Indulás, és a Durmitor-fennsík
Első nap: 730km autóval, kerékpáron 108km és összesen 2700m szintemelkedés.
Tavaly nyáron, miután már túl voltunk a júniusi kerékpártúránkon, és a szokásos nyári mizériák is lecsengtek a családi nyaralások és kikapcsolódások kapcsán, rögtön el is kezdtünk gondolkodni Laci barátommal, hogy hova is kellene elindulni a következő évben. Három lehetséges hely ötlött fel bennünk. Valahova Nyugat-Európába? Esetleg megint Erdély és a Kárpátok? Vagy egy balkáni kiruccanás? Egy kis tanakodás után és a lehetőségeket mérlegelve, szinte azonnal a Balkán mellett döntöttünk. És ha már Balkán, akkor Montenegró és Bosznia-Hercegovina. Én gyorsan össze is raktam egy útvonaltervet, ami természetesen Montenegró felkapottabb útjait és helyeit foglalja magában, amit igen kedvelnek mind a kerékpárosok és a motorosok is.
Ehhez még hozzá kellett rakni egy Boszniai szakaszt is, ami nem lehet hosszabb, mint maga a Montenegrói szakasz. De úgy döntöttünk, hogy ha már Boszniában járunk, akkor jó lenne megnézni a Neretva-völgyét is, ha már arra tekergünk. Úgy is nagyjából elérhető közelségbe kerül az utunk kapcsán. És természetesen, ha már a Neretva mentén végig tekerünk, akkor kihagyhatatlan Horvátország és a Dalmát partvidék egy része. Szóval nagyjából megvolt az útvonal terve, amit már csak finomítani kellett az adott időhöz, távolságokhoz, és a lehetőségeinkhez mérten, úgy hogy vegyünk bele minden látnivalót, amit érdemes, és kihagyhatatlan. Így nagyjából egy 830 kilométeres távot sikerült összeállítani, amit 8 napra terveztünk be. Miután megvolt az útvonal pontos terve, már nem volt más hátra, csak kivárni az adott indulási időpontot, ami még elég sokára következett be. Az indulás előtti közvetlen időszakban még természetesen megtettük a szükséges előkészületeket, és vártuk a kitűzött dátumot.
Ez év június 3-án indultunk útnak, hogy másnap reggel már Montenegróban ülhessünk a kerékpárjaink nyergében. Laci barátom kora este 7 órára érkezett meg hozzánk. Gyorsan bepakoltunk az autóba, hátra felraktuk a bringámat és már útnak is indultunk. Az autós szakasz 730 kilométert jelentett, amit durván számolva 12 órásra terveztünk, belevéve az esetleges pihenéseket is. Nagyon nem akartunk kapkodni a vezetéssel, mivel az indulási napunkon még mind a ketten dolgoztunk, és egy egész éjszakai vezetés várt ránk, hogy másnap reggel már a nyeregben ülve mászhassunk fel a Durmitor-hegység magasabb vonulataira. Megbeszéltük, hogy a vezetést úgy oldjuk meg, hogy mindenki csak 2-3 órát vezet, és addig a másik pihenhet az anyósülésen.
Ezt a tervet tudtuk is tartani, ami nagyon sokat számított még akkor is, ha nem teljesen tudtunk aludni. Én kb. 1,5 órát aludtam csak az anyós ülésen, ami azért is esett jól, mivel az indulási napunkon már hajnali fél 3-kor fent voltam. Az autós szakaszt esemény mentesen zavartuk le. A magyar rész volt a legegyszerűbb, hiszen egészen a magyar-szerb határig autópályán haladtunk. Onnan következett a leghosszabb autós szakasz. Ugyanis, egész Szerbiát át kellett szelnünk Montenegróig, ráadásul ez azt jelentette, hogy az országon teljesen át kell menni keresztben a leghosszabb részén.
Az elején még azért jobb volt, mert Belgrádig szintén autópálya volt, ami azért még csak meg sem közelítette a magyar színvonalat sem. Utána sajnos már csak sima főutakon tudtunk haladni egészen a célállomásig. Az utunk eseménytelenül telt el, leszámítva az olyanokat, hogy még Röszkénél tankoltunk egyet, majd még a Szerb oldalon is kellett egyet tankolnunk, mielőtt még elértük volna a Montenegrói határt. Meg persze a szerb autópályán kellett még a kapuknál megállni, ott ugyanis még kapus rendszer működik. És persze ott voltak a határátkelő helyek, amiken akadály mentesen tudtunk áthaladni.
