A második nap. Irány Szarajevó!
Vasárnap reggel egy kicsit korán ébredtünk ahhoz képest, hogy egy egészen nagy adag fáradság nyomta a testünket. Bár ez ilyenkor általában mindig így van. Nem igazán jön össze a lustálkodás. Mindig reggel 6 órára szoktuk állítani a telefonon az ébresztőt, de eddig még mindig sokkal hamarabb keltünk, mint szoktunk. Nekem most is sikerült fél ötkor kimászni a sátorból. Hiába, ha hív a természet, akkor hív, ha menni kell, akkor menni kell. Odakint rettenetes hideg fogadott, így dolgom végeztével gyorsan másztam vissza a sátorba, ahol a kintihez képest jóval melegebb fogadott. Mikor később, nagyjából egy óra fetrengés után, végleg kimásztunk a sátorból, és szemügyre vettük a bringás computert, szomorúan állapítottuk meg, hogy csak 6,7 fok van kora reggel.
Persze ez azért a hegyvidéken nem meglepő dolog így június elején, még akkor sem, ha jóval délebbre vagyunk, mint az otthonunk. Mivel korán keltünk, így nem fogtuk kapkodóra a dolgot. Főleg, hogy az égre feltekintve a tiszta égbolt látványa fogadott minket. Számunkra ez azt jelentette, hogy hamarosan melegszik is az idő. Ezért úgy döntöttünk, hogy kezdésnek elfogyasztjuk a reggelinket, ami egyébként megint csak a helyieknek köszönhető. Ugyan is az történt még az előző éjszaka, hogy mi már bent feküdtünk a sátorban, és majdnem aludtunk, amikor hallottuk, hogy az a hölgyemény, aki hozta nekünk a sütit meg a szörpöt, kiabál befelé a sátorba. Laci kiment megnézni, hogy mi történt, majd kisvártatva egy tálca kajával tért vissza. Kaptunk egy szép adag felvágottat, sajttal meg kenyérrel. Szóval ezt az összekészített kis elemózsiát fogyasztottuk így kora reggel.
Miután végeztünk az evéssel, úgy ahogy rendbe szedtük magunkat. A mosdást a velünk vitt vízzel sikerült nagyjából megoldani. Ez a nagyjából megoldott mosdás sajnos tényleg csak annyit jelent, mint amennyit bele lehet képzelni. Általában úgy szoktuk csinálni a táborhely keresést ha vadkempingről van szó, hogy mindig olyan helyre cuccolunk le, ahol van valamilyen folyó víz. Ez kb. mindig valamilyen patak szokott lenni. Így rögtön meg is van oldva a fürdési lehetőségünk. Igaz meleg víz az nincs, de ilyenkor nincs is jobb, mint fáradtan megfürdeni egy hideg hegyi patakban. Itt viszont most az történt sajnos, hogy ugyan a Govza patak ott zúgott a közvetlen közelünkben, de lemenni sajnos nem tudtunk a partjára. És mivel tulajdonképpen bent voltunk a faluban, így nem akartunk további helyeket keresgélni.
Nem akartuk a helyiek kedélyállapotát felborzolni, amint azt látják, hogy két középkorú férfi meztelenül fürdőzik a falun áthaladó patakban. Így sajnos este eléggé rossz közérzettel feküdtünk le, ami a tisztaságunkat illeti, és ez reggel sem lett jobb. Mindenesetre reggelizés és tisztálkodás után, szépen komótosan elkezdtünk összecuccolni és felmálháztuk a bringákat. Közben örömmel konstatáltuk, hogy a nap egyre nagyobb erővel kezd életre térni, aminek mi nagyon megörültünk a reggeli hidegben, és nyugtáztuk, hogy valószínűleg jó időnek is nézünk elébe. És emellé még szép látványt is nyújtott, ahogyan besütött az egész falura, fent a hegyek közti völgyben.
Miután útra készek voltunk, szépen lassan elindultunk egy picit a faluban körbe nézni. Gondoltuk, megnézzük a vendéglátóink otthonát, ha már annyira kedvesek voltak velünk. Persze az egész falu nem nagy, így ez nem jelentett nekünk idő kiesést. És egyébként látnivaló sincs benne, ha csak a helyi mecsetjüket nem vesszük annak. Tulajdonképpen csak végigtoltuk a falun a bringákat, megnéztük a mecsetet kívülről, meg a temetőt, és aztán indultunk tovább az utunkra. Persze a temető egy kicsit elgondolkodtatott minket. Túl sok volt benne az újabb sír, ami egyértelműen a háború következménye. Nem beszélve arról, hogy mellette volt egy kisebb temető, amiben jóval régebbi sírok voltak. Persze abban jóval kevesebb elhantolt volt.
Szóval fogtuk magunkat, és elindultunk azon az úton visszafelé, amelyiken feljöttünk a faluban. Egy kicsit rossz szájízzel, vagy inkább úgy mondanám, hogy lelkiismeret-furdalással hagytuk el a falut. Ugyan is nagyon korán volt még, így a faluban lakók még nem mozgolódtak, viszont úgy éreztük, hogy jó lett volna megköszönni a vendéglátást, vagy legalább elköszönni.
