Bog utazik: Azerbajdzsán

  • (f)
  • (p)
Vélemény – Írta: | 2018-12-04 10:00

Tavaly megvolt Grúzia, ezért érdekes volt a régióból egy más vallású és sokkal gazdagabb ország megismerése is.

Kulcsszavak: . bog utazikazerbajdzsánutazásbakusheki

[ Új teszt ]

Előzetes…

Grúzia roppant jó helynek bizonyult tavaly, izgalmas, érdekes, szerethető, olcsó és barátságos ország, írtam (és videóztam) arról is, itt találod. De éppen ezért kábé alighogy hazajöttünk a grúzoktól, máris körvonalazódott, hogy egy év múlva tekintsük meg a történet másik aspektusát, a muszlim vallású, olajpénzekkel (elvileg) kitömött Azerbajdzsánt. Nyilván tök evidens, hogy ez így is történt, különben nem írnám ezt az anyagot…

Előzetesen persze tájékozódtunk a legfontosabb tudnivalók kapcsán. Egyrészt már Grúziában is azt lehetett érezni, hogy az ország erősen vízfejű és minden zseton a fővárosban van, de az azerieknél ez hatványozottan igaz. A 2,4 millió lakosú Bakuról a neten olyan képek voltak, mintha Dubai lenne az úticélunk, miközben a második legnépszerűbb turistacélpont, Sheki, az elmúlt évben 13 ezer látogatót fogadott. Az nagyon kevés.

És amit még lehetett tudni előre, hogy hát meglehetősen diktatórikus a kormányzás, plusz roppant nagy a korrupció és a bürokrácia, izélgetik a turistákat, de a magyarokat kedvelik (ám ha ennek az az oka, hogy kiadtuk a baltást, akkor kösz, de nem kérem), plusz ott van ez az éppen befagyott háború is az örményekkel, ami miatt le van zárva a határ és nem tanácsos arrafelé grasszálni, noha természeti szempontból Karabakh is egy izgalmas vidék.

És aztán a viszonylag kevéske, neten található információk alapján elkezdtük tervezgetni, hogy Baku oké, az nyilván fontos, no meg a Wizz is odaszállít, de aztán minket érdekel ám az is, hogy mi van vidéken. És olyan sokfelé nem tudsz bóklászni, ha délre indulsz, ott elvileg nincs semmi izgi, de kiköthetsz Iránban, ha északra, akkor ott van Dagesztán, viszont előtte a Kaukázusokban van némi meglepetés, ha pedig nyugatra mész, akkor Gabala és Sheki lesz a célpont, onnantól meg elvileg még ott a vicces nevű Ganja, de nemigen olvastuk, hogy az különösebben érdekfeszítő lenne. Tehát akkor a program Baku (és környéke), Kaukázus és Sheki.

Azerbajdzsánba vízum kell, ezt online is ki lehet tölteni, kell érte perkálni néhány ezer forintot, de egyébként semmi dráma nincs. Szállásokat alapvetően ismét a Booking.com-on lőttem, autót pedig megint valami helyi vállalkozástól béreltünk, ami kedvező árfekvésűnek ígérkezett és azt is vállalták, hogy elhozzák a hotelünkhöz, merthogy Bakuban alapvetően tök felesleges a verda, egyrészt mert ezek is szürreálisan értelmezik a KRESZ-t, másrészt pedig a legtöbb helyre bizonyára elvisz a tömegközlekedés, noha mi inkább sokat sétáltunk.

Viszont mindenképpen szívás lesz a repülés, akárcsak tavaly, Grúzia felé, Bakuba menet is éjfélkor száll fel a járat a Liszt Ferenc Nemzetközi Dohánybolt és Légikikötő betonjáról, hogy aztán mintegy 3 és fél óra után leszállj helyi idő szerint fél 6-kor, ami azért nagyon kellemetlen, mert nyilvánvalóan nem alszol huzamosabb ideig. Annyiban szerencsénk volt, hogy miután lefoglaltam a Baku Sea View hotelben kettő darab szobácskát, rögtön kérdezték, hogy kérek-e reptéri transzfert. És eléggé kértem, mert valami 3 ezer forintot kóstált, amit roppant vonzónak tartottam a magyar taxiárakat ismerve. És az azeri közlekedési árakat nem ismerve, mivel ott minden roppant olcsó, ami kőolajból képezett meghajtással közlekedik.