Szóval, egy könnyed eseménytelen, hosszúra nyúlt autókázás volt a hátunk mögött, mire reggel 6 órára megérkeztünk Montenegró Razvrsje nevezetű falujába. Itt egy autós kempingben hagytuk az autót 9 napig, és ezt a helyet tűztük ki indulási és cél állomásnak is. Egyébként, a falu közvetlenül Zabljak város tőszomszédságában van, ami Montenegró egy felkapottabb téli üdülőhelye. Amolyan síparadicsom a helyi, és az egyre jobban odacsődülő külföldi pihenni vágyók igényeinek megfelelően. Mivel mi egészen korán reggel értünk az indulási helyünkhöz, így sajnos egy kicsit várakoznunk kellett, mivel a helyiek még édes álmaikat aludták.
Nagyjából 1 óra várakozást követően előkerült a kempingben egy igencsak álmos és morcos hölgyemény, akit egy helyi férfi keltett fel nekünk, mivel látta, hogy kezdünk türelmetlenkedni. Mindegy, sikerült megegyeznünk a hölggyel, hogy 9 napra ott hagyjuk az autót, amiért le is gombolt rólunk napi 1 euro fizetséget. Miután leparkoltuk az autót, és felmálháztuk a bringákat, nagyjából reggel 8 óra felé már a nyeregben is ültünk, és nekivágtunk a 8 naposra tervezett kalandunknak. És akkor most essen itt egy pár szó az első napunk útvonaláról. Tehát, Razvrsje faluból indultunk el.
Ez a hely fent található Montenegró észak-nyugati részén a Durmitor Nemzeti Parkban, egészen a Durmitor-fennsík nyugati részén, a Durmitor-hegység lábainál. Innen vágtunk neki, hogy átkeljünk a Durmitor-hegységen és elérjük a Piva-kanyont, ahonnan tovább haladva végig a kanyonban, áttekerjünk Boszniába és még aznap egy kicsit belekóstoljunk a boszniai hegyekbe.
Az utunk elején egy kicsit még a Durmitor-fennsíkon tekertünk, ahol is egy csodálatos felvidéki táj tárult elénk, velünk szemben a Durmitor magasabb hegyvonulatai, ahova igyekeztünk. Egyébként, maga a fennsík egésze 1200-1500 méteres magasságban terül el. Itt annyira nem is volt kedvünk időzni, és nem is lett volna rá lehetőségünk, mivel a Durmitor hegyeibe vezető hágóút sem volt messze az indulásunktól. És amúgy is tudtuk azt, hogy az utolsó napunkon, amikor is befejezzük a túránkat, akkor úgy is áttekerünk a fennsíkon szinte teljes egészében.
Egyébként, rövid időn belül el is értük a hegyekbe vezető hágó utat, ami jó érzéssel töltött el bennünket, hiszen erre vártunk már jó ideje. Itt meg is történt rögtön az első technikai gikszer. Az első váltóm nem úgy akart működni, ahogyan az kellett volna, így rögtön egy kisebb állítással kellett kezdeni. Ez még ilyenkor belefér, számítottam is hasonlókra.
Azt már máskor is tapasztaltam, megfigyeltem, hogy otthon hiába működnek pontosan a váltók, hiába vannak jól beállítva, amint felmálházom a kerékpárt, és az egész szerelvény (mert ilyenkor már inkább szerelvény vagy egy öszvér, mind inkább kerékpár) súlya nagyjából 40-50 kilogramm között mozog, a benne lévő folyadék mennyiségétől és az élelem készlettől függően, már nem úgy akarnak működni, ahogy kellene. Nem beszélve arról, hogy ilyen súlyterhelés és igénybevételhez, ilyen hegyek között, nem lehet hozzászoktatni a kerékpárt ide haza. Szóval probléma megoldva, nyugodtan haladtunk tovább. Még a hegyekbe vezető út elején érintettünk 1-2 kisebb völgyrészt, ahol még volt valami életnek nyoma, de aztán már nem volt más, csak keményen felfelé a hegyekbe.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
