Délkelet-Ázsia 5 hétben

  • (f)
  • (p)
Helyszíni riport – Írta: | 2017-04-11 05:00

Itt hagyva az európai telet, január végén Márk barátommal Délkelet-Ázsiába indultunk egy 4000 km-es útra.

Kulcsszavak: . ThaiföldLaoszVietnamDélkelet-ÁzsiaUtazás

[ Új teszt ]

Indulás – repülés Thaiföldre

Január 26-án ment a gépünk. Márkóval ellentétben én a repülőtér felé majd’ magam alá rondítottam. Talán nem ez a jó szó, de a testem minden egyes porcikája küzdött az ellen, hogy felszálljak arra a gépre. Pedig nagyon akartam ezt a kiruccanást. Amikor azonban eljött az indulás ideje, beindult a komfortzóna visszahúzó ereje.

Már délelőtt tudtuk, hogy 40 percet késik a járat, amiből csodával határos módon 2 óra lett (indiai légitársaság). Pont annyi, amennyi a csatlakozásunk Mumbaiban. Reménykedtünk még egy darabig, hogy minden rendben lesz. Hiába.

Reggel 8-kor keltünk, és 23 órakor indult a gépünk. Már felszálláskor nagyon álmosak voltunk, a gépen pedig természetesen nem sikerült aludni, csak egy-két órát forgolódtunk. Mumbaiban közölték, hogy a gépünk bizony már felszállt Bangkokba, a következő hajnali 2-kor megy, amire 12 órát kell várnunk. Bocsánatkérés semmilyen formában nem történt. Igazából minek is, apróbb malőr.


Valahol a Kaukázus felett

Indiai vízumunk nem volt, ezért a transzfer részlegen botladoztunk és próbáltunk aludni. Kaptunk ételt legalább, ami igencsak finomra sikeredett. Mászkáltunk össze-vissza a terminálon belül, néhol sikerült is aludni, majd hajnali 1-kor elindultunk a kapuk fele. Bangkoki gépünk késés nélkül szállt le Suvarnabhumin.


Mumbai reptér

Bangkok – első felvonás

Bangkokban reggel landoltunk. Nagyon izgatott voltam, milyen lesz az első ázsiai metropolis. Maga a reptér teljesen modern, acél- és üvegépület. Még sosem voltam Európópán kívül, így gyermeki kíváncsisággal vártam, hogy felcsendüljön előttem a város forgalma.

Pénzváltás után rögtön magasvasútra szálltunk. Alig álltunk a lábunkon harmincvalahány órányi fennlét után. Egyre közelebb került hozzánk a város reggeli forgataga. Ahogy kiszálltunk a magasvasútból, elmúlt minden érzésem, ami miatt pár órája még nem akartam elindulni az Egyesült Királyságból.


Forgalom egy magasvasúti megállóból

Ami elsőre megcsapott, az a meleg. A helyi télből bizony a 30 fokba csöppentünk, ami nagyon jól esett.
Ekkor még GPS hiányában voltunk. Egy helyi étteremben egy lányt megkérdeztünk, merre kell mennünk. Sajnos rossz irányba terelt minket, de utána gyorsan eltájékozódtunk és busszal megtaláltuk a szállásunkat. Feltettünk egy offline GPS-t, ami egész utunk során hatalmas segítséget nyújtott a navigálásban.

Szállásunk teljesen átlagos volt, Márk még Angliában foglalta. Késesünk miatt egy nappal későbbre kellett átrakni a foglalást. Márk már Indiában felhívta a hostelt, aminek köszönhetően nem kellett egy plusz éjszakát kifizetnünk. Itt találkoztam először a tus/WC koncepcióval. Elsőre kicsit sokkolt, hogy ha túl vehemens lenne a székletürítés, akkor gyorsan le is tudsz tusolni, de hamar megbarátkoztam a gondolattal.


Standard ázsiai WC-tus kombó

Este kicsit bolyongtunk a városban, de azért ahhoz túl fáradtak voltunk, hogy akármi komolyabba belekezdjünk. Másnapra hagytuk a királyi palotát, az alkony templomát, valamint egy mozizást. Ám előtte megvettük a vonatjegyünket Chiang Maiba. Alvó vonattal mentünk, ami 13 órakor indul Bangkokból és 15 órányi zötykölődés után ér be a 700 km-re levő városba.

A királyi palota gyönyörű és hatalmas buddhista templomegyüttes. Kellett is neki pár óra, mire körbejártuk. Ezután átkompoztunk az alkony templomához, ami éppen átépítés alatt állt.


Királyi palota

Ebéd után kimentünk a plázákhoz. Rengeteg autó, kivilágított plázák, magasvasút, magasjárda(?) (nem tudom, így van-e értelme fordítani a skyline-t). Az egész totál ellentéte a belváros stílusának, mintha egy másik városban lettünk volna. Moziztunk egyet, ahol, mint kiderült, leadják a thai himnuszt minden film előtt.


Királyi palota

Vacsora, alvás. A thai kaják valami eszméletlen jók. Rizs, rizstészta, rengeteg gyorsan pirított zöldség, csirke, sertés, tengeri herkentyű (utóbbit nem kóstoltam, ha rágondolok valami polipra, nem jön meg az étvágyam). Nagyon laktatóak, finomak, egészségesek és hihetetlenül olcsók. Valamint nagyon sok helyen lehet friss gyümölcsből készült shake-et és juice-t venni, ami a pokoli hőségben frissítő.


Nem lehet egy vonzó állás a villanyszerelő

A kávé olyan, mint Európában, a pia nem olcsó, sőt viszonylag drága, tejtermék pedig ritkásan kapható. Az ország teli van 7/11-ekkel, ahol azért nyugati dolgok fellelhetőek bőven, meg egyéb szupermarketek is vannak, de az utcai árusoknál és a sufniboltokban nem nagyon kapni őket.

Amúgy Bangkok érdekes város elsőre. Pár gondolat. Rengeteg szegény része van a belváros közepén. A belváros mellett nagyobb csatorna, amiből orrfacsaró bűz áramlik. Mellette a régi épületeket bontják le, és folyamatosan újul meg a város. Nagyon nagy lehet a kontraszt akár két egymás melletti utca között is.

A belvárosban rengeteg a fehér, de kintebb is akadnak. A helyiek elég sötétbőrűek, még a Vietnamiaknál is jóval barnábbak. Az átlag thai elég alacsony; mi masszív teremtésnek néztünk ki, ameddig egy német meg nem jelent mellettünk. Viszonylag kevés elhízottal lehet találkozni. A thai nők pedig nagyon szépek. Arcvonásaik nem annyira markánsan keletiek, mint például a kínaiaknak talán.

Alapvetően nem tűnnek stresszesnek a thaiok, biztos lassabb az élet, mint nálunk. A thai köszönés pedig egész különleges. Elsőre nem tudtam, mit hajlonganak itt, bár tetszett, hogy hajbókolnak a fehér embereknek, nem kellett külön mondani nekik. Komolyra fordítva a szót, nem fogom itt leírni a részleteket, a lényeg, hogy más gesztusokkal és más köszönéssel közelítesz meg embereket, attól függően, hogy szerzetesek, nálad fiatalabb/idősebb, és úgy általánosságban milyen "tiszteletreméltó" valaki.


Csatorna a belváros közepén


Utcai árusok

Hétfőn megreggeliztünk, majd elindultunk az állomás fele busszal. A belváros annyira tömött volt, hogy akár gyalog is odaértünk volna, no de mindig kényelmes, ha nem kell a hőségben cipelned a csomagot. Pláne, ha a busz ingyen van. Nem tudom, hogyan választják ki, melyik busz ingyenes. Vártam az ellenőrt, hogy kifizessem a jegyünket, mire egy helyi úr hátulról szólt, hogy ez bizony ingyenes. Még jobb.


Bangkok utcái buszról

Chiang Mai – Doi Inthanon

A vonatunk Chiang Maiba a szétesés határán volt. Egy-egy nagyobb kanyarnál csak reménykedtünk, hogy a 700 km-es utat kibírja. Legalább 30-50 perc volt, mire kikeveredtünk Bangkokból. Megtetszett a város, legalábbis a metropolisokhoz képest, ám azért tény, hogy vonatból megláttuk, amit másképp valószínűleg nem. Rengeteg a nyomornegyed. Mikor elhagytunk egyet, ahogy mentünk kifele, jöttek újabbak. Sokáig mentünk kifele.

Később már hegyeket is láttunk, rizsföldeket. Lassan leeresztették az ágyakat, és a vonat átalakult alvóvonattá. Nyugovóra tértünk. Annyira sokat nem sikerült aludni, ezért amikor 4.30-kor, hajnalban beértünk Chiang Mai állomására, rögtön kávéval indítottunk.


