Irány dél felé, irány a határ.
Kajálás után újult erővel folytattuk utunkat továbbra is dél felé, pontosabban Čapljina felé, ahol is az éjszakát szerettük volna tölteni. Errefelé már tényleg a déli adriai vidékre jellemző mediterrán éghajlat és környezet volt az, ami körülvett minket. És a Neretva környezete is újra elkezdett völgyé változni, ami nekünk most nagyon tetszett, hiszen Mostar után már laposodott kicsit a táj, és ez bizony picit unalmas volt. Hiába, most már közeledtünk a dalmáciai part menti hegyek felé.
Közben megint egyre jobban kezdtek gyülekezni a felhők a fejünk felett. Úgy látszik, ezt mindig megkapjuk késő délutánra vagy kora estére. Utunk szerencsére eseménytelen volt Čapljináig, amit hamar el is értünk. Eredetileg úgy volt az útitervünk, hogy valahol Čapljina környékén éjszakázunk, de eléggé korán értük el a várost, és mivel időnk is volt, meg szusszanni is kellett volna egyet, így Čapljina határában a régi határvárosi résznél ittunk egy sört egy kiskocsmában. Ez a régi határvárosi rész, ahol egy erődítmény maradványai is láthatóak, eléggé érdekes volt. Nem csak azért mert a maga nemében látványos is, hanem azért is, mert újragondolva Bosznia jelenlegi helyzetét, ez még szinte most is ''határvárosként'' szolgál. Régen ez a rész volt az, ahol Bosznia véget ért, és kezdődött Horvátország. Ma viszont sokkal lentebb húzódik a határ. De jóformán ez csak a térképen van így, vagy mondhatnánk azt is, hogy ez csak jogilag van így. Ugyanis ez, mint később kiderült, innen tovább délre, már egyértelműen minden horvát, ahogyan azt később láttuk.
Míg a kocsmában szürcsölgettük a sörünket, újraterveztük a további napunkat. Mivel azt már tudtuk, hogy nem állunk meg itt Čapljinában, mert még korán van. Úgy döntöttünk, hogy Čapljinához eléggé közel van a Hutovo Blato nemzeti park, ahol több tó is található. Ezért úgy döntöttünk, hogy becélozzuk azt a helyet, és majd a tavaknál valahol tábort verünk. Sörünket elfogyasztva újra nyeregbe pattantunk, és indultunk tovább. Közben szembesültünk a ténnyel, hogy ugyan nem léptünk át egyetlen határt sem, de mintha megérkeztünk volna már Horvátországba. Hirtelen eltűntek a mecsetek, helyüket katolikus templomok váltották fel.
Az utcákon, boltokon megjelentek a horvát felíratok. A helyi intézményeken és a házakon már horvát zászlók lengedeztek. Bementünk egy boltba is, és ott már horvát nyelven szóltak hozzánk, és már csak a horvát sörök voltak kaphatóak. Kicsit fura volt ez számukra, hiszen még bőven Boszniában voltunk. Ugyan számítottunk arra, hogy bizony a határ nem ott fog húzódni, ahol a térkép szerint lennie kellene. Ugyanis maga a határszakasz az Metković településnél van, viszont ott egyáltalán nincs határátkelőhely. Azt tudtuk, hogy a települést mind a két ország magáénak akarta tudni a történelmi múltja és jelentősége miatt, de ezt a várost mégis Horvátországhoz csatolták, ami Boszniának nem igazán tetszett. És valószínűleg ebből kifolyólag nem ott van a határátkelő, ahol leginkább célszerű lenne. De azt nem gondoltuk volna, hogy már jóval bentebb, Boszniában elkezdődik ’’Horvátország’’.
Mindenesetre mi haladtunk tovább az újonnan elfogadott úti célunk felé. Ez persze azt is jelentette, hogy le kell térnünk a főútról balra, a tavak irányába. Ezt meg is tettük, de ahogy elindultunk a Hutovo Blato nemzeti park irányába, hátrafelé visszatekintve már azt láttuk, hogy a hegyek feletti felhők bizony már összeálltak, és bőszen szakad belőlük az eső. És egyre jobban közeledik felénk az esőfüggöny. Mivel látszott már, hogy nem érjük el időben a tavakat, és az se biztos, hogy lesz ott táborhelyünk, ahol sátrat verhetünk, ráadásul esőben, sárban, ezért inkább visszafordultunk, mert biztosabbnak láttuk a helyi településen átvészelni a vihart.
