Boszniában, Jelec faluban
Szóval, míg mi felfelé haladtunk a Bistrica völgyében, hogy elérjük Miljevinát, addig szépen elkezdtek gyülekezni a viharfelhők is a fejünk felett, amire számítottunk is az előrejelzések kapcsán, de most egy picit még korainak éreztük, mivel még nem értük el az aznapi úticélunk végét. Úgy döntöttünk, hogy most nem vállaljuk be az esőben való tekerést. Lassan már ott voltunk, ahova érkezni kellett volna, és ezért úgy döntöttünk, hogy nem fogunk átázottan este táborhelyet vadászni és ázottan sátrat építeni. Ezért gyorsan beálltunk egy útszéli romos építmény alá, a bringákat meg letakartuk egy erre a célra magunkkal vitt ponyvával. Szerencsénkre az eső hamar elvonult, így tovább indultunk. Miljevinát hamarabb értük el mint gondoltuk.
Itt most már mindenhol a lehetséges táborozási helyeket kerestük, ugyan is a terv az volt az első éjszakára, hogy vadkempingezünk. Ám sem a települést sem a környékét nem találtuk arra alkalmasnak. Maga a település nem volt igazán bizalomgerjesztő ahhoz, hogy magán a település területén próbáljunk meg valahol sátrat verni. Minden ilyen fajta érdeklődés a helyiektől inkább azt erősítette bennünk, hogy a települést inkább elkerüljük éjszakára. A környéken meg nem igazán volt alkalmas táborhely, beljebb menni a környező erdőségekbe meg nem igazán mertünk, mivel ezen a környéken bizony-bizony heves harcok dúltak a balkáni háború idején, ami az akkori módinak köszönhetően az elaknásítást is jelentette és persze ezeknek a területeknek a mentesítése nem úgy történt meg sok esetben, ahogyan azt tervezték, vagy éppen semmi sem történt.
Ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk tovább Jelec irányába. Igazság szerint, az eredeti útitervünk az volt, hogy miután az első napi éjszakánkat valahol Miljevina környékén töltjük, másnap elindulunk a dél-keleti Boszniai hegyeken át nyugat felé, egészen a Neretváig. Ezt a Jelec falut is csak egy pici kerülőnek iktattuk volna be, amúgy érdekességképpen, de mivel már ugrott a Miljevina környéki táborozás, és időnk még volt estig, így már aznap elindultunk felfelé a hegyekben Jelec irányába. Ez a falu minket a háborús múltja miatt érdekelt a leginkább. Ez igazság szerint egy jelentéktelenebb muszlim település a hegyekben. Jelentőséget az ad a nevének, hogy ugyan Boszniában van a saját hazájában muszlim településként, de bőven a jelentőségében Szerbek lakta övezetben.
Az elmúlt 1-2 évszázadban nem csak kisebbségként, hanem elnyomásban is éltek sokszor, ami aztán a balkáni háborúnak köszönhetően teljesen kiéleződött egy véres konfliktusban. A helyi Szerb milícia és a Szerb haderő az egész falu és népessége elpusztítására törekedett, de ez a helyiek ellenállásának köszönhetően nem sikerült. Természetesen, a lakosság nagy része elmenekült, és szinte az összes házat porig égették. De a helyiek a területet sosem adták fel, és a mecsetjüknek a jórészét is sikerült megvédeniük. Majd a háború után azonnal elkezdték újra benépesíteni a falujukat, nem törődve azzal, hogy még most is a túlnyomóan szerbek lakta Boszniai Szerb Köztársaságon belül vannak Bosznia-Hercegovinán belül.
Szóval, kíváncsiak voltunk egy picit, hogy milyen is a valóságban egy kis közösség, ami nem hagyja lenyomni magát. Lassan kapaszkodtunk fel a hegyre egy egészen szűk, de nagyon meredek aszfaltos úton, és közben folyamatosan a lehetőségeket lestük, hogy hol verhetnénk sátrat. Persze nem sok esélyünk volt, mert balra a meredek hegyoldal volt, jobbra pedig a szakadék. Nem volt mit tenni, feltekertünk egészen a faluba, ami fent a hegyen egy völgyben volt. Itt már rögtön kiszúrtuk, hogy bent a faluban bőven akad sátorozásra alkalmas hely. Egyébként maga a település tényleg nem nagy, nagyjából 15 házat lehetett látni meg a mecsetet. És összességében egy nagyon kis idilli helynek tűnt a maga nemében. Mindenesetre mi már részben eldöntöttük, hogy itt a faluban kellene sátoroznunk. Ugyanis, újra elkezdtek gyülekezni a viharfelhők és nem tudtunk volna megint kivárni egy kis időt, míg elvonul a vihar.
Azonkívül, csak egy lehetőségünk lett volna, ha tovább megyünk felfele a hegyekbe, ahol megint csak nem tudjuk mi vár ránk. Az idő meg sürgetett. A faluban meg volt alkalmas hely bőven, de egy ilyen helyen a helyiek beleegyezése nélkül a sátorozást nem igazán célszerű megejteni. Pár házba beszóltunk hátha tudnak nekünk segíteni, de nem igazán törődtek velünk, amin nem is csodálkoztam, hiszen nem igazán járnak arra fele külföldi idegenek, és a múltjukat tekintve azon sem csodálkozom, hogy elsőre bizalmatlanok. Mindenesetre, a harmadik háznál már szóba állt velünk egy férfi, akiről később kiderült, hogy ő valami fegyveres főnök itt a faluban, amolyan körzeti megbízott lehet. Szóval könnyen lehet, hogy először kicsit inkább hivatalból hagyta abba a kapálást a kedvünkért.
