Buszút a poklon keresztül, avagy 27 óra Vietnamig
A késés standard, 30 perccel a hivatalos idő után indultunk, de ez még semmi. A személyzetet megpillantva már látszódott, hogy ez bizony nem a British Airways lesz. Egy kopaszodó kövér helyi vagy vietnami vezényelte a csomagok felpakolását. Két másik festett (vörös, itt szeretik vörösre vagy rikító szőkére festeni magukat az urak) hajú férfi volt a csapatának tagja. Pólója felgyűrve, hogy pocakja szabadon legyen. Kellemes indulás. Csomagunkat odaadva csak ránk ordibált: Hanoi?
Jegyünkön az ülésszám mit sem jelentett, persze ezt akkor még nem tudtuk. Nyugodtan álltunk, mondván minek dúródni, ha van helyünk. Mint kiderült, nincsen. Mikor felszálltunk, egy srác betuszkolt minket a busz végébe. (Hébe-hóba volt máshol is hely, de nem is kaptunk észbe, hogy nem a helyünk felé vezet minket.) A busz hátuljában 5 ágy volt egymás mellett. Két szélén két fiatal lány, Márkó bement középre, én meg Márk és az egyik lány mellé.
Semmi hely nem volt már nekem sem, Márk meg 10 centivel legalább magasabb nálam, neki még rosszabb lehetett. Bezártság, kényelmetlenség. Még ráadásként beraktak elénk két fiatalabb ázsiait, sehova nem tudtunk mozdulni. Hab a tortán, hogy egy alkoholtól bűzlő helyi is felkerült Márk mellé. Nehéz lehetett az alkoholfelhőben kordában tartani a gyűlöletgenerátort.
Elindultunk. Laoszban az utak borzasztó minőségűek. Ehhez még hozzájön, hogy hegyeken mentünk fel, az utak nagyon kanyargósak voltak a nagy szintkülönbségeknek köszönhetően. Ennek a végeredménye, hogy aludni nem tudtunk. Az ágyak karfával nem voltak elválasztva, az út első fele arról szólt, hogy összeszorítottad minden izmodat, hogy a kanyarokban ne essél a másiknak.
Harag izzott bennünk. Miért nem repülővel mentünk???????? Miért nem tudunk teleportálni???????????
Még napfelkelte előtt megállt a busz, de nem WC-szünet volt, ahhoz túl hosszú. Lementünk a félálomból csipáinkat kaparászva, hogy kinyújtózzunk. Már a határon voltunk. Olvastam régebbi blogot, ahol írták, hogy korábban érkezik meg mindig a busz. Rejtély, miért nem indulunk később.
Majd feljött a személyzet, és kellemes keleti parti akcentussal közölték, hogy megkérik kedves utasaikat, hogy fáradjanak le, pecsételtessék le útleveleiket a laoszi oldalon, majd amint ez megvan, sétáljanak át a vietnamira, és kezdjék el az útlevél ellenőrzését ott is. Csomagjaink miatt ne aggódjunk, a busz hamarosan csatlakozik hozzánk.
Természetesen ez csak fikció, semmi ilyesmi nem történt. Leszálltunk, majd amikor láttuk, hogy kinyit a laoszi oldal, magunk mentünk oda. Ezután odamentem a sofőrhöz, aki a volán mögött cigizett és megkérdeztem, menjünk-e át Vietnamba, vagy a busz együtt megy? Válasz: ”No English”.
Csodálatos. Megkérdeztem kis barátját, aki a telefonját nyomkodta mellette, ő már rám sem nézett. Oké, elindultunk magunk, majd lassan jött a többi utas is.
A táj egyébként eszméletlen szép. Sűrű erdővel borította hegycsúcsok, amik reggel ködbe burkolóznak. Kár, hogy dugig van szeméttel és kommunista stílusú épületekkel a vietnami oldalon. Az épületet, ahol az útlevélellenőrzés zajlott, 1950-ben megépítették, és azóta se takarítás, se felújítás nem történt rajta, maximum pár kínzási jelenetet forgattak le benne valami hollywoodi filmhez.
Minden rendben ment, majd felszálltunk a buszra és mentünk tovább. Észak-Vietnam ezen része nagyon szegény, nagyon elhagyatott. A rossz érzés a busz miatt megtűzdelve ezzel a látképpel sokszor arra késztetett, hogy elgondolkozzak, miért is kellett nekünk Vietnamba jönni.
Szerencsére ez az érzés a későbbiekben gyorsan eltűnt.
Sok esztelenkedés után dudálással megtűzdelve pár órás késéssel megérkeztünk Hanoiba.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!