Bűn nélkül való

Tudom, hogy fárasztó nektek ez a téma, nem nagyon akaródzik olvasni róla, de ha lehet, akkor inkább tudomást se. Ennek oka van, ha valamitől ennyire iszonyodnak az emberek, az számomra csak is érdekes lehet, mindig is így éltem az életem. De az okáról még nem mondtam semmit, nem magatoktól vagytok ilyenek, Isten rendelte így, hogy kegyelmet tudjon gyakorolni, másként könyörgés helyett kiröhögnétek. Miért, ha te Isten lennél, nem várnád el, hogy könyörögjenek hozzád? Nem vagy az, de szívesen veszed, ha térden csúsznak előtted!

Timótheushoz írt II. levél 4. rész
1. Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, a ki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában.
2. Hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.
3. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök;
4. És az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez oda fordulnak.

Itt és most, megígérem nektek, hogy nem lesz több Bibliai idézet, eskü, tényleg így lesz. Ha már a Bibliában az van, hogy nem szenvedhetitek az abban leírtakat, de a meséket szeretitek, akkor mesélek nektek. Nahhh, üljetek le csak itt körém, te is, van még hely, valaki kapcsolja le a villanyt, oké, köszönöm. Ez a mese arról fog szólni, hogy mindentől undorodnak az emberek, ami tiszta. Ez alól nincs kivétel senki.

Ahhoz, hogy megértsétek, közös nevezőre kell jutnunk, olyat, amivel mindenki egyetért, és bólogat, hogy igen ez így van, szerintem is. Ez olyan bizalmi alap, ami nélkülözhetetlen, hogy a mesémet ne fenntartással fogadd. Szóval derítsük ki, hogy mi az a normális. Eleve a szó, hogy norma, valami, amit teljesíteni kell. Ha valaki az adott közösség számára teljesíti a normát, akkor arról kikiálthatjuk, hogy normális. Ugye ez így van? Köszönöm.
S most vegyük sorra azokat, akik ezzel nem értenek egyet, mert bőven akad. A mesém nekik fog szólni, nem a normálisoknak. Mert, aki már teljesítette a normát, s felért a csúcsra, kijelentheti magáról, hogy én normális ember vagyok, annak nem kell segítség. Hiába szeretnék segíteni rajta, a normalitás automatikus velejárója, hogy öntudatos, és mindenkit hülyének néz. Ugye ez így van? Köszönöm.
Mit? Mit kérdez, nem hallom, mondja hangosabban legyen szíves!
És, ha nem? Mit nem? Ha csak simán céltudatos, eléri, amit akar, és mindenkire hatással van, aki a környezetében van, s befolyásolni tudja őket, hogy egy irányban haladjanak a dolgok.
Te fiam Istenről beszélsz! Szerinted Isten téged hülyének néz?
Nem, nem hiszem, szerintem szereti az embert.
Akkor mondd már meg nekem, hogy miért írja a biblia, hogy az ember féreg, egy moly, ami könnyen eltaposható?
Azt nem tudom, ingatta a fejét.
Te szereted a férgeket, molyokat, vagy visszataszítónak tartod?
Hát, undorodom tőlük.
Akkor gondolj bele abba, hogy Isten egy férget meg egy molyt is nagyobbra tart az embernél, mert azok tiszták, bűn nélkül valók, teszik a dolgukat, ahogy Isten megteremtette őket a feladatra.
De nem ez a lényeg, hanem Isten szeretete, azzal, hogy mondta férgek vagyunk, nem elítélt, hanem tükröt tartott elénk, s így szeret minket, ahogy vagyunk.
Nahhh, de akkor most térjünk vissza az emberre. Sorolj fel nekem fejből 5 embert, akár számolhatod az ujjaidon is, olyat mondj, akit tisztelsz, és felnézel. Jól gondold át, mert ha valakiről kijelented, hogy valóban tiszteled, s felnézel rá, akkor keresztkérdéseket fogok feltenni, elég keményeket, nem foglak kímélni, hogy az általad tisztelt személy valóban kiállja a próbát, vagy csak egy újabb alattvalód, akit inkább hülyének nézel. Hja, és nem lehet közismert híres ember, meg ilyen énekes, művész, meg író, stb. Egyszerű emberek, akik körülötted élnek, tőlem lehet normális is.