Baku

Azzal indult a remek vakációnk, hogy engem kicsit izélgettek a nevem miatt a határon (biztos, hogy még nem járt itt? a szülei is magyarok?), mert olyan perzsás a vezetéknevem, vagy mi, aztán meglágyult a néni és mindenki kapott ajándékba egy szép dobozban egy badambura nevű, nemzeti sütit. Mert tök véletlenül aznap volt a turizmus világnapja és minden utazót így üdvözöltek. A badambura amúgy egész finom.

És aztán kiléptünk a váróba, ott várt egy elég lepattant fickó egy táblával a nevemmel, üdvözöltem és tájékoztattam, hogy várjon már két percet, amíg kifosztok egy ATM-et, hogy aztán tudjak neki fizetni. Ebből ő nulla szót értett meg, csak azt látta, hogy köszönök neki és rögtön megyek is tovább, szóval bepánikolt és felhívta a hotelt, ahol tudtak angolul, szóval ezt megoldotta, de aztán egy jóval nagyobb problémával kellett szembenéznie. Az értünk küldött autó egy 18 éves, lépcsőshátú C Merci volt, ami korának minden bizonnyal releváns terméke, ám nem raksz be hátra két darab 20 kilós bőröndöt. A sofőrünknek sem sikerült, noha igen magas színvonalú tetrist adott elő, miközben teljesen szürreális elemek kerültek elő a csomagtartóból (egy láda zöldség, mondjuk), majd talált egy madzagot, amivel összekötötte a csomagtér ajtajának zárszerkezetét a kipufogóval. Mehetünk.

Értelemszerűen nem bocsátkoztunk vidám beszélgetésbe, viszont útközben már kifigyeltük, hogy már reggel 6-kor kábé 100 méterenként söpörték az autópályát mindenféle emberek. És egyébként is végig azt lehetett érezni, hogy itt baromi fontosnak tartják, hogy amíg te a reptérről bejutsz a városba, addig szépséges rendet, tisztaságot és jólétet tapasztalj, meg maga az út is úgy van tájolva, hogy ráfordulsz Bakura és azért eléggé elcsodálkozol a felhőkarcolók látványán. A turisták számára látható helyek tisztasága kulcsfontosságú, erre bármennyi pénzt szívesen áldoz a kormányzat, de hát mentünk mi másfelé is…

A hotelünkben a recepciós jól beszélt angolul és mindkét szobánk készen várt minket már reggel (noha a hivatalos checkin ideje 14:00 lett volna), szóval ott aludtunk rögtön egy kicsit, aztán kiderült, hogy a recepciós csávó roppant közlékeny, ami eleinte remek dolognak tűnt, mert egy csomó információt instant meg lehetett tudni, aztán a harmadik napra már sejtettük, hogy a szájából kijövő dolgok valóságtartalma meglehetősen csekély. A csávó ugyanis azt mondta magáról, hogy ő úgy egyébként az egyetemen nyelvésztanár, öt nyelven beszél perfekt, most épp perzsát oktat, de hát szar a fizetés, szóval kénytelen esti műszakban recepciós lenni, ami miatt ő sajnos csak 1 órát alszik minden éjjel. Ehhez képest még életben volt.