Az illendőség ezt kívánta volna. De nekünk sajnos menni kellett, nem időzhettünk tovább egy helyben feleslegesen. Így hát szépen legurultunk vissza a Bistrica völgyébe. Itt, már amikor gurultunk lefelé, folyamatosan csökkenni kezdett a hőmérséklet. Míg fent a faluban, ami egy magasabban lévő völgyben fekszik, már szépen kisütött a nap, és felmelegítette már valamennyire a környezetet, addig lentebb a Bistrica völgyében még nem tudott betörni a napsütés, ezért igencsak hideg fogadott minket kora reggel, amihez elég sűrű köd párosult. Szóval kicsit téliesnek éreztük az időt.
Miután leértünk a Bistrica völgyébe, balra folytattuk az utunkat, pont az ellenkező irányban, amerről előző nap jöttünk, egyenesen Szarajevó felé. Igazából nem nagyon tudtuk, hogy mi vár ránk. Egy ilyen bringatúrára mindig próbálunk a lehető legjobban felkészülni. Hova megyünk, ott mi várhat ránk, mivel kell szembesülnünk meg hasonlók. Persze mindig van olyan, amire nem lehet felkészülni. Például az eredeti tervek szerinti második napunk is olyan volt, ami szinte teljesen ismeretlen volt előttünk az út szempontjából. Nagyjából csak a hegyvidékből tudtunk felkészülni, de magáról az útról semmi konkrétabb infónk nem volt.
Ezért is történt, hogy az este a helyieknek sikerült minket lebeszélni arról az útról. Így adódott meg velünk, hogy Szarajevó felé kerülve tulajdonképpen gond nélkül eljuthatunk az újratervezett útvonalunkon Konjicba és a Neretva vidékére, de ezen kívül semmi infónk nem volt arra nézve, hogy mi várhat ránk, hiszen erre nem készültünk. Azt tudtuk ugyan, hogy lesz egy 1200 méteres hágónk még Szarajevó felé, és később Szarajevó után egy újabb 900 méteres hágócska, úgy levezetés képen. Szóval egy igazi hegyi kaland várt ránk.
Persze rögtön az elején, a hideg ellenére is, örömmel töltött el bennünket, hogy még mindig a Bistrica szurdokos völgyében kell tekerni. Hiába, ha olyan helyre kell menni, amit nem ismerünk, legalább látványos legyen. Szerencsénkre ebben a völgyben elég sokáig kellett tekernünk, míg elkezdtük a hegyi mászást. Még itt az utunk elején, miután kiértünk a Bistrica völgyébe, találkoztunk két csomagos bringással, akik szintén a koránkelő fajtából voltak valók. Egyébként tényleg nem volt jellemző, hogy bringásokkal futottunk volna össze Boszniában. Az egész utunk alatt csak 3 olyan bringást láttunk, akik biztosan helyiek voltak, a többi mind hozzánk hasonló, csomagos túrázó volt, feltehetőleg nem helyiek.
Maga az út Szarajevó fele eseménytelen volt, csak élveztük a környezetet és a bringázást. Persze az igazi boszniai autós közlekedésbe már itt az elején volt szerencsénk belekóstolni. Egyszerűen borzalmas, ahogyan közlekednek. Még is van benne valamiféle logika, ami nem teljes mértékben összeegyeztethető a kresz általános érvényű szabályaival. Ez ránk nézve, bringásokra, leginkább veszélyesnek mondható, hiszen bringás közlekedés nem igazán van jelen az országban, ha csak nem az pár bringás turista, akik néha ellátogatnak az országba. Így az autósok nem igazán tudják kezelni a bringás közlekedést az adott forgalomban, nincsenek hozzászokva. Volt is egy pár kellemetlenebb eseményünk, amíg Boszniában tekertünk. Itt, amíg Szarajevó fele haladtunk, annyira nem is érződött ez a dolog, hiszen ez az út így vasárnap nem a legforgalmasabb oldalát mutatta.
Mindenesetre mi szépen elkezdtünk felfelé kapaszkodni a hegyek felé. Ez a hegy, amin át kellet mászni egy könnyebben tekerhető útvonal volt. Felfelé szinte folyamatosan emelkedett nem túl meredeken, és csak kb. az utolsó 200 méter szinten vált igazán meredekké. Közben elkezdtünk egy kicsit jobban szembesülni a 21 éve véget ért háború maradványaival. Itt már több helyen is ki vannak téve a piros kis táblácskák, amik az aknaveszélyre figyelmeztetnek, tehát nem célszerű lelépni az útról. Azon kívül több otthagyott, szétlőtt házat lehet látni az utak mentén.
Sőt, nagyon jellemző, hogy a háborúban szétlőtt házat nem bontják le, és nem takarítják el a maradványokat, hanem felhúznak mellette egy új, szinte teljesen ugyanolyan házat. Még ami érdekes volt ezekben az épületekben, hogy nem mindenki vakolja be kívül a házakat. De ez nem csak az újakra jellemző, a régiek is ilyenek sok helyen. Ez afféle helyi szokás lehet. Egyébként az utunk ezen a szakaszon pont azon a vidéken haladt, ahol annak idején komolyabb harci események zajlottak a balkáni háború idején. Így nem volt meglepő, hogy ezen események maradványaival még mindig szembesülni lehet. De más érzés tudni ezeket a dolgokat, és más látni és megtapasztalni ott a helyszínen. Ráadásul fent az első hágónkon is rögtön háborús emlékművel és háborús maradványokkal találkoztunk. Szóval ezek az emlékek ott, teljes egészében kikerülhetetlenek.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
