Az olaszliszkai gyilkosság ismét beszédtémává tette a magyarországi cigányságot. Persze ennek legkevésbé épp a cigányok örültek. Nincs olyan ember ma Magyarországon, akinek ne lenne legalább egy, cigányokkal kapcsolatos jó vagy rossz története. A problémát tehát mindneki ismeri, a valóságot azonban kevesen. Ez a kis írás talán segíthet abban, hogy a cigányság történelmének vázlatos megismerésével elkezdjük megérteni a mai helyzetet.


Cigány az, akit a környezete annak tart. Az elsőre meglehetősen erőszakosnak ható meghatározás a XX. századi integrációs törekvések gyümölcse, mivel a romák egy része úgymond kifehéredik, s már nem tartja magát cigánynak.

Az első cigányok a XIII. században a Szentföldre keresztes hadjáratot vezető Jeruzsálemi II. Andrással érkeztek Magyarországra a Közel-Keletről. Nagyobb tömegű bevándorlásukról viszont csak a XV. századtól beszélhetünk, ekkor a törökök balkáni hódítása miatt indult migrációs hullám Magyarországon keresztül nyugat felé. A menekülő romák egy része végül itt telepedett le. Meglehetősen jól sikerült a beilleszkedésük: mind békeidőben, de kiváltképpen a török háborúk idején nagy szükség volt a szaktudásukra. Elismert fegyver-, szeg- és patkókovácsként dolgoztak a magyar seregek mellett, s ők voltak az első profi kémek, hiszen vándorló életmódjuknak köszönhetően hozták-vitték az információkat.

Az Európába érkezett romák identitásuk igazolásaként jól használható mesét találtak ki: azt híresztelték, hogy korábban jó keresztényekként Egyiptomban éltek (az Egyiptom szóból származik az angol gipsy megnevezés), de bűnt követtek el, és sokszor hétévnyi vezeklést róttak ki rájuk, így európai kalandozások tulajdonképpen bűnbánó zarándoklat. Az uralkodók, a földesurak eleinte valóban zarándoknak tekintették őket, menlevelet, ajándékokat adtak nekik, azonban az 1400-as évek végére bekövetkezett társadalmi-gazdasági változásoknak, valamint a romák eltérő életmódjának köszönhetően erős cigányellenesség alakult ki Nyugat-Európában.

Ezek a mozgalmak Magyarországra azonban nem jutottak el, mivel a hazai fejletlen gazdasági-társadalmi viszonyok között a cigányság kézműves tudására szükség volt. Az első hullámban érkezett romáktól származik a mai magyar cigányság 65 százaléka. A magyar cigányok csoportja a kárpáti cigányt beszélte, de az évszázadok során elveszítette nyelvét. Közülük kerültek ki a zenész vagy muzsikus cigányok, amely réteg a reformkor óta a legelitebb társaságnak számít a romák között. Sajnos a nyolcvanas években a vendéglátós cigány muzsikálásnak is leáldozott az ideje. Ekkor, főleg a pesti családokban, stratégiaváltás történt, és az utódok szocializálódásának útja a következő lett: a gyerekeket nyolc–tíz éves korukig a családban nevelik, s a szülők minden tudásukat átadják nekik. Ezután a legjobb mesterek mellé adják őket, miközben nyelveket is tanulnak. Tizennégy évesen konzervatóriumba küldik a fiatalokat, majd a dzsessz vagy komolyzenei szak következik. Olaszország után Magyarország a legnagyobb komolyzenész-„exportőr”, Bécstől New Yorkig nagyon sok roma származású zenész játszik a nagy filharmonikus zenekarokban.

A magyarországi cigányság második hulláma a XVIII. században érkezett Románia felől. Ezek az oláh cigányok a mai napig beszélik a cigány nyelvet, s közülük kerültek ki a kereskedők – lovárik (amely szó a közhiedelemmel ellentétben nem a lóból, hanem a lóvéból, a pénzzel való foglalkozásból származik), de a leglenézettebb késes-köszörűsök is. Az oláh cigányok azonban a lehető legrosszabbkor érkeztek.

A gondok Mária Terézia és II. József színre lépésével kezdődnek. A két uralkodó felvilágosult abszolutistaként vallotta, hogy a társadalom vélt problémáit felülről kell megoldani. A hatalom ettől kezdve csupán kétféle romát ismert, a már több száz éve itt élőket és a frissen jött, a kötöttségeket kevésbé viselő, vándorló életmódot élő oláh cigányokat. Az erőszakos központi törekvéseket jól jellemzi, hogy például nemcsak a jobbágy, de a cigány kifejezést is eltörölték, ugyanakkor megkísérelték letelepíteni az oláh cigányokat, miközben megtiltották számukra, hogy népviseletben járjanak, sőt azt gondolták, ha a lovárik nem foglalkozhatnak lókereskedelemmel, akkor előbb-utóbb hagyományos életmódjukat is elhagyják.

Az 1893-ban tartott cigányösszeírás szerint 280 ezer cigány élt a Magyar Királyság területén. Ez az adat meglepte a kortársakat, hiszen ennek alapján az 1857. évi népszámlálás során felmért 143 ezres cigány közösség száma 36 év alatt megduplázódott. Ez nem a magas szaporulatnak, hanem az intenzív migrációnak volt köszönhető: az oláh cigányok folyamatos bevándorlása mellett megjelent egy új csoport szintén Románia felől.