Nahhh, emberünk elkezdett töprengeni, már rossz, mert, ha valakire igazán felnézne, akkor gondolkodás nélkül rávágná. Forgatta a fejét minden irányba, a plafont bámulta, vakargatta az állát, és hosszan őőőőőőő, hát izé….

Na, amíg az öcsi megírja a dolgozatot a fejében, s jelentkezik, hogy kész vagyok, addig vonuljunk kicsit félre, ez olyan mese a mesében, neki nem kell hallania, maradjon köztünk. Mesélek valamit erről a srácról, amíg gondolkodik, csak, hogy értsétek miért fog elbukni, és miért hasal el a tisztelet listán mind az öt ember, akit nagy kínnal és izzadva kiválasztott.
Nem rossz gyerek ő, csak nem tud kibújni Isten terve alól, folyamatosan okoskodik, azt hiszi ez által elkerülheti a sorsát. Képtelen Istenre bízni magát, szereti, ha a saját kezében tudja a dolgokat, ő dönt minden felől, és szereti, ha úgy alakul, ahogy eltervezte. A kudarcot nem szereti, nagyon megviseli, igyekszik talpra állni, csak fűnek-fának újságolja a panaszait, panaszkodni is nagyon szeret, lételeme. Aztán meg a taktikázás. Valamit hall, akkor nem befogadja úgy, ahogy van, ő már nem csecsemő, aki csak rábukik az anyatejre. Neki már nem kell a gondoskodás, köszöni jól van, gondolkodik, és eldurrant egy petárdát, azt hiszi okos kérdés, nem is sejti, hogy saját magát csalja tőrbe. Minden, ami fegyver, azt önmaga ellen is fordítható. Ami nem fegyver, azzal meg mit foglalkozunk? Férfias dolgok ezek.
Szóval vannak érvei, meg logika, igen, ezek normális dolgok. De vajon honnan vette ezeket a normális dolgokat? Leárazták valahol, és elhozott belőle ötöt, a többit meg eladta drágábban a szomszédnak? Francokat, mondtam már, nem emlékeztek? Na hajoljatok közelebb, hogy ne hallja! Egy adott közösség döntötte el, hogy ő normálisnak számít. Értitek?
Nem ő döntötte el magáról, de igyekszik normálisnak látszani, pedig nem az, mert, ha valaki másnak adja ki magát, mint ami, akkor az képmutató és nem normális dolog.
Szeretitek a képmutató embereket?
Nem, nem, neeem, harsogták kórusban, aztán még egy jelentkezett is, hogy én sem.
Na ugye, én megmondtam, hogy el fog hasalni az előfőzött és glutamáttal feldúsított érveivel együtt.