Aztán amolyan bizalmaskodó jelleggel odasúgta, hogy hát mint ahogyan azt bizonyára tudjuk, itt nincs demokrácia (ezt bizonyára tudtuk), szóval itt szörnyű az élet, politikáról már az utcán sem mernek beszélni, mert ki tudja, hogy ki nyomja fel őket, mire hazaér, már várják. Ez a része a történetnek egyébként nagyjából stimmel, engem speciel folyamatosan nyomasztott ez a diktatórikus lét, minden sarkon állnak rendőrök és nem csak dísznek, hanem akármiért nekiállhatnak cseszegetni, minket kétszer állítottak meg, az első rendőr megkapta az útlevelet, azt kérdezte: turizmó? Aha. Aztán intett, hogy húzzunk onnan, a második viszont baromi markánsan és csökönyösen próbálta elmagyarázni, hogy ez egy körforgalom és ott indexelni kell, mintha ez lenne az azeri közlekedési morál alfája és omegája (nem), de hát “nem értettük”, szóval ő is feladta. De vissza az emberünkhöz, akinek két nevet is adtunk, a “nyomorgó nyelvészprofesszor” és a “doktor recepciós” versengtek, szóval pár napig tökre sajnáltuk szegényt, aztán benyomott egy akkora kamut az oroszok kapcsán, ami eléggé megingatta a szavahihetőségét.

Na, de mi a helyzet Bakuval? Egyrészt van egy óváros. Az király. Nem nagy, 20 perc alatt végig lehet sétálni, egy várfal veszi körbe (meg a tenger), van benne néhány tényleg érdekes dolog, mint amilyen a Maiden Tower, ami egy kulcslyuk alaprajzú, 30 méteres bástya, állati jól néz ki, nagyon-nagyon régi (13. század) és nem tudják, hogy minek van. Mármint hogy minek építették, mert ha simán csak egy bástya lenne, akkor minek van kulcslyuk alakja neki, plusz nem volt benne födém, ami hát kevésbé praktikus. A másik teória az, hogy ez még a zoroasztrizmus nevű vallás (ez volt itt a muszlim előtt, alapvetően csillagok és egyéb égitestek köré épült) szentélye volt, amire ráerősít az a tény, hogy pont napéjegyenlőség idején esik be úgy a fény az ablakokon, hogy az egy pontra mutat: a torony közepére.

Vannak még uralkodói paloták, régi utcák, mecsetek, egy csomó bolt, ahol leginkább szőnyegeket árulnak, és ez a szőnyeg-dolog egy fontos nemzeti termék, óriási kultúrája van errefelé, a tengerparton van is egy szőnyeg alakú szőnyegmúzeum. Na, nekem a szőnyeg sosem volt az érdeklődésem homlokterében, de a szőnyegmúzeum az nagyon király, a roppant régitől az egészen modern (és szovjet) szőnyegig minden van, plusz az elkészítési technikákról is meg lehet tudni sokat (egy 2 négyzetméteres szőnyeget kábé fél évig szőnek), szóval tényleg megéri betérni.

Egy túrát megér a Yanar Dag nevű hely is, ami azért eléggé kiesik a turistás környéktől (és akkor az ember két dologból kap nagy dózist: bőven van szegénység és bőven van olaj), egy olyan terület, ami azért érdekes, mert lángol egy dombocska alja non-stop. Mert az 50-es években a föld alól szivárgó gázt egy pásztor tök véletlenül meggyújtotta, azóta ég. Ennyit tud, odamész, tényleg ég, elmész.

Na, és akkor erről az olaj témáról is ejtsünk néhány mondatot. Egyrészt mindenhol a part mentén olajkutakat fogsz találni, tökre oda lehet menni hozzájuk közel, senki nem fog szólni. Persze a tengerben is vannak fúrótornyok, illetve rengeteg vezetéken át távozik erre-arra a folyékony arany, észak felé például hosszan megy az “autópálya” mellett a vezeték az oroszok felé. Viszont a lakosság ettől még nem él jobban, mert a diktatúra gyakorlatilag magának keresi vele a pénzt, meg a haveroknak, cserébe mindenféle látszatberuházásokat csinálnak, mint amilyen mondjuk a stadio… khm, bocsánat, az pont nincs, cserébe van felhőkarcoló, meg Mini-Velence (ez az ostobaság csúcsa, gondolázni lehet egy térkőből kirakott, házak nélküli vizes labirintusban), meg az azeri zászlónak külön tere van, meg olyan ocsmány, birodalmi épületek, hogy az letaglóz, plusz a reptér, ami olyan, mint egy kristálypalota. Meg ebből a pénzből tartják fent az erőszakszervezeteket, meg fizetik a takarítókat, meg hát olcsó a benzin és nincs adó. Nem keresnek sokat az azeriek (olyan 60-80 ezer HUF), de a bruttó ugyanaz, mint a nettó. És mindenki dohányzik, megkérdeztük, hogy miért, a válasz az volt, hogy azért, mert olcsó. 120 HUF egy doboz cigi.