Thai baht

Még sötét volt, amikor elindultunk a szállásra. Alig mászkáltak az utcán. Persze a tuk-tuk sofőrok megtaláltak minket. Ráadásul elkaptuk a napfelkeltét is, nem mintha a város völgyéből sokat láttunk volna belőle. A GPS sajnos pár méterrel arrébb jelezte szállásunkat, így kis keresgéléssel ugyan, de sikerült megtalálni, ahol még be sem checkoltunk, de máris kávéval kínáltak. Tudtam, hogy jó helyre érkeztünk.


Szállásunk

A csomagunkat leraktuk, majd elindultunk várost nézni. Chiang Mai számomra az utunk csúcsa volt. Voltunk szebb helyeken is, de az emberek, a hangulat, a város összképe és a sok látnivaló, számomra nagyon szimpatikussá tették a települést. 400 ezer lakosa van agglomerációval együtt. Azt hiszem, ez pont élhető kompromisszum. Az idő hűvösebb, mint Bangkokban, persze ez nem jelenti, hogy itt hideg lenne, mindössze, ha Bangkokban 34 fok van, akkor itt “csak” 32.


Chiang Mai óváros napfelkelte után nem sokkal


Egy templom belseje a sok közül

A környező hegyek, folyók, elefántparkok rengeteg kikapcsolódási lehetőséget biztosítanak. Az óváros pedig teli van éttermekkel, kávézókkal, boltokkal, buddhista templomokkal. Nem csoda, hogy elég sok a nyugati is errefelé. Nem csak turistákról beszélek, hanem nagyon sokan itt is élnek, ahogy olvastam blogokat, közkedvelt célpont ez az expatoknak. Rengeteget lehet látni az óvárost elválasztó mesterséges vizesárok (furán hangzik, de ez inkább az, mint folyó) partjain futni, edzeni, vagy csak sétálni.


Az óváros határa

Ahova el akartunk menni mindenféleképpen, az Doi Inthanon, Thaiföld legmagasabb pontja. Elég messzi van Chiang Mai-tól, ezért vagy robogó, vagy szervezett túra játszik. Utóbbival mentünk. Rengeteg ügynökség van a városban, és elég nagy a szórás az árban, ezért érdemes széjjel nézni. Az ügynökségek egyébként majd’ minden látványosságra kínálnak szervezett túralehetőséget. Kajak/kenu, elefántpark, túrázás. A turizmus ki van építve. Természetesen a legolcsóbbal mentünk.


Kilátás a Doi Inthanonon lévő templomkertről

Kisbusszal indultunk, 11-en, plusz a sofőr és az idegenvezető. Ő nagyon jó fej volt, mesélt pár dolgot a hegyekről, az ópiumszabályozásról, a helyi törzsekről, valamint megpróbálta elmagyarázni a thai köszönést, amit nem sikerült akkor felfognom, csak később egy YouTube videóból. Elindultunk, majd körülbelül másfél óra múlva alatt megálltunk egy vízesésnél. Nagyon szép volt az erdőben, bár kicsit messze volt a rámpa, ahonnan rá lehetett látni.


Idegenvezetőnk a Wachirathan vízesés előtt

Második megállónk egy helyi törzsnél volt, akik Burmából települtek ide, még jó 50 évvel ezelőtt, de thai állompolgárok már. Szövögetnek, valamint állattenyésztésnek szentelik idejüket, ha már az ópiumot nem lehet kultiválni. Ja, és kávét is pörkölnek, ami jó erős és friss.

Ezután egy másik vízesést lestünk meg, ami jóval nagyobb volt az előzőnél, és szerencsére közelebb is tudtunk menni. A levegő illata nagyon magával ragadó, amilyen párás és friss.


Wachirathan vízesés

Utunk végén felmentünk a csúcsra, ami egy erdőben volt. A csúcs egy emléktáblával volt jelölve, ám a körülötte lévő sűrű erdőnek köszönhetően innen nem láttunk rá a környező vidékre. Ez egészen addig váratott magára, míg el nem értük a királynak és királynénak emelt két templomcsúcsot (Naphamethinidon és Naphaphonphumisiri), ahonnan szép kilátás nyílt a környező völgyekre. Egy órát tölthettünk itt, majd visszaindultunk Chiang Mai-ba.


Naphamethinidon és Naphaphonphumisiri körüli kertek

Az étel továbbra is nagyon jó volt. Akárhova ültünk be, fenomenális ízeket kóstolhattunk meg. Ezt nem csak mi gondoltuk így, hisz ebéd- és vacsoraidőben a jobb éttermeknél bizony hosszú sor alakult ki.

Tartottunk egy pihenőnapot is, hisz mióta elindultunk, csak mentünk megállás nélkül, gondoltuk, jól fog esni a feltöltődés. Mindössze a buszmegállóhoz gyalogoltunk aznap, ahol megvettük a Chiang Rai-ba tartó buszjegyünket. Este megnéztük az egyik parkot az óvárosban, ahol az úgynevezett virágfesztiválra készülnek, ami, mint megtudtunk, többször van egy évben, és végigmegy észak városain.


Virág fesztivál

Másnap pedig elsétáltunk egy vízeséshez a hegyekbe. Tuk-tukkal kimentünk a helyi állatkerthez, ami a város határán fekszik, és onnan kigyalogoltunk a hegyekbe. Talán ez volt az út legemlékezetesebb pontja Phu Chi Fa után. Az oka pedig azon kívül, hogy szép volt a táj, az, hogy nagyon jó rálátást kaptunk a városra a közeli hegyekről, leginkább az volt, hogy ez a túra a sajátunk volt. Megnéztünk hol van a vízesés, beraktuk a GPS-be, és elindultunk. Kisebb dzsungelen is átmentünk, no persze nem kellett anakondákkal hadakozni.


Kilátás Chiang Maira


Monthathan vízesés


Monthathan vízesés

Miután visszaértünk, még az állatkertbe is benéztünk.
Másnap pedig reggel indultunk a buszhoz, ami Chiang Rai-ba vitt minket. Tudtam, hogy jó lesz, de az a pár nap, amit Chiang Mai-ban töltöttünk, elég volt, hogy szívem csücskébe zárjam.

Chiang Rai – Phu Chi Fa

Chiang Rai jóval kisebb, mint Chiang Mai. Buszpályaudvara már nem két terminálból, hanem inkább egy piacszerű placcból állt. Innen elég sokat kellett gyalogolnunk a tikkasztó hőségben, mire szállásunkra értünk.

Még be sem checkoltunk, a recepciós már letámadott bennünket, hogy el tud vinni a laoszi határhoz, és azon túl a kikötőbe. Oké mondtuk, meggondoljuk. Szállásunk nagyon oké volt, annyi probléma volt, amit már korábban említettem, Bangkokban. Bárhol megcsaphat a csatornaszag. Na, itt a szobánkban néha ez meg is történt, ezen kívül viszont szavunk nem lehet.


Utcarészlet

Lepakolás után be a városba. Igazából nem tudtuk, merre van a központ, csak követtük a főutat. Szombat este érkeztünk, így pont sikerült elkapni utunk első éjszakai piacát, mivel itt Chiang Rai-ban heti egyszer van. A belváros nagy része ilyenkor le van zárva az autós és motoros forgalom elől, és hosszú utcák vannak teli pakolva mindenféle áruval.


Éjszakai bazár

Hogy milyen jó cuccokkal! Találtunk itt házi kókusztejes fagyit potom pénzért, frissen facsart mandarinlevet, de még finom gyrost is. Sikerült egy inget is venni 2 fontért. Igaz, rengeteg ember volt, ennek ellenére nagyon élveztük az éjszaki bazárban való mászkálást.

Másnap nekiláttunk megtervezni, hogyan is jutunk el Laoszba, illetve a hajóra, ami majd végigvisz minket a Mekongon. Tucatnyi irodát felkerestünk, ahol sokszor abból ált az ajánlatkérés (merthogy itt az árak nem fixek, mindig lehet, sőt van, ahol kell is alkudozni), hogy az irodában levők tárcsáztak egy számot, majd odaadták nekünk a telefont, beszéljünk valakivel. Ők mondtak egy árat, mi mondtuk, hogy „no good” vagy „good”, amit ők vagy elfogadtak, vagy sem.


Kép a belvárosban

Végül az egyik irodában egy nagyon informatív úr azt tanácsolta, hogy csináljuk magunk, nem nehéz odajutni, és közel fele összegből ki tudjuk hozni. Megfogadtuk a tanácsát, mivel neten korábban kicsit már utánaolvastunk az áraknak, még reálisnak is tűnt.