Nahhh, gyertek, menjünk vissza, nézzük, hátha közben sikerült kitalálnia azt az öt embert.
Izé, szóval megvan, s közben mosolygott, de mindjárt az arcára fagyasztom az önelégült vigyort. Nahhh, ki az első?
Az újságos néni, azt szeretem, mert még kicsi gyerek voltam, és mindig megkínált cukorkával, amikor mentem iskolába, anyukámmal jóban is volt, összejártak kávézni a lakótelepen, beültek a konyhába, kavargatták, én meg a szobában játszottam. Késő estig elbeszélgettek, s még most is rám mosolyog, ha arra járok, meg kérdezi, hogy Rolandkám jól vagy? De megnőttél, oszt lányok után jársz e már? Biztos döglenek utánad, amilyen fess gyerek lettél. Szóval őt nagyon szeretem, mert kedves, és aranyos ember, tiszteletre méltó.
Roland jelentőségteljesen nézett rám, hogy vajon mit szólok az egészhez, mint ha egy bíróság előtt állna, pedig csak beszélgetünk, és nem kértem tőle többet, mint hogy soroljon fel öt embert, akit tisztel.
Roland! Szerinted miről beszélgettek a konyhában késő estig?
Azt nem tudom, nem emlékszem rá, mert még kicsi voltam.
Nahhh, azért csak próbáld meg felidézni, nem olyan nagydolog, az agyad tárolja, mint a tévéknél a filmet, polcokon állnak a tekercsek, csak be kell menni, körülnézni, tudom, hogy teher, meg munka, és az agyad az lusta, nem akar dolgozni, de azért próbáld meg.
Hát jó, legyen. Izé, az újságos néni ruhájára emlékszem, meg a parfümre, de a neve most nem jut eszembe, csak olyan könnyed mozgása volt, szinte libbent, elég erős szexuális kisugárzással, mert a melleit nem rejtette véka alá, szerette, ha a férfiak rajta felejtették a szemüket. A kávé illatára emlékszem, meg a dobozra, aranyszínű Omniás, abból vette ki anyám kiskanállal, ahogy ők ketten kávét főztek az egy külön szertartás volt.
Be sem kellett menni a konyhába, láttam magam előtt, ahogy sürögnek egymás körül, hogy hagyd, majd én megcukrozom, s aztán sokáig kavargatták, meg elfojtott hangon beszéltek, hogy ne halljam. De én mindig odalopództam az ajtóba és kihallgattam őket.
Nahhh, és miről beszéltek?
Hát jobbára a szomszédokról, meg a lakótelepi emberekről úgy általában, hogy ki milyen, semmi különös.
És? Milyenek a szomszédjaik, meg úgy általában a lakótelepi emberek? Meg voltak velük elégedve, dicsérték őket?
Azt nem, sőt egyáltalán nem, nagyon lehordtak mindenkit, mert például, aki felettünk lakik az fapapucsban jár, és éjjel többször kimegy vécére, anyám állandóan felébred, hja megvan, Aranka, közben eszembe jutott a neve. Szóval Aranka kérdezte anyámtól, hogy miért nem megy fel hozzá, és mondja meg neki, hogy vegyen fel műanyag papucsot?
Azt hiszed nem mentem fel? De már hányszor bekopogtam hozzá, az a némber meg azt mondta, hogy neki abban izzad a lába, aztán elköszönt, becsukta az ajtót.
Nem mondod? Micsoda perszóna, hogy rohadjon le a lába jártában az ilyennek!
Meg ilyenek, a legfelső lakót is szóba hozták többször, mert az meg elvált a feleségétől, és addig járatta a bíróságra, amíg övé nem lett a lakás egyedül, gyerektartást meg nem fizet, a neje mehetett ki a tanyára az anyjáékhoz, a három gyerekkel. Micsoda egy állat az ilyen, aki nem gondoskodik a fattyairól?
Olyan is volt, hogy valakiről szépen beszéltek?
Hja, igen, mert a szomszéd lépcsőházban kisbaba született, és dicsérgették a férjet, hogy milyen dolgos, korán kel, és még hétvégén is dolgozik, biztos haladnak majd előre, az asszonyka is nagyon aranyos, tolja a babakocsit az utcán, mindenkinek köszön, és akkor is nagyon kedves, ha megnézik a kisbabáját.
Ennyi? Szerinted ez tiszteletre méltó?
Roland gondolkodott, aztán kinyögte, hogy igazából megvallva nem, mert mindig csak szidták az embereket, mindenkit korholtak.
Ennyi.