És van még tovább. A nyugdíj az alapból jár mindenkinek, ha az államnak dolgoztál korábban, akkor duplaannyi. Kedves, mi? A nyugdíjt a népek az állami banknál vezetett számlájukra kapják minden hónap elején, ilyenkor (főleg vidéken) tömött sorok alakulnak ki az ATM-ek előtt, mert mindenki fel akarja venni a pénzt. Az állam egyébként is átlag kétszer olyan magas fizetést ad, mint akármilyen más meló, tehát mondjuk egy katona megkeres 120-140 ezer forintot, a recepciós meg a felét. Meg a tanár is, amúgy. Az út mentén mindenhol óriásplakátokon mosolyog rád Heydar Aliyev portréja, aki a modern Azerbajdzsán atyja (szerintük), de maradjunk a tényeknél, a rendszerváltás után a volt KGB tiszt megpuccsolta a kormányt és átvette a hatalmat, amikor meghalt, akkor a fia vette át (most ő az elnök), de már neki is van fia… szóval dinasztia, ja. Na, ebben élnek az azeriek.

Baku környéke

Tényleg kihozta egy fickó az autónkat a hotelünkhöz, eléggé ütött-kopott volt, derekasan körbefotóztam, meg bejelölgettük a papírokon, fizettünk és elindulhattunk a 2012-es évjáratú Kia Sportage gépkocsival felfedezni az ország Bakun kívül eső részét — ami kvázi egy másik ország. Dél felé indultunk, mert Gobustan volt a cél — erről ugyanis egybehangzóan állította minden netes forrás, hogy Azerbajdzsán egyik legfrankóbb nevezetességét találjuk itt, a sziklarajzokat.

És igazuk volt. Mondjuk azon már nem lepődtünk meg, hogy a látogatóközpont mellett elhajtva lehet feljutni magához a sziklarajzos területhez, hogy aztán fent kiderüljön, hogy lent kellett volna jegyet venni. De mindegy, mert utána tényleg ott vannak a sziklarajzok az orrod előtt és ezek úgy 8 ezer éve ott vannak, miközben egyik-másik úgy nézett ki, mintha az unokahúgom karcolta volna bele a sziklába tegnapelőtt.

De nem, nyilván nem, bizonyára mindenkinek más az ilyen dolgokhoz való viszonya, de az valahol egészen lenyűgöző, hogy itt 8 ezer évvel ezelőtt emberek éltek, karistolgattak ezt-azt a falba, mi meg ennyi idővel később ezt nézegetjük. 1930 körül fedezték fel a dolgot, mára már az UNESCO világörökség részét képezi. És érdemes a látogatóközpontban is tenni egy kört, mert kifejezetten nívós és modern a tárlat, meg látványosan van bemutatva, hogy melyik rajz mikor készült és mit ábrázol (többek között vagy nyolcféle állatot), ez egy maradandó élmény volt nekünk.

És a másik közeli érdekesség is, noha az totálisan más jellegű. Ezek ugyanis a sárvulkánok, ami elsőre olyan ijesztőnek hangzik, mintha Frodónak ide kéne bedobnia a Gyűrűt, pedig egyáltalán nem erről van szó. A sziklarajzokkal ellentétben itt nincs semmiféle tábla, útmutató, látogatóközpont, belépő, vagy tudod GPS-koordináta alapján, hogy merre kell menni (és nem árt, hogy SUV van alattad), vagy az útmentén néhol parkoló helyi önjelölt taxisok Ladáival jutsz fel.

A sárvulkánok cukik. Kicsik és nem veszélyesek, itt is a talaj alatt levő gáz a ludas a dologban, ami felnyomja a hideg iszapot a felszínre. Kis kráterek bugyognak körülötted, állati mókás és nagyon holdbéli egyszerre, elég sokáig elmászkáltunk közöttük. Egyébként azt mondják, hogy olyan 20 évente kitörnek a sárvulkánok és olyankor lerepül az a kupac, amit az addig kicsorgó iszap emelt kis dombocskává, egyszer valaki enyhén meg is sérült, de ez állati ritka, miközben tök egyedi érdekesség, tök jól kiegészítette a sziklarajzos programot.