Megnéztük aznap még a helyi törzsekről szóló múzeumot, ahol megtudtuk, hogy az akhak nem szeretik ha ikhor-nak hívják őket. Sajnos ennyi maradt meg abból a rengeteg adatból, amit levetítettek nekünk.
Pénzügyi okok miatt majdnem lemaradtunk az út szerintem legszebb látnivalójáról, Phu Chi Fáról.

Ez egy sziklacsúcs a thai-laoszi határ mentén, durván 100 kilométerre Chiang Rai-tól. Mivel szikla és a legmagasabb csúcs a körzetben, ezért kiváló hely megtekinteni a trópusi napfelkeltét. Probléma, hogy 100 km-re volt tőlünk. Miután megbeszéltük, hogy akár drága, akár nem, elmegyünk, újból felkerekedtünk az ügynökségek fele. Sikerült leszervezni másnap reggel hajnal háromra 2300 THB-ért, úgy, hogy csak mi megyünk ketten, és a sofőr megvár, majd visszahoz minket a városba.


A két regulár napfelkeltében

Pont jókor is voltunk itt, mivel a nyári időszakban annyi eső esik, hogy nagyon nagy szerencse kell, hogy ne legyen felhős az ég. Sofőrünk időben megérkezett, majd elindultunk a hegycsúcs fele. 2 óra alatt kiértünk a parkolóba, ahol 10 percet kellett gyalogolni felfele a csúcsig.


Pirkadat a Phu Chi Fán

Koromsötét volt, mindenki telefonnal világított maga elé, miközben baktattunk felfele. A szél süvített a hajnali hidegben, tovább tetőzve azt. Alapvetően elég fázós vagyok, az út során még a trópusokon is képes voltam pulóverben aludni. Az a 40 perc, mire megláttuk az első csíkokat felpirkadni a keleti égbolton, elég lassan telt a remegés és vacogás közepette. De a látvány mindenért kárpótolt. Pompás színkavalkádban kúszott fel a nap a ködös laoszi csúcsok felé. A tiszta égbolt, melyen csillagok százai látszottak, lassan átadták a helyüket a lilás napfelkeltének. Több helyről lehetett nézni, több kilátó volt, ahol tripodok tucatjai voltak kirakva. Miután megcsodáltuk a helyet, a sofőr visszavitt minket Chiang Rai-ba, ahol aludtunk délutánig.


Ha nincs asztal a szálláson, akkor marad a magzatpóz, hogy a cuccoknak is legyen hely

Másnap hajnalban indultunk el, hogy Laoszban elérjük a 11 körül induló hajót. Olvastuk, hogy ugyan néha késik, de minden nap délelőtt elindul. Ha nem éri el az ember, akkor elkezdhet szállást keresni a kikötővárosban (Huay Xai). Először egy ősrégi helyi busszal mentünk el Chiang Khong-ba, ami 30 percenként indult a buszállomástól, Chiang Rai-ból. A legelső reggel 6-kor indul útnak. A jegy rá nagyon olcsó volt, ha jól emlékszem 30 baht. Chiang Khong a laoszi határ mellett levő thai település, ahonnan rengeteg tuk-tuk várta a határ felé tartókat. A thai ellenőrző pont 5 percnyire volt. A laoszi vízum 30 dollár, amit helyben kellett kifizetni. A vízumot nem veszik szigorúan, szerintem az én kitöltött igénylőlapomon a kézírásomat ki sem bírták olvasni.


A sziklán azok nem fák, hanem emberek

Mekong – Pakbeng

Ahogy átértünk a határon, egy érezhetően szegényebb országba kerültünk, illetve visszaköszönt a jobbos közlekedés. (Thaiföld GDP-je 3-szorosa durván mind Laosznak, mind Vietnamnak.) Egy thai tuk-tuk sofőr vitt el minket a laoszi határtól a Huay Xai-be, a kikötőkbe. Megvettük a jegyünket, ami Luang Prabang állomásig 210 000 kipbe került (21 font), majd lassan beszálltunk.


Laoszi kip

Két napig utaztunk a Mekongon. Egyik nap 5 óra, másik nap meg durván 7 óra telt el a folyón. A hajó a thai határ mellől indult és a Pakbeng névű kis faluban kötött ki első éjszaka, másnap pedig innen mentünk Luang Prabang-ba.


A kikötő

Szinte csak turisták voltak a hajón. Nyugati fiatalok lévén nem maradhatott el a szereplés, hangoskodás, illetve “a mi szabadok vagyunk, ezért a hajón is táncolunk és sörözünk”. Mintha a Khao San úton lettünk volna, ami alapvetően képes az emberből hamar kiölni minden türelmet.


Slow boat

Mondanom sem kell, mennyire idegesített a dolog. Szerencsére a fejfájásom miatt nem tudtam figyelni rájuk. Kemény kávéfüggő vagyok, olyannyira, hogy ha nem kapom meg az adagom, a nap végére hányinger lesz úrra rajtam, maximális erősségű fejfájással. Ugyan ittam kávét aznap, de szomorúan kellett konstatálnom, hogy a Nescafé instant koffeinmennyisége az én szervezetemnek kevés. Így a délutánt agonizálva töltöttem. Mikor a csomagjainkkal felfele kellett mennünk a szállás fele egy emelkedőn, akkor minden egyes lépésnél a hányingerrel kellett küzdenem. Ha koffeinfüggő vagy, igyál normális kávét, vagy hozz magaddal koffeintablettát.


Naplemente a folyón

Pakbeng egy kis falu a folyó mentén, mely mindössze egy utcából áll. Mélyszegénység. Ilyet még nem láttunk Délkelet-Ázsiában, legalábbis én nem. Mármint láttunk Bangkokból kifele jövet nyomornegyedeket, nem is keveset, de más testközelből megtapasztalni.

Kisgyerekek vadászták le azokat, akiknek nem volt foglalt szállása. A faluban sok helyen elektromosság sem volt. Ennek ellenére a szállásunk nagyon konszolidált volt.


Reggelre ráereszkedett a köd a Mekong partjára

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy a Mekong partját belepte a köd. Kakaskukorékolás, kávézgatás, ködbe bámulás. Az egyik legemlékezetesebb reggel volt utazásunk során. Lassan elkészültünk, majd irány a hajó. A táj továbbra is szép, erdők, sziklák és kis faluk váltják egymást a folyó mentén. Gyorsan eltelt ez a 7 óra, és megérkeztünk Luang Prabang-ba.


Szikla Luang Prabang-tól alig egy órányira

Luang Prabang – Kuang Si

Luang Prabang 50 ezer főt számlál. A Mekong partján, kissé álmos hangulatú település. Eléggé turista lepte, ennek ellenére nagyon kellemes város. Vannak hegyek, van a Mekong, egy éjszakai piac és egy vízesés a környéken. Ezeket néztük meg, bár a teljes felderítésre nyilván jóval több idő kellene.


Szállásunk mellett a Mekong mellékág

Délután szálltunk ki a hajóból, ami a városközponttól cirka 10 kilométerre kötött ki. Innen tuk-tukkal mentünk tovább. A sofőr 8 embert tuszkolt be, majd mindannyiunkat a szállásunkhoz vitt. A szállásunk a Mekong mellékágának partján volt. Aznap a lepakolás után már csak a vacsora és a főutcán való nézelődés maradt.


Éjszakai piac

A főutca 8 óra után az éjszakai piacnak adja át a helyét. Esti hűvösben sokkal jobb nézelődni, mint a nappali pokolban. A kézműves áruk mellett ételstandok is felsorakoznak, ahogy leszáll az éj. Francia gyarmat révén európai édességet is lehet találni, valamint bagett szendvicseket, roston csirkeszeleteket. Az étel továbbra is kifogástalan Délkelet-Ázsiában.


Édességstand az esti bazárban

Második nap körbe kérdezősködtünk, hogyan tudunk olcsón kijutni a Kuang Si vízeséshez, amit itt a fő attrakciónak szántunk. Eredetileg kerékpár volt a terv, de Márk talált pár elrettentő írást a neten, ahol rémálomnak írták le az emelkedőket. Maradt a szervezett túra.

Mivel nem akartunk 3-szor annyit költeni repjegyre innen Hanoiba, mint amennyibe a busz kerül (bárcsak megtettük volna), ezért aznap a buszt is el kellett intéznünk.

Vietnami vízumunk február 13-tól volt érvényes, ezért 12-ére, vasárnapra akartuk venni a jegyet, mivel a sok menetidő miatt amúgy is csak 13-án érünk a határra. Olvastam, hogy csütörtök kivételével minden nap este 6-kor indul a busz. Természetesen valamiért ezen a vasárnapon nem ment. Elmagyarázni nem tudták mi a gond, a lényeg, hogy két választás volt; vagy 13-án megyünk, vagy valahogy elintézzük a vízumot, hogy egy nappal korábban legyen érvényes, és 11-én indulunk útnak.