S ki a második, akit tisztelsz?
Várj, izé, kiment a fejemből, mindjárt eszembe jut.
Csak nyugi, nem szaladunk el, van idő. Hosszú másodpercek teltek el, nem nekem volt kínos, én türelmes hallgató közönség vagyok. S egyszer csak a fejéhez kapott, hogy a Lenke néni a harmadikon, hogy is felejthettem el, mikor kicsi voltam ő vigyázott rám sokszor. Anyám felvitt hozzá, kakaót főzött, bekapcsolta a tévét, akkor neki még csak fekete-fehér volt, hozott süteményt, meg újságokat, hogy lapozgassam, meg üdítőt is bekészített. Néztem a tévét, lapoztam a Nők lapját, meg sós süteményt rágcsáltam a szürke padlószőnyegen, az egész szoba tele volt virágokkal, meg zöld növényekkel. Egyedül élt, a férje rég meghalt, az egész lakás olyan volt, mint egy múzeum, hosszasan sorolta, hogy mire vigyázzak.
Néha jöttek hozzá férfiak, öltönyösök, ilyen komoly emberek, olyankor becsukta a szoba ajtaját, hogy ne halljam miről beszélnek, de én óvatosan kinyitottam az ajtót, és kihallgattam őket.
S miről beszéltek?
Arról, hogy kit hova helyezzenek, mert valami pártnak voltak a tagjai, Lenke néni is, és jöttek vele egyeztetni, mert már nem volt funkciós, de ő döntötte el. Kit melyik vidéki városba, hogy van e ott családja, meg ilyenek. Meg a kötődések, hogy kit ismerhet, aszerint rangsorolták őket, hogy kinek milyen befolyásos ismerőse van a környéken. Semmi különös, a párt dolgairól beszélgettek.
S elégedettek voltak, megdicsérték az embereket?
Azt nem mondanám, sőt, nagyon éles kirohanások voltak, néha teljesen fel voltak háborodva, és kikeltek magukból, hogy ezt csak nem képzeled?
Pont őt oda? Nem érdemli meg, mert, amikor engem kellett volna támogatnia a környezetével, s számítottam rá, akkor kihátrált, mint aki ott sem volt, én meg maradtam felsülve, el kellett könyvelnem, hogy abban az évben nem jutok előre, és pont rajta múlt. Pedig előtte megígérte.
Meg ilyenek, ez ment minden nap, Lenke néni meg csitította őket, nem hiába jártak hozzá. Lenke néninek már nem volt szerepe, csak mindenkit ismert töviről hegyire, megbíztak benne, hogy amit mond, az úgy lesz. Figyelj! Nem kell felkapni a vizet, higgadj le! Leküldjük őt oda, és az iparág az ő kezében lesz, neked meg sógorod, aki a gyár igazgatója. Ne félj kézben fogjuk őt tartani, ha meg vehemens lesz, akkor simán kirakjuk, hogy a lába sem éri a földet. A lényeg a termelés, hogy hozzon nekünk hasznot. Csak erre koncentrálj, tedd félre a személyeskedést, hidd el meg fogja érni, nem fogod megbánni. Szóval Lenke néni ilyen békéltető szerepet töltött be, mindent ő intézett, sokat telefonált, meg utasított.
Ennyi? Szerinted ez tiszteletre méltó? Csak azért adott kakaót, süteményt, és Nők lapját, hogy lerázzon, hogy ne kelljen foglalkozni veled. Egyáltalán kérdezett tőled valamit?
Megkérdezte, hogy nem vagyok e éhes, meg azt is mondta, hogy ha pisilni kell, utána mossak kezet, és a szappan, amit én használhatok, meg másik törölköző.
Ennyi.