Míg visszafelé haladtunk a főút irányába, ránkszakadt az ég. De nagy szerencsénkre pont elértünk egy útszéli kocsmáig, ahova be tudtunk húzódni az eső elől. Itt gyorsan elcsomagoltunk mindent, ami olyan volt, hogy nem igazán tesz jót neki az esővíz, és pár sör mellett kivártuk, amíg csendesedik egy kicsit. Közben újra át kellett gondolnunk, hogy hogyan is legyen tovább. Hiszen már a táborhelyre kellene érnünk mihamarabb, de most úgy voltunk, hogy azt sem tudtuk mitévők legyünk. A tavakhoz már nem lett volna értelme elmennünk. Visszafelé, Čapljina irányába meg már felesleges lett volna menni. Ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk Horvátországba még aznap, és odaát próbálunk szerencsét, mivel az ország már nem volt messze. Egyébként maga a kocsma egy tipikus helyi horvát kocsma volt – teszem hozzá, hogy még mindig Boszniában voltunk – ahol a helyi fiatalok fújták ki magukat 1-1 sör mellett a munkából hazafele menet.
Miután a vihar egy kisebb esővé enyhült, gyorsan összeszedtünk magunkat, bringára pattantunk újra, és a főútra visszatérve elindultunk Horvátország felé. Alig haladtunk pár percet, mire egyszer csak hirtelen, szó szerint belebotlottunk egy hevenyészett határátkelőhelybe. Most már tudtuk, hogy miért nem volt infónk a metkovići határátkelőhelyről. Mivel az jóval bentebb van Boszniában. Eléggé gyorsan, probléma nélkül jutottunk át a határon, és folytattuk utunkat Metković felé. Közben lestük a környéket, hogy esetleg hol tudnánk táborozni. A városon hamar átgurultunk, de magába a belvárosi részbe már nem akartunk bemenni. Nem lett volna értelme, mert lassan sötétedni kezdett, és odabent nem igazán lett volna lehetőségünk vadkempingezni. Így úgy gondoltuk, hogy valahol kint, a város határában keresünk táborhelyet.
Szerencsénkre meg is találtuk hamar az ideális táborhelyet. Igaz nem neveztem volna a legszebbnek, de akkor, a mi esetünkben a legjobb volt. Még ugyan bent a városban, de már egészen kint a szélén a főút mellett, volt egy nagyobbacska parkoló és benne egy szőnyegmosoda, majdnem közvetlenül a Neretva partján. Itt már elégé kihalt, külvárosias volt a környék, és kezdett esteledni is. Ráadásul az eső is elállt. Így gyorsan eldöntöttük, hogy itt fogunk táborozni. A hely tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a szőnyegmosoda mögött felverjük a sátrat, még mielőtt újra elkezdene szakadni az eső. És ráadásul teljesen védve voltunk. Sem a főútról, sem a környező házakból nem lehetett minket látni. Nem beszélve arról, hogy az egyik oldalról takart minket az épület, a másik oldalon meg ott folyt mellettünk a Neretva. Gyorsan felvertük a sátrat, megvacsoráztunk, és külön-külön lecaplattunk a Neretvához fürdőzni.
Külön öröm volt egy kiadós nap után a türkizzöld Neretvában megfürdeni. Bár nagyon sok volt benne a hal, ami nagyon látszott a tiszta vízben. Nem beszélve arról, hogy úgy jöttek az emberhez, mint amikor valami tónál mennek a kacsák az emberekhez, mert várják a kaját. Volt egészen pici, volt ujjnyi nagyságú, de volt alkar méretű is köztük. Ha belecsaptam a vízbe szétszéledtek azonnal, de rögtön jöttek is vissza, amint nyugalom volt. Még életemben nem láttam ilyet. Először nem is mertem letolni a nadrágomat. Féltem, hogy megrágják a nemesebbik testrészemet. Mindenesetre nagyon jól esett a fürdés így a nap végére, és kellemesen tudtuk nyugovóra hajtani a fejünket.