Mivel 1600 km várt ránk Vietnamba, ezért az utóbbit választottuk. Persze ehhez meg kellett látogatnunk a helyi Vietnami követséget. A vízumunkon a dátumot átírták, meg valamit firkantottak rá, ami 10 dollárunkba került. Fizetésnél a dollár helyi kipbe való átszámolása a pénztáros hölgynek úgy tűnik, gondot okozott. Elővett egy csomó pénzt, megpróbált visszaadni, majd kis számolás után elnevette magát és odaadta Márknak a pénzt, hogy oldja meg ő.


Mount Phousi

Megvolt a jegyünk, a vízumot átírtuk, készen álltunk Vietnamra. Ám előtte elmentünk a Kuang Si vízeséshez.

Még szerencse, hogy nem biciklivel jöttünk. Azt hiszem, hőbörögtem volna már rögtön az elején. Nem is beszélve a végén levő emelkedőkről. Ám kocsival egy óra alatt kiértünk, majd szépen besétáltunk a komplexumba. Mivel ez nem egy vízesés. Ez sok vízesés egy helyen. Már messziről hipnotizáló volt a víz színe. A levegő illata, a víz csobogásának hangja, a víz színe akár orvosi terápiaként is használható lenne.


Kuang Si vízesés videón


Mount Phousi

Másnap felmásztunk a belváros közepén levő hegyre, ahol nagyon jó kilátás nyílt a városra. Találkoztunk egy szerzetessel, aki, mint kiderült, szegény családból származik, és nem tud hazautazni, de angolt tanul. Ezeket a mondatokat mindenesetre rendesen megtanulta, mert elmondta vagy 10-szer. Az ismerkedést rövidre vágva elbúcsúztunk tőle, és elbattyogtunk. Már nem tudjuk meg, hogy csak nyomatékosítani akarta-e az élettörténetét, vagy csak a pénzkérés részéről maradtunk le.

Másnap bevásároltunk az útra a helyi szupermarketben (Laoszban a nyugati láncok tiltva vannak, így ezt a helyi üzletet is elég nehezen találtuk meg). Utána pedig kitaxiztunk a buszállomásra és elindultunk Vietnam fele.


Kuang Si

Buszút a poklon keresztül, avagy 27 óra Vietnamig

A késés standard, 30 perccel a hivatalos idő után indultunk, de ez még semmi. A személyzetet megpillantva már látszódott, hogy ez bizony nem a British Airways lesz. Egy kopaszodó kövér helyi vagy vietnami vezényelte a csomagok felpakolását. Két másik festett (vörös, itt szeretik vörösre vagy rikító szőkére festeni magukat az urak) hajú férfi volt a csapatának tagja. Pólója felgyűrve, hogy pocakja szabadon legyen. Kellemes indulás. Csomagunkat odaadva csak ránk ordibált: Hanoi?

Jegyünkön az ülésszám mit sem jelentett, persze ezt akkor még nem tudtuk. Nyugodtan álltunk, mondván minek dúródni, ha van helyünk. Mint kiderült, nincsen. Mikor felszálltunk, egy srác betuszkolt minket a busz végébe. (Hébe-hóba volt máshol is hely, de nem is kaptunk észbe, hogy nem a helyünk felé vezet minket.) A busz hátuljában 5 ágy volt egymás mellett. Két szélén két fiatal lány, Márkó bement középre, én meg Márk és az egyik lány mellé.

Semmi hely nem volt már nekem sem, Márk meg 10 centivel legalább magasabb nálam, neki még rosszabb lehetett. Bezártság, kényelmetlenség. Még ráadásként beraktak elénk két fiatalabb ázsiait, sehova nem tudtunk mozdulni. Hab a tortán, hogy egy alkoholtól bűzlő helyi is felkerült Márk mellé. Nehéz lehetett az alkoholfelhőben kordában tartani a gyűlöletgenerátort.

Elindultunk. Laoszban az utak borzasztó minőségűek. Ehhez még hozzájön, hogy hegyeken mentünk fel, az utak nagyon kanyargósak voltak a nagy szintkülönbségeknek köszönhetően. Ennek a végeredménye, hogy aludni nem tudtunk. Az ágyak karfával nem voltak elválasztva, az út első fele arról szólt, hogy összeszorítottad minden izmodat, hogy a kanyarokban ne essél a másiknak.

Harag izzott bennünk. Miért nem repülővel mentünk???????? Miért nem tudunk teleportálni???????????

Még napfelkelte előtt megállt a busz, de nem WC-szünet volt, ahhoz túl hosszú. Lementünk a félálomból csipáinkat kaparászva, hogy kinyújtózzunk. Már a határon voltunk. Olvastam régebbi blogot, ahol írták, hogy korábban érkezik meg mindig a busz. Rejtély, miért nem indulunk később.


Határ

Majd feljött a személyzet, és kellemes keleti parti akcentussal közölték, hogy megkérik kedves utasaikat, hogy fáradjanak le, pecsételtessék le útleveleiket a laoszi oldalon, majd amint ez megvan, sétáljanak át a vietnamira, és kezdjék el az útlevél ellenőrzését ott is. Csomagjaink miatt ne aggódjunk, a busz hamarosan csatlakozik hozzánk.

Természetesen ez csak fikció, semmi ilyesmi nem történt. Leszálltunk, majd amikor láttuk, hogy kinyit a laoszi oldal, magunk mentünk oda. Ezután odamentem a sofőrhöz, aki a volán mögött cigizett és megkérdeztem, menjünk-e át Vietnamba, vagy a busz együtt megy? Válasz: ”No English”.

Csodálatos. Megkérdeztem kis barátját, aki a telefonját nyomkodta mellette, ő már rám sem nézett. Oké, elindultunk magunk, majd lassan jött a többi utas is.

A táj egyébként eszméletlen szép. Sűrű erdővel borította hegycsúcsok, amik reggel ködbe burkolóznak. Kár, hogy dugig van szeméttel és kommunista stílusú épületekkel a vietnami oldalon. Az épületet, ahol az útlevélellenőrzés zajlott, 1950-ben megépítették, és azóta se takarítás, se felújítás nem történt rajta, maximum pár kínzási jelenetet forgattak le benne valami hollywoodi filmhez.

Minden rendben ment, majd felszálltunk a buszra és mentünk tovább. Észak-Vietnam ezen része nagyon szegény, nagyon elhagyatott. A rossz érzés a busz miatt megtűzdelve ezzel a látképpel sokszor arra késztetett, hogy elgondolkozzak, miért is kellett nekünk Vietnamba jönni.

Szerencsére ez az érzés a későbbiekben gyorsan eltűnt.

Sok esztelenkedés után dudálással megtűzdelve pár órás késéssel megérkeztünk Hanoiba.

Hanoi – Halong öböl

Beértünk egy buszállomásra, ami úgy 10 kilométerre lehetett a belvárostól, ahol a szállásunk is volt. Egy brazil hölggyel közösen fogtunk taxit, hogy a költségeket enyhítsük. Na persze ettől függetlenül lehúzott a sofőr minket, mondván túl messzi van a nő és a mi szállásunk, ezért a megbeszélt ár nem lesz jó. Ennek az elmagyarázása úgy történt, hogy megbökte a vállam, jelezve, hogy ez a pont, ahol most vagyunk, majd két kezével színpadiasan két ellentétes félkört irt le, miközben agonizáló hangot hallatott.

Egye fene, csak érjünk a szállásra es aludjunk. Út közben sikerült várost nézni, meg pár RNB klipet megnézni a beépített monitoron a kocsiban.

Hanoi Vietnam második legnépesebb városa, a főváros, politikai központ. A franciák kivonulása után kétfelé szakadt Vietnam északi részének központja. Nem vagyok a történelemben szakértő, ha valaki többet szeretne tudni Vietnam elég sűrű történelméről, az internet bőséges forrás.


Belváros – kutya – felöltöztetve

Vietnamban szeretik a neont. Minden ki van világítva. Leginkább a karaoke bárok, amik minden sarkon vannak. A robogók a forgalom 90%-át teszik ki, és nincsen KRESZ. Mármint lehet, hogy van, de azt használni vagy gyengeség, vagy még nem kezdték el tanítani. Gondolom a biztosítás, mint olyan, csak valami ködös fogalom.


Hoan Kiem tó éjszaka

A lényeg, hogy mész, ahogy tudsz, ha ez nem megy, mert valaki eléd áll, akkor dudálsz addig, ameddig újból nem lesz szabad az út. Persze mondhatjuk, hogy áá, igen, mennyivel másabb a kultúra, meg a világegyetem elrendezi, hisz mégiscsak működik. Nem, nem működik. Motorbalesetben napi 20 ember hal meg. Ez messze van az „optimálistól”, még akkor is, ha 90 millióan élnek itt.