Khinalug

Az az elméletem, hogy ha az ember eljut valami kicsit kevésbé felkapott országba, akkor érdemes részt vennie egy vezetett túrán. Nem csak maga a túra lehet érdekes, hanem az idegenvezetőtől rengeteg dolgot meg lehet kérdezni, úgyhogy foglaltunk egy ilyen egész napos kirándulást a Kaukázusok egyik legmagasabb fekvő településéhez, amelynek az a neve, hogy Khinalug. És bár az idegenvezetőnk elég kretén volt, maga a túra viszont minden kétséget kizáróan nagyon megérte.

Khinalug egy speciális falu. 2350 méteres magasságban fekszik, alig 15 percnyire a dagesztáni határtól. A legközelebbi város Quba, ami autóval egy óra, de a következő falu is jó 20 percnyire van, szóval egy roppant elszigetelt hely, ahol nyáron maximum 18 fok van, télen pedig mínusz 20. A motorizáció előtt az év 5 hónapjában megközelíthetetlen volt (most sem egyszerű), ezért egy nagyon zárt közösség alakult ki, most 350 család él itt. És saját nyelvük van, amit kizárólag ők beszélnek, van egy kicsi múzeumuk is helyi relikviákkal.

De alapvetően maga a hely az, ami lenyűgöző. Érintetlen természet, döbbenetes táj, fák alig vannak, úgyhogy télen trágyával fűtenek, amiből egyébként falakat halmoznak fel nyáron, emiatt van egy általános buké a faluban, de meg lehet szokni. Az asszonyok a kútnál mosnak, de van térerő, meg kábeltévé, meg most már némi turizmus is, hiszen Khinalug nagyon érdekes hely. De azért nincs habzsi-dőzsi, nagyon romosak az épületek, szörnyűek az utak és hát az sem volt épp szívderítő, amikor azt láttuk, hogy a szemetet csak leöntik az egyik hegyoldalon.

A vezetett túránk része volt, hogy az egyik helyi család házában ebédelünk. Cipőt le kellett vetni (ez jellemzően mindenhol elvárás), betereltek minket (Heydar Alijev portréja mellett) egy szobába, ahol a földön volt mindenféle jóság és párnákon ültünk. És elkezdtünk fogyasztani, egészen remek volt, aztán jött főétel (bárány), meg persze tea, meg volt 187 légy is a szobában, szóval nem tudom, hogy az ÁNTSZ mit szólt volna az egészhez, de ez ott és akkor nemigen számított.

És aztán történt egy szürreális esemény, aminek a részleteit utólag raktuk össze, mert mindenki másképp találkozott vele. Ebben a házban ugyanis túrázóknak is adnak ki szobákat, amikor ott étkeztünk, akkor kisvártatva előkerült egy meglehetősen feldúlt lengyel ember, aki láthatóan nem tudott magyarázatot találni arra, hogy a kábé fél órával elfoglalt szobájába miért rontott be 12 azeri asszony zokogva, miközben épp az ágyon hevert. Mert konkrétan ez történt, és lehet, hogy ezzel a helyzettel sokan nem tudnánk mit kezdeni, viszont mi összeraktuk a dolog okát. A nejemet ugyanis nagyon fixírozta a házigazda attól a pillanattól, ahogyan belépett a házba, aztán előkerült egy okostelefon is egy kislány fényképével, hogy hát mennyire hasonlít őrá. És aztán az is kiderült, hogy a fotón látott kislány nemrég elhunyt, a szobáját pedig pont a lengyel csávónak adták ki. És innentől már ti is összerakjátok: a házigazdánk felesége meglátta a nejem, kikészült, hogy ez valami reinkarnációs téma, összecsődítette a falu asszonyait és bementek a lengyelhez siratni a kislányt. Kellett egy nap nekünk is, mire összeraktuk a mozaikot, mert ott Khinalugban ez még nem állt össze.