Végül is a nyelvi nehézségeink és különbözőségeink ellenére sikerült megértenie, hogy mit szeretnénk és onnantól kezdve nagyon barátságossá és segítővé vált. Fel is ajánlotta, hogy a helyi iskola kis udvarán felállíthatjuk a sátrunkat nyugodtan. El is vitt oda minket, ami valójában csak pár méterre volt a házától és beengedett az udvarra. Az udvaron az ő és egy szomszéd autója parkolt csupán. Míg mi elkezdtük lemálházni a bringákról elkezdtünk ismerkedni újdonsült barátunkkal (azt hiszem, így utólag mondhatom ezt róla a történtek függvényében). Mivel közös nyelvet nem beszéltünk azért csak-csak sikerült megérteni egymást.
Elmondta nekünk, hogy a háború alatt ő volt itt a helyi fegyvereseknek a vezetője, és ez a posztja a mai napig is megvan, szóval ne aggódjunk, biztonságban vagyunk. Többek között elmondta azt is, hogy az iskola ugyan a háború után épült újjá, de mivel a fiatalabbak nagy része már nem akart visszatérni a faluba, nem voltak gyerekek, akik tanuljanak benne, ezért most már kezd egy kicsit az enyészet martalékává válni az egész. Ez egyébként látszott is az amúgy sem nagy épületen. Csak mostanában települt vissza néhány fiatalabb család. Megmutatta nekünk még az iskolával szemben álló romos épületet is, ami az egyetlen háborús megmaradt ház, ami történetesen pont az övé volt, de ma már csak az alsó szintjét használja tűzifa tárolására. Egyébként ezt egész Boszniában láttuk, hogy a szétlőtt házakat nem minden esetben bontják le, hanem csak felhúzzák mellette az új épületet.
Míg mi sátrat állítottunk, addig ő elment, hogy szóljon a helyieknek, hogy ott fogunk sátrazni az iskola udvarán, nehogy bonyodalom legyen a helyzetből. Már felállítottuk a sátrunkat és éppen a vacsorához készülődtünk, amikor is megjelent egy helyi nő és hozott nekünk egy üveg házi bodzaszörpöt, meg egy tál süteményt, amolyan üdvözlés képen. Ez nagyon jól esett nekünk, főleg vacsora után a süti, ami baklavára hasonlított a leginkább, azzal a csavarral, hogy nem rétesféle volt a tésztája, hanem valami metélt tészta rakottan, ami így emlékeztetett a mi vargabélesünkre. Mindenesetre, nagyon finom volt. Miután megtömtük a hasunkat és készülődtünk lefeküdni, egyszer csak egy nagyobb tömeget vettünk észre közeledni az úton. Jött felénk az egész falu, hogy üdvözöljenek minket.
Ez nagyon meglepett minket, de ugyanakkor jól is esett az efféle vendégszeretet. Közben a helyiekkel elbeszélgetve felmerült egy kis probléma is. Mikor elmondtuk, hogy merre folytatnánk tovább az utunkat, ők rögtön lebeszéltek róla. Ugyanis elmondták, hogy arrafele hiába van rendes útnak jelölve a térképen az út, az nem több mint egy rosszabb minőségű makadámút majd 100 kilométeren keresztül. Ez egy kicsit elszomorított minket, mert így újra kellett tervezni mindent a következő napra, nem volt kedvünk ekkora szakaszt bevállalni ilyen úton. Nem erre voltunk felkészülve és nem a túránk elején akartunk valamiféle pluszt a nyakunkba venni, hiszen még sok minden volt előttünk. A helyiek javasolták, hogy Szarajevó fele kell folytatni az utunkat és arra kerülve tudunk a legjobban eljutni a Neretva környékére és Konjicba.
Ez annyira nem tetszett nekünk elsőre, hiszen ez azért egy szép kerülőt jelentett nekünk, ha az eredeti útitervet akarjuk folytatni valamilyen formában. Miután elrendeztünk magunk körül mindent, és magunkban maradtunk, este a sátorban rászántuk magunkat, hogy módosítsuk a másnapra tervezett utunkat úgy, hogy a következő napok tervei lehetőleg ne változzanak. Előkaptuk a térképet, és persze a telefonon lévő digitális lehetőségeinket is, és gyorsan osztottunk-szoroztunk. Megállapítottuk, hogy ha Szarajevó fele kerülünk, amihez nem nagyon volt kedvünk, akkor tudjuk folytatni a további napok terveit. Viszont ha új útvonal fele nézünk, akkor a többi napok útvonalai közül 2 legalább ugrik. Ez nagy dilemma volt. Ugyanis a Szarajevó fele vezető útról nem tudtunk semmit. Annyit mi is kisilabizáltunk a térképeinkből, hogy azért nem egy egyszerű út lehet, hiszen Szarajevó felé át kell mászni egy 1200 méteres hegyen, majd egy lefele gurulást követően Szarajevó felé és később azt elhagyva, újra meg kell mászni egy 900 méteres hegyet, hogy így eljussunk Konjicba és követni tudjuk a következő napok terveit.
De ezeken a száraz adatokon kívül semmi más infónk nem volt az útról, ha csak nem annyi, hogy végig Bosznia forgalmasabb főútjain kell haladni. Ami ugyan azt jelenti, hogy legalább az út minősége biztosan jó, viszont a forgalom az inkább veszélyes. Volt még másik lehetőségünk is, hogy általunk is ismert útvonalon elindulunk dél felé, majd lentebb térünk vissza Montenegróba, de akkor ugrik a Neretva-völgyi úti tervünk és a Dalmát tengerpart. Gyorsan mérlegeltük a dolgokat és úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk Szarajevót, még ha kedvünk nem is volt hozzá. Persze mint az később kiderült, egyáltalán nem csalódtunk a Szarajevói utunkban. De ez már egy következő napi történet.