Belváros??? Random kakas akármikor felbukkanhat

Amikor először kezdtünk el gyalogosan közlekedni, rájöttünk, hogy a közlekedési lámpáknál a piros az esetek 60%-ában állítja meg őket, és minden egyes átkelés előtt jobb, ha békét kötünk a teremtővel. Inkább káosz ez, amit rögtön fel kellene számolni.


Szállásunkon elővigyázatosság

A szállásunkon közölték, hogy nincsen szabad szobájuk, ezért az egyik társhostelbe menjünk, csak az első éjszakára. Míg átsétáltunk a belváros szűk utcáin, rájöttünk, hogy Vietnam népes. Nyüzsgés mindenhol. A hostel meg olyan volt, hogy legszívesebben semmihez nem értünk volna hozzá. A fáradtság miatt sikerült hamar elaludni.


Kilincs nincs, kosz van

Másnap átmentünk az eredetileg foglalt helyre, ahol egy 8 ágyas koleszszobát kaptunk meg, csak ketten. Lepakolás után felkerekedtünk felfedezni a várost.


Hoan Kiem tó

Érdekes város Hanoi. Az első, ami szembetűnik, az a hőmérséklet. Napközben 20-25 fok, de télen lehet akár 10 fok is. Délkelet-ázsiai országhoz képest ez egészen “hideg”. Másik, hogy eléggé ködös. Ahogy megtudtuk, más évszakokban is, nem csak télen. Ráadásul négy évszak van, ahogy nálunk: tél, tavasz, nyár, ősz. Thaiföldöt például a Chiang Mai-ban lévő idegenvezetőnk úgy jellemezte, hogy van 3 évszak: forró, forróbb, legforróbb.

Régen földrajz órán eléggé "nap beesési szög" gyerek voltam, nagyon érdekelt, hogy milyen éghajlat van hol, és miért alakult ki, ezért ennek is utánanéztem. Hanoi alig van északabbra, mint Chiang Rai, ennek ellenére Chiang Rai-ban délután olyan meleg volt februárban, hogy majd összeestél. Itt viszont inkább olyan, mint egy magyar tavasz. Szóval elméletileg a szibériai nagyon hideg levegő ér el ide télen, ami felelős azért az extrém hidegért Mongóliában, és a hasonló szubtrópusi időjárásért Tajvanon vagy Hong Kongban. Persze ettől függetlenül nyáron Hanoiban is földbe döngöl a nap. Földrajz óra vége.

Továbbá a belváros elég sok része európai hatást kelt. Persze nem kell arra gondolni, hogy a köd és az európai jelleg miatt olyan, mintha Londonban mászkálna az ember, de Bangkok után teljesen más hangot üt meg Hanoi.


Hoen Kiem tó

Van itt egész nagy tó, keresztény templom, komcsi zászló, random kakas a belváros közepén. Mint megtudtuk, Vietnam Délkelet-Ázsia Magyarországa. Mindenki csesztette őket a történelem folyamán: Kína, Japán, a franciák, az oroszok, Amerika. Ebből kifolyólag rengeteg kínai pagoda is megmaradt náluk, és pár japán épület is.


Utca a belvárosból

A vietnamiak fehérebbek, főleg itt északon, mint a thaiok vagy laosziak. Viszont a magyar hasonlatra visszatérve, rajtuk is keresztülment mindenki, és ez látszódik, hisz ahol kevert a génállomány, ott az emberek általánosságban egészségesebben néznek ki (ugye Egyesült Királyság, és a vérvonal tisztán tartása). A populáció nagyon nagy, főleg, hogy Vietnam mindössze háromszor akkora, mint Magyarország, viszont lakossága 9-szer nagyobb. Rendkívül fiatal is az ország, a népesség fele 30 alatt van. Ha tippelnem kellene, akkor Vietnam nagy fejlődésen fog keresztülmenni az elkövetkezendő évtizedekben.


St. Joseph templom

Egy kínai épületegyüttest látogattunk meg első nap, ami nyugodt volt, elszeparálva a város zajától. Itt találkoztunk először azzal a jelenséggel, amiről később olvastam is. A vietnamiak csak véletlenszerűen odajönnek az európaiakhoz/amerikaiakhoz, és minden mögöttes szándék nélkül érdeklődnek, honnan jöttünk, meg lenne-e kedvünk beszélgetni velük angolul.


Vietnami dong

Hogy ne lenne? Amilyen introvertált vagyok, ez fordítva amúgy sem történne meg. Mint kiderült, a hölgy és barátja egy helyi napilapnak dolgoznak, szerkesztőként, és néha kijönnek ide társalogni. Kellemesen elbeszélgettünk, kérdezgettünk Vietnamról, illetve fordítva, honnan valósiak vagyunk, milyen Magyarország, milyen Anglia. Később vietnami telefonszám híján felvettük egymást Facebookon, és azóta is váltunk pár szót, illetve rengeteg segítséget kaptunk, mit érdemes meglátogatni utunk során.


Üvegpohárban bassz*k oda

Nem maradhatott ki a mozi sem. Szerencsére nem szinkronizálnak itt sem, ezért angolul meg tudtuk nézni a John Wick 2-t. Persze a mozihoz junk food is dukál, ezért a KFC-t is felfedeztük. Márk a feliratnak köszönhetően megtanulta, hogy a „khong” vietnamiul „nem”.

Elkezdtünk asszimilálódni.

Másnap irány a Halong öböl, ami egy sziklákkal sűrűn tűzdelt öbölrész. Vietnam talán legikonikusabb látnivalója, a Google kb. ezt dobja ki elsőnek. Egy napos túrát választottunk. Csak reménykedni tudtunk, hogy nem fogjuk megbánni, hogy ilyen rövid útra megyünk. 1-3 napos kiruccanásokat terveznek ide.

Exponenciálisan drágulnak a túrák. Több napos esetén lehet választani, hogy egy szigeten szeretnél-e aludni, vagy hajón. A hajón való alvás lehetősége csábító volt, plusz Hanoiból sem kevés idő kikeveredni.
Ezért vacilláltunk egy kicsit, melyik legyen, de végül maradtunk az egynaposnál.


Halong öböl


Halong öböl

Idegenvezetőnk konkrétan egy ripacs volt, aki mesélt mindenről, csak nem a Halong öbölről. Rögtön elkezdte reklámozni más túráikat. Egy darabig hallgattam, majd inkább visszaraktam a fülest.
Utunk a szokásos vietnami tempóban ment. Nagyon lassan. 8 óra után nem sokkal indultunk el, és 1 óra körül szálltunk fel a hajóra. Kicsit még esztelenkedtünk a beszállásnál, majd elindultunk az öbölbe.

Az egész hely gyönyörű és grandiózus. Egész különleges élmény végighajózni. Ráadásul egy elkerített részben volt lehetőségünk csónakázni is. Viszont nem bántuk meg, hogy 1 napra mentünk. Frenetikus hely, de 4 óra alatt tökéletesen elég élményt kap az ember. Nem mintha nem lehetne itt hónapokat eltölteni, de arra, hogy megismerd és átéld, ez a pár óra is elég.

Ninh Binh – An Trang

Másnap irány Ninh Binh. A hely maga egy 160 ezres város, önmagában nincsen látnivaló, viszont 10 percnyi biciklizés után hegyek, rizsföldek, tavak fogadnak.

De ne menjünk annyira előre. Átszállással és taxizással megérkeztünk a hostelünkbe, ami a város szélén volt. Mikor megérkeztünk, a recepciós már ültetett is le minket, és öntötte a teát (nagyon finom). Ez egyébként egy általános szokás, itt még a bankban is úgy mennek a dolgok, hogy megfogják a karod és ültetnek le, állva nem lehet ügyet intézni. Ha megkérded, mennyibe kerül egy kabát, válasz helyett már veszik le, és bátorítanak, hogy próbáld föl.


Pár percnyi biciklizés után utat törnek maguknak a hegyek és rizsföldek

Szóval nem működött a vízmelegítőnk, ezért többször elnézést kért, még leárazást is kaptunk. Ha valahogy nem ment a kommunikáció, akkor jött a Google fordító. Elővette az iPhone-ját és leírta, amit mondani szeretett volna. Nagyon talpraesett volt. Mikor mondtuk, hogy szeretnénk biciklit használni, szomorúan jelezte, hogy minden bicikli foglalt, elvégre délután érkeztünk meg.

Már beletörődtünk, hogy ma nem fogunk kimenni a hegyekbe, mikor jött egy kocsi rajta két biciklivel, az úr pedig vidáman közölte, hogy megvannak a biciklik. Ezt nevezik customer service-nek.