Sheki felé

Bakuból aztán kocsival elindultunk nyugatra is, de nem akartunk nagyon rohanni, szóval lőttünk egy szállást Gabalában útközben. Ahogyan elhagyod a tengerpartot, eleinte masszív sivatagban autózol, kábé egy órányira Bakutól van az első értelmes megálló, Diri Baba türbéje. Ez pont olyan, mint egy türbe, de arra tök ideális, hogy az ember kifújja magát.

További egy órányira van Samakhi, ami egy nagyobbacska város, de eltekintve az újjáépített mecsettől (amit a gaz örmények romboltak le, de ebbe most már tényleg ne menjünk bele, hogy ki és mennyire gaz errefelé) nem igazán izgalmas, viszont a szemközti hegyoldalban van egy temető, azt érdemes felkeresni. Nem csak azért, mert régi és furcsa, hatszögletű kriptákat emeltek az 1500-as években, hanem mert találhatunk új sírokat is. És ilyeneket én még eddig csak képen láttam “only in Russia” felirattal, hogy a sírkövön rajta van az elhunyt nagyon patetikus fotója is.

Itt letértünk a főútról, mert el akartunk menni egy elvileg cuki kis falucska felé, aminek az a neve, hogy Lahic. És tényleg megérte, egyrészt az út maga is eszméletlen szép volt, de Lahic valóban nagyon bájos, igazából egy darab főutca a lényeg, ami roppant hangulatos, nyilván mindenféle boltok nyílnak róla, elsősorban fűszer, szőnyeg és fémtárgy vonalon, mivel itt elég nagy hagyománya van a fémmegmunkálásnak évszázadok óta. És ez egy olyan vidéki falucska volt, ahol azt lehetett érezni, hogy a helyiek tökre tisztában vannak azzal, hogy a turizmusból lehet hosszabb távon is megélni, a hely fekvése, a korabeli épületek és a falu hangulata valóban vonzhat egy csomó látogatót.

Aztán előbb-utóbb eljutunk Gabalába, amiből épp síparadicsomot alakítanak ki, aminek alapvetően az első állomása, hogy felhúztak pár modern hotelt a hegyek lábánál, majd ezeket és a hegycsúcsokat összekötötték libegővel. És kijelentették, hogy ez a világ leghosszabb kabinos kötélpályája, ami annyiból igaz, hogy ha a négy különálló vonalat összeadjuk, akkor tényleg, de amúgy meg nem. Biztos szép fentről a kilátás, de mi csak azt láttuk, hogy köd van.

Viszont ahogyan elhagyod a fővárost, szignifikánsan megváltozik az autópark összetétele és előtérbe kerülnek a szovjet ipar csodái. A Lada mindent ver, az összes kiadás játszik, ráadásul az itthon állati ritka 1,6-os motorral is van bőven merítés, nyilván tök sok a Niva és persze rengeteg a Volga is. Moszkvics és Zaporozecs is akad, de a Lada a nyerő, ráadásul 2012-ig a kockaladát azt tökre gyártották is, az azeri piac pedig elég hálásnak bizonyult. Nyilván benne van a dologban a szegénységi faktor, meg az is, hogy Ladát minden tanyán össze tudnak kalapálni, végtelen a tapasztalat és az alkatrész, szóval ez alapvetően egy racionális döntés.

Gabalában egyébként volt egy egészen rendkívüli gasztronómiai élményünk, de erről majd kicsit később, amikor a kajálásokról értekezünk.

Sheki

Na, Sheki tényleg megérte. Először is azért, mert megismerkedtünk Ilgarral. Ilgar házakat és szobákat ad ki, de nem csak a saját tulajdonában levőket, hanem bárkiét, aki ezzel megbízza, mert Ilgar tud angolul, Ilgar kulturált megjelenésű, Ilgar vicces és Ilgar ismeri az internetet. Ilgar masszívan a legjobb fej azeri arc, akivel volt módunk találkozni, pedig amikor még az utazás előtt elkezdett nekem Messengeren írogatni, hogy hát az a ház, amit foglaltam, az már nem elérhető, de lenne másik helyette, akkor eléggé gyanakodtam.

