozik, de pontosan ezért is használják, hiszen az űrutazáshoz nagyon kiismert programok kellenek, melyeknek nincsenek hibáik. Ennek ellenére előfordulhat egy-egy új, melyet az extrém körülmények előhívhatnak, ezért is kell egy szakértő.
Új érzés kezdte hatalmába keríteni, hasonló, mint amikor az első valós feladatát kapta meg egy kis cégnél, vagy, amikor Bellát hívta randizni.
Izgatott lettem? De hisz ez veszélyes! Meg tíz évre elmenni…Mondjuk…
Megitta kávéja maradékát, fizetett, aztán kiment a kávézóból. Alapvetően hazament volna a délutáni alvása miatt, de ma nem volt kedve. Túlságosan felpezsdült a lehetőségtől. Sétált még egy kört, csak hogy kicsit megnyugodjon.
Mikor hazaért, rengeteg értesítés várta a munkahelyéről. Szerencsére beállította, hogy csak otthon kaphassa meg őket, kellett egy kis elkülönülés. Egy új projekt indult s Brian valamiért őt állította be projektvezetőnek.
Ugye csak szivatsz? Pont engem? Se kedvem, se érzékem nincs ehhez…
Az új állás láttán ébredt izgatottsága máris alábbhagyott, félelem és bizonytalanság különös elegye öntötte el helyette. Projektvezető? De akkor neki kell megmondania, ki mit csináljon! Persze rengeteg program s robotasszisztens van erre, de a kreatív elosztáshoz még mindig emberi vezetők kellettek.
Leült az ágyra. Kábán a kezére nézett, ami remegett, mintha külön életet élne. A levegőt is nehezen vette, akárha pánikrohama lett volna. Ettől, ha lehet, még jobban megijedt, és a tudatával igyekezett megnyugtatni magát.
Nyugodj meg, vissza lehet utasítani, nem kell neked kínlódni a többiekkel…
Pár pillanattal később sikerült kicsit csillapítania háborgó érzésein, amelyek ilyen hirtelen letaglózták. Igen, ezt fogja csinálni. Visszautasítja, s akkor nem lesz gond belőle. Csak valami hihető indokot kell kitalálnia, ami nem jelent szinte azonnali kirúgást.
Találna másik munkát, de megszokni az ottani ismeretleneket, újra elkezdeni a kibújás köreit a csapatépítő játékok alól, és még a holomegjelenés alóli felmentést is kiharcolni, ettől írtózott.
Ekkor egy meglepő ötlet szökött szárba a fejében. Mi lenne, ha nem ők rúgnák ki, hanem ő maga mondana fel? Persze, nem akármilyen munkát vállalna. Gondolatban már utasította a chipet, hogy nyissa meg újra az űrkutatási pozíció dokumentumait. Újra átnézte a követelményeket, s végig gondolta a lehetőségeket.
Egyrészről kiszakadna életének eddig megszokott medréből. Véget érne az évek óta tartó körforgás a munka-fekvés-séta-kávé-munka-alvás között. A szakmai önéletrajzában sem mutatna rosszul. Ellenben tíz év az nagyon sok idő. Addigra már elmúlna negyven éves. Mi lenne az ismerőseivel, a családjával?
Nincsen is olyan ismerősöm, akinek hiányoznék…A családom meg…
Végülis, igen. Nem köti szinte semmi ide. De attól függetlenül az űrutazás kemény dolog, főleg a Naprendszeren túlra. Igaz, hogy most már a Holdra, Marsra s a Vénuszra is lehet utazni, de azok is sokáig tartanak, s különleges hűtőtartályokban szükséges megtenni az utat, ahol védve vannak a káros sugárzásoktól, gravitáció hiányától. Sokat fejlődtek ezek a technikák a holdraszállás óta eltelt kétszáz évben, de a mélyűr utazások nem véletlenül nem voltak még piacosítva.
Meg kell tennem. Ha most nem teszem meg, sohasem fogom.
Egy új ismeretlen hang jelentette ezt ki határozottan. Meglepődötten nyitotta ki a szemét, hátha valaki bejött a szobájába. De csak maga volt. Persze, ki más lett volna?
Viszont a határozott, belső énje hihetetlen éleslátásról tett tanúbizonyságot. Ha most nem fogja meg az életét, akkor egy olyan lejtőn indul meg, amin nincs megállás, egészen az aljáig. Érezte ezt már régebben is, de most ott állt a szakadék szélén. Nem volt hova menekülni, döntenie kellett, repül, vagy a mélybe zuhan.
Vett egy nagy levegőt, és beadta a jelentkezését. Csatolta a hálózati azonosítóját, így szinte az összes eddigi tapasztalatával, sikereivel tisztában lesznek. Egy kis csippanás s egy értesítő ikon jelezte, hogy sikeres volt a küldés.
És most mi lesz?
Vár. Mást egyelőre nem tud tenni, úgy is gyorsan szoktak válaszolni. Megtekintette az időzónáját. Épp ideje lefeküdni, eléggé elhúzódott a nap.
Másnap a reggeli rutinja után, ellenőrizte az értesítéseit. Briantől még több üzenet, feladat, meeting időpont jött. Viszont a magánprofilján is volt értesítés. Az ENSZ űrkutatási részlegétől jött, akikhez beadta a jelentkezését! Izgatottan nyitotta meg, s falta a szavakat. A végére elmosolyodott: személyes interjúra hívták! Ez persze szokatlan lett volna más esetben, de jelen pozíciónál érthető volt.
Mégis csak a mélyűrbe akarnak küldeni…
Az interjú időpontja ellenben nagyon közelre esett. Másnap tíz óra. Ráadásul nem is itt Európában, hanem Észak Amerikában lesz, New Yorkban. Atmoszférikus járattal biztos oda tud érni, de akkor fel kell mennie Pestre.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!