Ninh Binh külterülete

És ez nem egyedi, mármint az, de alapvetően ilyen kedvesek a vietnamiak és vendégszeretőek. Már-már kellemetlenül éreztük magunkat. Biciklire pattantunk és irány a vadon.


Rizsföldek mindenhol

Pár perc után magunk mögött hagytuk a várost, és kis falvakban jártunk. Nem nagyon láthatnak itt fehér embert, ugyanis mindenki integetett és köszönt nekünk. Néha egy-egy „how are you” is elhangzott. Igazi rocksztároknak éreztük magunkat Márkkal.

Tekerés közben láttunk iskolákat vörösbe göngyölve. Az utcákon hangosbemondóban ment valami, néha zene, máskor valami beszéd, ami akár lehetett híradó, akár valami mozgalmi beszéd is.


An Trang eleje

Kitekertünk An Trangba (a Kong: Skull Islandet is itt forgatták, a Halong öböllel és a Tam Coc-kal egyetemben). Tam Coc mellett ez a másik csónakázási lehetőség a környéken. Azt olvastuk, hogy ez kevésbé turista lepte, ezért ide jöttünk. Nos, ha turista alatt a nyugatiakat értik, akkor ez igaz, egyébként a hely dugig van vietnamiakkal és kínaiakkal.


An Trang

A ködös idő es a sok ember ellenére is meseszerű látvány volt a hely. Rengeteg hegy, tó, barlang között mentünk. Röpke két órát csónakáztunk. Főleg akkor élvezhető a hely meghittsége, amikor nem kiabáltak a helyiek (szeretnek hangosan ordítozni még akkor is, ha pár centire van a címzett).


Esküvői fotózást is elkaptunk

Másnap még egyszer kibicikliztünk a hegyekbe, ám ezúttal egy pagodaegyüttes közelébe. Egész sokat bringáztunk, mire kiértünk, ráadásul az emelkedők és a szél nem voltak a barátaink. Miután járgányainkat leraktuk, még elég sokat kellett gyalogolnunk, hogy elérjük a pagodát. Itt már kezdett nekem sok lenni Buddhából, de a kilátás mindig jó a magasból. Miután visszamentünk, összeszedelődzködtünk, és elindultunk az éjszakai busz fele, ami 500 km-et vitt minket a közép-vietnami Huéba.


Pagoda


Kilátás a Pagodáról

Hue – Hoi An

Hue

Huéban már érezhetően melegebb volt, mint előtte. Utunk nem volt rossz, annak köszönhetően, hogy elég fáradtak voltunk, és tudtunk aludni.


Tiltott város bejárata Huéban

Hue egy kellemes hely. Óvárosa szép, bár a Ninh Binh pagoda után már ráuntam egy kicsit a témára. Belvárosa éttermekkel teli. Egy éjszakát töltöttünk itt mindössze. Már ideérkezésünk napján megvettünk Hoi Anba a buszjegyet.


Hoi An piaca

Hoi An

Hoi An Vietnam Chiang Mai-a vagy Luang Prabang-ja. Kisebb város Vietnam közepén óvárossal, tengerparttal, rengeteg kávézóval, bőrárussal és étteremmel. Emellett van vására, viszont az autós és robogós forgalom nem nagy. Főnyeremény.


Az Óváros közepe

A hostel kicsit kívül esett a városközponton, 2 km durván. Homestay hivatalosan, de szerintünk szállodának is elmehetne. A fiatal hölgy, aki apjával két hónapja nyitotta meg, üdvözölt minket. Nagyon kedves mindenki. Kiderült, hogy biciklit is tudunk bérelni ingyen. A szobánk makulátlan. Ázsia legjobb budiját is itt kaptuk meg.


Óváros este

Első nap rögtön ki is sétáltunk az óvárosba. Hoi An több szigeten fekszik, amit kisebb folyók választanak el egymástól. A hídon átérve rögtön megcsapott minket a halpiac szaga.

A város piaca nagyon nagy. Emellett az óváros teli van kávéval, szűk sikátorokkal, lampionokkal. Maga az óváros ingyenesen bejárható, kivéve bizonyos különleges épületeket. Ezek jegyekbe kerülnek. Egy 5-ös csomag jegy volt 150 ezer dong (5 font). Leginkább pagodák és egyéb kínai “polgárházak”, illetve egy japán híd volt azon látnivalók között, melyek ilyen sajátos jegyet igényelnek.


Egy meglátogatható pagodából kifele jövet

Délután megnéztük a tengerpartot. Utunk során ez volt az első. Februárban itt Közép-Vietnamban még nincsen az a tipikus strandidő, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a part nem volt tele turistákkal.
Kis partmenti séta után napoztunk valamennyit, majd visszaindultunk szállásunkra. Útközben megálltunk egy szendvicsre egy partmenti étteremben. A tonhalas szendvicsem nagyon finom volt, kivéve, hogy tonhalat nem tartalmazott. Apróbb baleset.


Lampionok mindenhol

Este újra bementünk az óvárosba. Vettünk kávét egy puccosabb boltban. Kis hordókban volt a kávébab, amiben meg lehetett szagolni a különböző kávékat. Nem vagyunk mesterei a kávénak, de Márkkal mindketten elég sűrűn iszunk, hogy értékelni tudjunk egy ilyen helyet. Rögtön be is vásároltunk.

Apropó kávé. Szóval, aki szereti a kávét, az egy kisebb vietnami kirándulás után átértékeli, amit eddig ivott. Nem tudom, mi okozza, de az itteni kávé nagyon különleges ízű, eszméletlen finom. Még ha a legeldugottabb vasútállomáson is kérsz kávét 150 forintnak megfelelő dongért, azt is lefőzik, szabályos kávéból, ami kenterbe veri az itteni kávéláncok és a puccos kávézók termékeit. Egyszerűen nagyon ott vannak.


Nincs kotyogós, felülről folyik le a forró víz

A folyópartra érve egy pólóboltban valami kis ajándékot akartunk venni. Óvatosan beléptünk. A boltban egy öreg helyi úr ült tolószékben, szegény minimum 4 agyvérzésen volt túl, lehet, hogy kérdéseinkkel mi okoztuk az ötödiket. Megkérdeztük, mennyibe kerülnek a pólók, amire választ nem kaptunk. Pár óra múlva újra szerencsét próbáltunk, ám ekkor már ő is távozott, vagy elrabolták. Mindenesetre a bolt a pólókkal, egy laptoppal és egy komplett hangrendszerrel őrizetlenül maradt. Elég meredek ekkora embertömegben értéket így hagyni. Vagy pénzmosoda a hely.


Piaci csemege

A város iszonyat zsúfolt este, nyüzsgő. Kicsit megpihentük a folyóparton, mire egy helyi egyetemista srác jött oda hozzánk, nem gond-e, ha beszélgetünk vele kicsit angolul. Meg kell mondjam, van kurázsi a helyiekben. Nagyon rokonszenves volt a fiatalember, kérdezgetett, honnan jöttünk, milyennek találjuk az országot. Még egy sztárfotóra is jutott idő, ami az ő telefonjával készült, ezért nem tudom itt közzétenni.
Mielőtt tovább indultunk volna Nha Trangba, még belefért egy sajttorta, kis üldögélés egy étterem emeleti teraszán, illetve imádkozás, hogy az újonnan rám jött hasmars múljon el, mire felszállunk a 10 órás buszútra.


Életünk sajttortája

Nha Trang – Oroszok

A busz időben megérkezett, és időben indult, pont annyi jegyet adtak el, mint amennyi hely volt a buszon. Mintha nem is Vietnamban lennénk. Mikor leszálltunk Nha Trangban hajnali 5 körül, amikor már meleg volt (visszatértünk a trópusokra), még nem is sejtettük, hogy valamilyen értelemben tényleg nem Vietnamban vagyunk. 20 perces sétánk során a szállodáig vezető úton sok ügynökséget, éttermet láttunk, amiben volt egy közös. Cirill betűk. Orosz ételek, orosz nyelven beszélő idegenvezetők, és úgy általánosságban oroszok mindenhol.

Ja, és igen, megúsztam az utat, se a nadrágomon, se a méltóságomon nem esett csorba.

Márknak rögtön déjà vu-je akadt. A thaiföldi Phuketen volt hasonló érzése, amikor pár éve ott járt. Valószínűleg a part vonzza ide őket, máshol, ahol nem volt tengerpart, csak simán kulturálódni lehetett volna, és felfedezni a hely szépségeit, ott nem nagyon találkoztunk velük.


Napfelkelte, a part egyébként hegyekkel és szigetekkel tűzdelt

Hajnalban értünk oda, ezért sikerült elkapnunk a napfelkeltét a tengerparton. Wow. Tengerpart hegyekkel körbevéve, és kis szigetekkel tarkítva. Miután kipakoltunk, elbaktattunk a vasútállomásra vonatjegyet venni Saigonba. Márk olvasta, hogy gyorsan elkapkodják a jegyeket. Ez történt most is, sajnos ülőhelyet nem tudtunk már venni, ezért maradt az alvójegy.