S ki a harmadik, akit tisztelsz?
Ő a nagybátyám, aki kicsi koromban mindig elvitt motorozni. Oldalkocsis Czetkája volt, a fejembe húzta a bukósisakot, rácsapott, hogy de nagy legény vagy, gyere útra kelünk. S aztán hajtotta a szél az arcomat, sokáig mentünk, késő este értünk haza. Szegedi könyvvásár, meg Orosháza, elvitt egyszer kecskemétre is, meg Szolnokra, Debrecenbe, nagyon szerettem vele menni. Mindig kaptam hot-dogot, üdítőt, ő meg cigarettára gyújtott. Leparkoltunk egy árnyas fa alá, és ott hagyott, hogy vigyázzak a motorra, neki van egy kis dolga. Csak egy óra, annál biztosan nem több. Elővett egy újságot, elolvasott egy bekarikázott hirdetést, aztán elővette a leveleket, valami címet keresett, s végül eltűnt a bokrok között. Tényleg soha nem volt több egy óránál, és nem is unatkoztam, mert sokan odajöttek megnézni a motort. Álmélkodtak, hogy aztaaa, oldalkocsis, te vezeted öcsi? S nagyokat vihogtak. Egyszer volt egy kellemetlen élményem, jött vagy harminc ember és körém sereglettek, csodálták a motort, és kérdezték, hogy apád hol van, mit ülsz itt egyedül te gyerek? Szabadkoztam, hogy mindjárt jön, de nem távoztak el, elkezdték átkutatni a motort, és sürgetően kérdezték, hogy apád hol tartja a motor papírjait? Volt annyi eszem, hogy kivágjam magam, és felkiáltottam, hogy szia apa! S integettem az erdő felé a semminek, ezek meg úgy szétrebbentek, mint a halraj, vagy, aki tyúkot lop. Szóval megúsztam. A nagybátyám sokkal később jött vissza, mint ahogy ígérte, sötétedett. Egy kifestett csaj lógott az oldalán, kapaszkodott belé, csókolgatta a nyakát és összerúzsozta. Aztán jövőhéten gyere ám, nem eltűnni örökre! Kéjesen vigyorgott, látszott, hogy a csaj rendesen karban lett tartva, önkívületi állapotban volt. A nagybátyám elmarta a fenekét, az ujjai belemélyedtek, magához szorította, és a fülébe súgta, hogy csak a tiéd vagyok. Aztán a következő héten is magával vitt egy másik városba, én akkor sem unatkoztam, imádtam, ahogy odajönnek megnézni a motort, meg tapogatják. Néha megkínáltak ezzel-azzal, ami éppen náluk volt.
Ennyi?
Hát igen, de nem ezt akartad hallani?
De, deee, nincs semmi gond, szerinted ez tiszteletre méltó?
Ennyi.

S ki a negyedik? Roland bemelegedett, már nem gondolkodott, csípőből tüzelt, az Irma néni, őt is nagyon szeretem, mert anyám testvére, a Cinka Panna utcában lakik, szokásos négyszögház, az elején két ablakkal, amit a hetvenes években építettek. Mindenkinek olyan van vidéken. Irma néni egy hentes boltban dolgozott, amikor még fiatal volt, és nagyon szerette a húsokat. Értett hozzá, tudta, hogyan kell megfűszerezni. Elmondta, hogy némelyikhez csak só kell. A szegy alá paradicsom, és sok fokhagyma, vöröshagyma. Fejből tudta, hogy mihez kell majoranna, bazsalikom, élvezet volt őt hallgatni, mert már attól éhes lett az ember, ahogy beszélt róla. Nála mindig sült valami, anyám leadott hétvégére, péntektől vasárnapig húsevés, Irma néni beszaladt egy tányérral, hogy ezt kóstold meg, csak úgy ragyogott, és majd kicsattant, ahogy dicsértem, hogy milyen finom. Szaladt ki a konyhába, ügyelve, közben szépen nevetett, hogy nehogy odaégjen, szép kis otthonkája volt.
Jártak hozzá férfiak, semmi különös, ilyen udvarlók. Kiöltözve, csokor nyakkendő, virág, átnyújtotta, azt még láttam, utána rám csukták a szoba ajtót, hogy ne halljak semmit.
De én túljártam az eszükön, bontogatták a finom borokat, kacagtak, de be lehetett látni a homályos üvegen keresztül, mert bent égett a villany.
Mikor Irma néni már eleget ivott, és hallottam, hogy incselkedni kezd, na ne csináld már, s utána idétlenül nevetett, olyankor mindig hagyta magát. Az aktuális lovag levetkőztette és megcsókolta a melleit, majd belehabarodott, harapdálta, levette a bugyiját és lefektette az ágyra, eléhajolt és valamit csinált, de Irma néni nagyon élvezte.
Tulajdonképpen rajtam tesztelte a főztjeit, hogy a pasijainak ízleni fog e.
S szerinted ez tisztelendő dolog? Kérdezett valamit tőled, hogy Rolandka, hogy vagy?
Azt nem, de mindig nagyon kedves volt, és jó volt az illata, valami orosz parfümje volt, azzal locsolta magát, belengte az egész lakást.
Ennyi.