A beások Romániából indultak, s mind a mai napig a korabeli román nyelvet beszélik. Mint a legutolsóként érkező nemzetségnek, értelemszerűen a beásoknak jutott a legkevesebb társadalmi megbecsülés a roma társadalmon belül. De van itt egy érdekesség. Az 1971-ben végzett kutatásból kiderül, hogy a hatvanas–hetvenes években a legrégebben itt élő magyar cigányok voltak a legiskolázottabbak, megelőzve az oláhokat és a sor végén kullogó beásokat. Két évtized alatt azonban nagyot változott a sorrend, mert 1993-ban a beás cigányok utolérték az oláhokat, 2003-ra pedig már a magyar cigányokat is. S ez nem másról, mint az általuk űzött foglalkozásokból, végső soron társadalmi helyzetükből fakadó habitusok közötti különbségről szól, mindez azt mutatja, hogy nem lehet a cigányságot minden téren egységes kisebbségként kezelni.

Beás cigányok egyébként még a második világháborút követő években is érkeztek Magyarországra, bár a Horthy-korszakban általánossá vált nagyipari termelés miatt addigra egyre kevesebben vásárolták a hagyományos roma kézművestermékeket. Helyzetüket tovább rontotta, hogy 1945 után kimaradtak a földosztásból, így később a termelőszövetkezetekben is csak a legrosszabbul fizetett állásokban alkalmazták őket, mégsem szabad kizárólag negatívként értékelni mindazt, ami a szocializmusban a romákkal történt. A szocializmusban zajlott integrációs folyamatokat néhányan álintegrációként értékelik, bár a modernizációnak voltak pozitív hozadékai is. Intenzív roma–nem roma kapcsolatok alakultak ki, míg korábban a romák szinte a társadalmon kívül éltek, kapcsolataik pedig a kereskedelmi tevékenységekre korlátozódtak. A gyárakban viszont egy brigádba kerültek, egy szállón laktak a nem cigány kollégáikkal, s ez számukra nagyon fontos szocializációs, tanulási folyamatot jelentett, hiszen olyan dolgokat sajátíthattak el, amiket otthon nem. Természetesen akkoriban még sejteni sem lehetett, hogy egy-két évtizeddel később épp a hatalmasra duzzadt ipari központok válnak a társadalmi bajok gócpontjává. A romák családostul költöztek Ózdra, Kazincbarcikára, Komlóra vagy Miskolcra. A szocialista munkaerőpiac azonban nem csak azokat szippantotta föl, akikre valóban szükség volt. A bértömeg miatt, amit az átlagbér/fő arányból számítottak ki, a vállalatok vezetői akkor jártak a legjobban, ha a végletekig duzzasztották a létszámot. Ez volt a kapun belüli munkanélküliség időszaka. A szükséges létszám fölötti kollégákat pedig vattaembereknek nevezték.

A nyolcvanas évek elejétől megkezdődött a kapun belüli munkanélküliség felszámolása. A leépítések során elsőként a képzetlen, vidékről bejáró embereket küldték el. Ugyanez folytatódott a privazitációt követően is: az átszervezéseknek rendre a segédmunkát végző ingázók estek áldozatul. Kertesi Gábor elmélete szerint a romák hátrányos helyzetéért egyharmad részben az előítéletek, az abból fakadó hátrányos megkülönböztetések, kétharmad arányban pedig a munkaerőpiac, az iskolázottság és a településtípus a felelős. Tehát nem azért fejletlenebb a keleti régió, mert a romák ott élnek nagyobb számban, hanem a romák azért mentek oda, mert fejletlenebb volt a térség, ezért könnyebben, olcsóbban tudtak letelepedni. Téves nézet az is, hogy a magas természetes szaporulat miatt alakultak ki roma többségű falvak, mivel a romák általában olyan helyeken tudtak otthont teremteni, ahol már az érkezésüket megelőzően elindult az adott helység leépülése. Ráadásul a romáknál mindig hiányzott a kapcsolati tőke. Az elmúlt évtizedben szinte teljesen megszűntek a már említett cigány–nem cigány kapcsolatok, a romák lakóhelye ugyanakkor szegregált, így a kapcsolatrendszerük homogén, zömmel a rokonságra szorítkozik, amit aztán a legkevésbé sem tudnak a munkahelykeresés során hasznosítani, gondoljunk csak bele, hogy miként lehet manapság munkát szerezni.

A cigányok munkanélküliségét is érdemes a megszokottól eltérően értékelni. A sokgyermekes roma családok kizárólag a segélyekből, mellékkereset nélkül nem tudnának megélni. A magyarázat az, hogy rengeteg roma dolgozik a feketegazdaságban, az építőiparban vagy a mezőgazdaságban idénymunkásként. Egy 2003-ban végzett szegénységkutatásból kiderül, hogy a legszegényebb egymillióból háromszázezer a roma, vagyis a cigányok fele kitört az alsó rétegből. Persze manapság gyakran már azt is nehéz meghatározni, hogy ki is a cigány, mert a romák egy része úgymond kifehéredik, már nem tartják magukat cigányoknak, s ezt a folyamatot szinte lehetetlen mérni vagy kimutatni. A cigányság önmeghatározásának jogát nem vitathatjuk el, azonban a cigány szó oly mértékben stigmatizál, hogy a többség szemében nem cigány életmódot folytatók jelentős része nem vállalja cigány származását. Vagyis a romák felé – akarva-akaratlanul – egy erős asszimilációs kényszer nyilvánul meg a többségi társadalom részéről.

Az sem véletlen, hogy az egykori ipari központok környékén erősek az előítéletek, hiszen arrafelé nem csak a romák veszítették el nagy tömegben a munkahelyüket, és nemcsak a cigányok élnek szegénységben. A szakemberek szerint örvendetes, hogy a 90-es évek elején tapasztalt előítéletesség folyamatosan csökken. Szomorú azonban, hogy még mindig a cigányokat találjuk a hetes fokozatú ellenszenv-rokonszenv skála utolsó helyén, miközben a megkérdezettek a fekete bőrűeket tartják a legrokonszevesebbnek.