A part

Közben kisebb mizériát próbáltunk megoldani. Hanoiban felvett millióinkat elvertük, ezért útközben kerestünk egy ATM-et. Hanoiban találtunk HSBC-t, ahonnan 3 milliónál többet fel tudtunk venni. Itt nem volt a GPS szerint.

Márk kártyájával vagy 30 ATM-et megpróbáltunk, 3 bankfiókba mentünk és kérdeztük meg, hol lehet 5 milliónál többet felvenni. Sajnos sok sikerrel nem jártunk. A helyi plázában levő hölgytől aztán sikerült megtudni, hogy HSBC és CitiBank ATM csak Saigonban és Hanoiban van, szóval le kellett nyelnünk a készpénzfelvételi díjat és külön-külön vettünk fel pénzt.

Nem a világvége, de érdemes a két nagyobb városban készpénzt felvenni, sok pluszköltségtől megszabadítja magát az ember.


Az alkohol döbbenetesen olcsó, az ananászlé drágább volt, mint a vodka

Döglődéssel, mozizással, olvasással teltek a napok. Nagyon jó volt kicsit pihenni. Utunk során, de főleg itt Vietnamban, elég gyors tempót diktáltunk, valamint az alvó buszukon sem sikerült annyit és olyat aludni, amit pihentetőnek lehetett volna nevezni.

Rögtön első nap, amikor alig aludtunk, gondoltuk, megmutatjuk a vietnamiaknak, hogyan mulatunk. Hadd lássák a helyi nőstények, milyen vadak az európai kandúrok. Vettünk is vodkát alapozásnak. Persze ezután irány a part, ahol egy tengerparti standnál következett a koktél. Rögtön utána pedig alvás. Még 22 óra előtt.


Po Nagar

Egy programot szerveztünk, ahol kigyalogoltunk egy ősi templomba a város szélére. A város fölötti felvonót is szívesen kipróbáltuk volna, de mivel a felvonó nem puszta attrakció, hanem egy szigetre közlekedési eszköz, külön jegyet nem lehet rá venni. Egybe meg nem akartunk annyit kifizetni. A hely maga átlagos város, ha nem számítjuk az oroszokat és a tengerpartot. Nyilván a tengerpart pofásan néz ki, nem zsúfolt ebben az időben, de a város maga nem vetekedhet Hoi An sokszínűségével.

Utolsó nap reggel indultunk el Vietnam legnépesebb városába, a financiális élet központjába, Saigonba.

Saigon (Ho Chi Minh City)


Vonatfülke

Maga a vonat nagyon kellemes meglepetés volt, légkondicionált, tágas és kényelmes. Noha a képeken úgy tűnhet, mintha az 50-es évek MÁV szolgáltatásait vennék igénybe, ez nem igy történt. Kissé ugyan hideg volt. Út alatt sikerült olvasni, pihenni, nézelődni.

Saigonhoz közeledve felcsendült a vonat valahol eldugott hangfalából egy borzasztó hangminőségű nóta, amiből Ho Chi Minh nevét tudtunk kivenni. Ho Chi Minh kommunista államférfi volt, aki Vietnam történelmében játszott nagy szerepet, és hivatalosan Saigon az ő nevét viseli a háború óta.

Az ilyenek mindig visszahúznak, hiába felejti el az ember néha, hogy itt bizony kommunizmus van.
Leszállva a vonatról megcsapott a pára, a meleg és a bűz. Sima metropolis Délkelet-Ázsiában. Kifele ehhez hozzáadódott a sok ember, a sok robogó és a szűk utcák.


Akad robogó

Ám Saigon egy másik szint. Idáig azt hittük, hogy Hanoiban volt sok robogó. Hát Hanoi kispályás. Az egyik körforgalomban gyakorlatilag nem tudtunk átmenni. Ugye, amikor lelépünk az úttestre, a zebrán, akkor nem egyértelmű, hogy át akarunk kelni. Természetesen senki nem lassít, nem áll meg. Egy-egy ilyen átkelés komolyan leszívja az ember koncentrációs képességeit a meleggel megfűszerezve.


Káosz szavak nélkül

Szemben velünk fényképezkedtek, úgy tűnik, másoknak sem ez a kép ugrik be rögtön a közlekedés szóról. Mire elértünk a szállásig, nem is fizikailag fáradtunk el, hanem szellemileg. A hogyan éljünk Saigonban könyv első fejezete azt hiszem, egyértelmű: ne gyalogolj.


Bui Vien utca, a hátitáskás negyed közepe

Szállásunk a hátitáskás negyedben volt. Kulcsot nem kaptunk a többágyas szobához, se a szekrényekhez lakatot. De legalább olcsó volt. Márknak kellett kimenni a szemben levő sufniboltba saját pénzén lakatért.


Highlands Coffee, olyan mint a Costa, csak jobb

Csak egy teljes napunk volt, úgyhogy látványosságokat nem tudtunk megnézni. De így is át tudtuk érezni a stílust. Saigon nagyon zsúfolt, nagyon nyüzsgő, koszos, büdös, párás meleg. Lehet, máskor tudnám tolerálni, de ez akkor nem ment.

Bejártuk a belvárost. Láttunk felhőkarcolókat, rengeteg plázát, keresztény templomot, parkokat. Teljesen élhető volt. Sajnos itt történt az is, ami miatt talán rossz szájízzel emlékszem vissza Saigonra.


Notre-Dame katedrális

A part mellett sétáltunk, hidat keresve a túloldalra, hisz onnan milyen szép lehet a rálátás a felhőkarcolókra. A folyó mellett (az inkább egy rohadt széles csatorna) megállított minket 4 fiatal, mondván, megtisztítják a cipőinket. Megköszöntük illedelmesen, hogy nem szükséges, és már sétáltunk el, amikor azért nekikezdtek. Jól van, legalább tiszta lesz. Nekem még meg is ragasztották. Közben kérdezősködtek, honnan jöttünk, szokásos diskurzus. Addig kellemes is volt, ameddig Márkkal nem közölték, hogy a tisztítás 450000 dong (16 font), nekem a tisztítás és ragasztás 950 000 dong (31-32 font) lesz.


Villanyvezetékek

A cipőmet 12 fontért vettem, tehát 3 újat tudok venni itt Angliában. Adtunk összesen 100k-t, ami szerintünk egy ilyen szolgáltatásért megfelelő. Ha itt lezárul a dolog, még azt mondom, hogy OK, de még követtek bennünket és hőbörögtek.

Még szerencse, hogy nem este járkáltunk erre.


A belváros felhőkarcolói

Persze mi is hibásak vagyunk, először nem kell az ilyet elfogadni, de ami a legnagyobb gond, hogy le kell fixálni az árat előre. Kész. Akármilyen lehúzásra lát az ember veszélyt, megtörténhet, Saigon pedig főleg kitett ilyen szempontból. Nem baj, jó lecke későbbre.


Pizza Company

Este kipróbáltuk a thai székhelyű pizza franchise étkét, a Pizza Company-ben. Jól esett egy kis nyugati táplálék, annak ellenére, hogy néha egy-egy burgert megettünk vagy betértünk egy KFC-be, azért egy pizza már nagyon hiányzott.

Másnap reggel irány a reptér, ahol megittuk utolsó vietnami kávénkat.


Amerikai háborús múzeum, vagy inkább propaganda múzeum

Bangkok – második felvonás

Bangkok kellemes emlékként élt bennem. Olyannyira, hogy valamiért, amikor a laoszi buszút mélypontján voltunk, nem is Chiang Mai-ba akartam visszamenni, hanem ide. A repülőtérre megint jó volt besétálni. Valamint a király portréit is valahogy jobb nézni, mint a vörös csillagokat.


Suvarnabhumi reptér

Visszaváltottuk maradék dongunkat thai valutára. Először Márk került sorra, figyelmeztetett, hogy 5000 dong alatt nem váltanak vissza bahtra. Bólogattam, majd a pénztárosnak odaadtam az összes kis címletem. Márk csak fejét rázta és távozott.

Pénzfelvétel után magasvasút. Szállásunk rögtön egy megálló mellett volt a Siam negyedben, ami számunkra a plázát jelentette. Lepakoltunk a szállásra, majd elmentünk kajálni. Elsőre valamiért nem volt jó itt lenni, meleg, tömeg, kosz természetesen jelen van. Ennek ellenére átláthatóbb, és nem olyan zsúfolt a hely, mint Vietnam, főleg gyalogos szempontból (léteznek járdák, amin nem robogók parkolnak).