S ki volt az ötödik elem? A tűz, vágta rá Roland egyből, pedig a filmet még nem is láthatta, mert a film sokkal később született.
Ancsi néni a nagynéném, na az tényleg tűzről pattant, iskolás voltam és csak miatta jártam be a papírboltba. Pénztáros volt, akkora dudái voltak, hogy ledermedtem tőle, mindig adott puszit, és jó illata volt a boltnak, főleg a szagos radírnak.
Már nyolcadikos voltam, amikor vége volt, zártak, és behívott az öltözőbe. Előttem öltözött át, A bugyiját is levette, felvett egy szép kéket, egyedül a melltartóját hagyta magán. Én elfordultam, de közben oda is lestem, nem akartam illetlen lenni vele szemben, de rákérdezett, hogy na szép vagyok? S körbeforgott kék bugyiban, melltartóban, és hogy csillogott a szeme. Atya ég, de jó rá visszaemlékezni, megdicsértem, hogy gyönyörű látvány, adott egy puszit a homlokomra, a melleit a mellemnek nyomta, s utána elengedett. Elvált a férjétől, randira sietett, befújta magát sprével, alig kaptam levegőt, de izgató volt a látvány, ahogy felöltözött. Lángolt egyenesen, ahogy pörgött, és bepakolt a retikülbe.
Őt nagyon szerettem, mert mindig kedves volt velem.
S beszéltetek azóta?
Nem, azt nem, csak néha látom a fészbukon, hogy chat partner.
Elmesélted neki valaha azt, amit nekem?
Nem, mert nincs jelentősége, akkor még kicsi voltam, nyolcadikos, azóta eltávolodtunk egymástól. Nem hinném, hogy érdekelné az ökörségem, biztos csak kiröhögne, hogy milyen esetlen voltam. Én, ha beszélnék vele, akkor elmondanám, hogy mire vittem, már nem az a taknyos nyolcadikos gyerek vagyok. Van saját albérletem, együtt élek egy lánnyal két éve. Igaz nem a legjobb, mert a szülei nem kedvelnek, jobb sorsra szánták a lányukat, mert, hogy túl szép, és ilyen szép lánynak gazdag ember mellett van a helye, aki meg tudja fizetni. Én meg egy senkiházi egyetemista vagyok. Nincs jövőm, mert, ha végzek nem biztos, hogy lesz állásom, már most telített a piac, csak nem könnyű váltani menet közben.
De akkor is, már nem egy senki vagyok, akinek barackot kell nyomni a fejére, hogy mosolyogjon. Nincs min mosolyogni, kemény az élet, a számláimat is magam fizetem, mert a szüleimnek nincs pénze. Eltartom magam, keményen dolgozok az egyetem mellett, a lábamat lejárom a szórólapokkal, állandóan könyörögni, hogy engedjenek be, mindig valami hazugság. Aztán a szidalmak, hogy mi nem kérünk reklámot! Nem látja? Rá van írva a ládánkra! Szemrehányás szünet nélkül, az emberek belefáradtak, hogy olyan reklámokat látnak, amire nekik nincs pénzük. Ezért engem támadnak, én vagyok az, aki tetten érhető, a végtermék. Pörölnek velem, meg fenyegetnek. De megéri, mert a magam ura vagyok, nem szól bele senki, laza meló, élvezem még így is. A szidalmakat már megszoktam, fel sem veszem, és mindig van egy történetem, hogy ki vagyok, s miért engedjenek be.

Ennyi?
Szerinted ez tiszteletre méltó dolog?

Ha eddig kibírtátok, s elolvastátok, akkor [kockacukor].