Ráfüggtem erre az életmódra. Egész bangkoki tartózkodásunk alatt mélypont közeli kedvvel rohangáltam. Márk jobban bírta, mivel rengeteget utazik. Sokszor megcsapta a visszatérés szele. Mondta, hogy volt, amikor csak hosszú percekig bambultam magam elé.


Bangkok látképe az Arany hegyről

Másnap besétáltunk a belvárosba, megnéztük a Golden Mount tetején levő templomot, amiről lenyűgöző kilátás nyílt a városra. Ellátogattunk a Khao San útra, ahol természetesen nem úsztuk meg 10 öltönyajánlat alatt, majd visszabandukoltunk a plázákhoz, ahol megnéztük a Hacksaw Ridge-et. Előtte persze meghallgattuk a himnuszt.

Számomra, aki egy 50 ezres városban nőtt fel, majd 200 ezres városokban lakott, felfoghatatlan a 15 milliós metropolisz nyüzsgése. 5 pláza egymás mellett, a legkisebb is 3 emeletes, a legnagyobb 7 emeletes monstrum tele üzletetekkel, emberekkel.


Dumpling a Cental World pláza hetedik emeletén

Másnap délig kellett elhagynunk a szállást. Olvastunk, pakoltunk, majd a csomagunkat otthagyva újra a plázákba vettük az irányt. Egy puccosabb étteremben dumplingot rendeltünk, majd kávéztunk.
Fájó volt elindulni a reptér felé. Könnyedén kijutottunk, viszonylag gyorsan átmentünk minden ellenőrzésen. Ugyan nem sírtam, mikor beszálltunk a repülőbe, az nem férfinak való. Nem áltatom magam, simán tudtam volna magzatpózban a repülő ajtaja előtt. De komolyra fordítva a szót, ez volt érzelmileg a legrosszabb pont.

Végleg elmúlt az 5 hét.

Hazatérés

A repülőút simán ment, kicsit bóbiskolni is sikerült. Átszállásnál azért a Mumbai reptér szervezettsége ledöbbentett. Gyakorlatilag mintha piacon lenne az ember. A nemzetközi transzfer részlegen mindenki késésben volt. Néha egy hölgy bekiabált, hogy Colombo vagy Bangkok. Ezek a járatok ugyanis már a beszállásnál tartottak. Ekkor az emberek valahogy előre mentek, de új sort a biztonsági ellenőrzésnél nem nyitottak. Tehát ugyanolyan lassan haladtunk tovább.


London felett sikerült elkapni a napfelkeltét

Tömegek vártak, ennek ellenére az ott dolgozókat ez nem riasztotta el attól, hogy lassított felvételben ellenőrizzék a kézipoggyászokat. Lényeg, hogy pont akkor értünk a kapunkhoz, amikor a boarding elkezdődött. Innentől pedig már csak vártuk, míg leszállunk angol földre.

Nem volt a legjobb dolog újra Nagy-Britanniában lenni, viszont hogy is lehetne rossz, ha otthon ők várnak:

Záró gondolatok

Az itt lévő képek nem általunk lettek készítve.
Az előző oldalakon lévők viszont igen. Eredeti minőségben megtekinthetőek:
flickr

Az eltöltött 5 hét életem legjobb 5 hete volt. Ez nem pusztán a tájnak köszönhető, bár nagyban közrejátszott.

Nem kell mondani, hogy Délkelet-Ázsia gyönyörű hely. Rengeteg látnivalójából igazából csak ízelítőt kaptunk. Thaiföldnek északi részén jártunk (Márk korábban volt délen), de szűk két hét alatt nem lehet bejárni egy ekkora területet. Bangkok 15 milliós metropolisz, Chiang Mai-ban és Chiang Rai-ban az ügynökségeknek vastag mappája van a látnivalókról. Még akkor nem beszéltük Pairól, Pattayáról, Ao Nangról, Phuketról. Laoszban a Mekongot láttuk, valamint egy keveset Luang Prabangból. Vientiane vagy Bolaven Platue vízeséseihez közünk nem volt. Vietnam óriási, Sa Pa rizsföldjei, Son Doong barlangjai, a Mekong deltája, vagy a déli szigetek mind-mind kimaradtak.


Bolaven Plateu, Laosz déli részén

Ez csak három ország, de ott van Mianmar, Malajzia, Kambodzsa, Szingapúr, Indonézia és Fülöp-szigetek. Szóval a táj egyértelműen gyönyörű, de emellett más tényezők is vannak, ami miatt nagyon jó volt ott tölteni az időt.


Thai "rolled" fagyi, nem csak kinézetre, ízre is különleges

Az egyik ilyen az étel. A magyar konyha nagyon jó, nagyon változatos és ízletes, a délkelet-ázsiai szintúgy. Az angol sivárság után egyszerűen a sok frissen sült zöldség, csirke, különleges ízesítések, frissen facsart gyümölcslevek remek gasztronómiai élvezetként szolgáltak.


Személyes kedvencem a kesudiós csirke

A következő az időjárás. Nem tudom, milyen lehet az esős évszak a térségben (állítólag szeptemberben Bangkok utcái el vannak árasztva), a páratartalom hosszú távon biztos nem kellemes, de az állandó jó időt könnyű megszokni. Nyilván Bangkok a maga folyamatos 30+-ával talán már a másik véglet, de alapvetően a trópusi éghajlat könnyebben elviselhető számomra, mint a hideg, főleg az extrém hideg és hőség félévenkénti váltakozása.


Bangkok víz alatt

Ám a legmegnyerőbb számomra, a legnagyobb vonzerő az emberek. Ha egy szóval kellene jellemeznem őket (persze mindenhol vannak kivételek, tudjuk), akkor azt kéne mondanom, hogy szerények. És ez megnyerő. Tudják, hogy nem ők vannak a világ közepén. Kedvesek, érdeklődőek. Ezen sorok leginkább Vietnamra igazak (mondom ezt annak ellenére, hogy az egyedüli komoly negatív élmény is itt ért), őszintén érdeklődnek irántad, lelkiismeretesek, visszafogottak, barátságosak. Angliában ez zavar a leginkább. Az individualizmus árnyoldala az, mikor azt látod az embereken, hogy mindenki úgy sétál, mintha az egész univerzum körülöttük forogna.


Son Doong barlangjai

Hogy mi ennek az oka, nem tudom. Thaiföldön mondhatnám, hogy a lakosság 95%-a buddhista, de ez Vietnamra már nem igaz. Kommunista ország révén az állam szekularizált, ahogy az emberek is vallástalanok. Valószínűleg a folyamatos elnyomás, harcok, szegénység, a túlélésért folytatott állandó küzdelem miatt más az értékrendjük.

Persze nem fenékig tejfel minden. Ezek az államok szegények, némelyik nagyon. Nyomornegyedek sokasága található, annyi, amennyit már nem lehet elrejteni a városok külterületére. A korrupció is elterjedt (szerencsére ezt nem kellett megtapasztalnunk).


Pho Bien, vietnami tradicionális leves, tulajdonképpen egy kiadós raguleves

Infrastruktúra, mint olyan, sokszor nem, vagy hiányosan létezik. Intézmények szintúgy. A közlekedés Vietnamban a katasztrófával egyenlő, amit az állam is elismer. Ehhez képest már Thaiföld is a rend elemi síkjának tűnik. Laoszban az utak minősége tarthatatlan. Jogsi és biztosítás vezetéshez nem kell. Ha megsérülsz, a mentő nem biztos, hogy elvisz, ha a zsebedben nincsen elegendő pénz.

A busz vagy megáll, vagy nem. Ha zöld van neked, talán átengednek, talán nem. Csatornázás, a víz tisztasága, a metropolisokban az óriási embertömeg, mind-mind baj.

Szóval vannak gondok a régióban bőven. Ennek ellenére turistaként gondolkodás nélkül visszatérnék, akár a most meglátogatott országokba, akár máshova a régióban.


Thai Wai, a köszönés helyi formája, mely eltér attól függően, milyen státuszú köszön kinek

Élnék-e itt? Mióta visszatértem, nagyon sokszor eszembe jut ez a gondolat. Amennyiben valamilyen módon független lennék a helyi infrastruktúrától és intézményrendszertől (pl. távmunka, vagy lenne Angliában egy lakásom, amit ki tudok adni), mindenféleképpen kipróbálnám pár hónapra (aztán lehet, ott is ragadnék). Főleg, hogy a régió eszméletlenül olcsó. Úgy, hogy ott kelljen dolgozni, nem biztos. Első nekifutásra valószínűleg Chiang Mai lenne a célpontom, vagy Luang Prabang, talán Hoi An, sőt még Bangkok lüktetését is kipróbálnám.


Sa Pa rizsteraszai Vietnam északi csücskében

Délkelet-Ázsia, a mihamarabbi viszontlátásra!