Megbeszéltük Ilgarral, hogy találkozzunk a Gagarin étteremnél, egyébként is éhesen érkeztünk (és ez a hely embertelen frankó, amúgy), késett úgy 40 percet, de egyszer csak kiszállt egy Lada taxiból, mert ő mindenhová taxival megy. Öltöny, széles mosoly, már az első három percben elsütött egy jó poént, szóval nagyon izgultam, hogy mi lesz a szállás, amit most mutat majd. Autóztunk a rettenetes helyi utakon 10 percet döcögve, aztán megérkeztünk egy nagy kapuhoz, hogy akkor most megvárjuk az embert a kulccsal, aki megjött rögtön két másik helyivel és innen elindult a Benny Hill Show egy specális, azeri változata, ami alapvetően arról szólt, hogy mindenki mindent egyszerre próbált megtenni annak érdekében, hogy nekünk nagyon jó legyen.

Kis kitérő, hogy értsétek kicsit a helyzet komikumát: az azeri emberek egy része a mi általános felfogásunk szerint rosszarcú. Ami teljesen egyértelműen egy előítéleteken alapuló érzet, de ettől még jelen van, ha az a három tag, aki ezt a házat épp átadja nekünk az utcán jön velem szembe Budapest peremkerületében, akkor átmegyek a másik oldalra. És így vált az egész még szürreálisabbá, mert volt a fő tulaj, aki a kulcsokat hozta, ő volt a “bűvész”. Teátrális mozdulatokkal mutatta meg, hogy hogyan nyílik az ajtó, mindent óriási gesztikulálással, de teljesen némán prezentált, például a lányokat behívta a hálóba, rámutatott az ágyra, maga elég húzta a két kezét, kikukucskált köztük, kicsit didergett, majd kinyitotta a szekrényt, mert ott voltak a takarók. Közben az általunk csak “pedellus” névre keresztelt, esetlen hózentrógeres fazon megpróbálta beindítani a melegvizet, de úgy mellesleg diót tört a kertben és állandóan kínálgatta, emiatt melegvíz mintegy óra után lett, ami miatt külön behívtak mindenkit a fürdőszobába és meg kellett erősítsük heves bólogatással, hogy igen, a víz meleg. Szóval ez zajlott másfél órán át, mi meg már azért mentünk volna körülnézni a városkában, de láthatóan itt nem kapkodtak, arra viszont jó volt, hogy közben Ilgar meghívott (persze némi pénzért) vacsorázni hozzájuk, amit el is fogadtunk. Végre minden elkezdett üzemelni, én megkaptam a pedellus telefonszámát (noha nulla közös szavunk volt), hogy ha baj van, akkor hívjam, mert itt lakik szemben. És amúgy egy tök jó ház volt, tágas, olcsó, kényelmes.

Shekiben a következő dolgokat lehet megtekinteni: két palota, egy karavánszeráj, egy erőd és egy templom. Mindezeken túl pedig vannak túrázási lehetőségek. A kán nyári palotája a leghíresebb dolog ebben a városban, ami pont az erődön belül van, tehát ezt egy füst alatt meg lehet oldani. Ez egy nagyon díszes épület tökéletesen helyreállítva, előtte van két 500 éves(!) platán, belül pedig nagyon érdekes, de tilos fotózni. Ettől még zsebből lőttem pár képet.

Aztán átmentünk a kán téli palotájához, ami sehol nincs kiírva, kitáblázva, mintha ott sem lenne, de belépsz egy kapun és kapsz egy majdnem ugyanolyan kéglit, mint amilyen a nyári palota. Itt szabad fotózni. Megkérdeztük ott a helyi csajt, hogy mi ez az ostobaság, és mondta, hogy talán kérdezzük meg a kulturális minisztert, mert ő tiltotta meg és senki sem tudja, hogy miért. Ez a kán dolog egyébként érdemel egy rövid magyarázatot, Sheki (és amúgy Khinalug is) a korábbi Kaukázusi Albánia nevű ország részei voltak (Baku például nem), aminek záró köze van Albániához, de ez a 4. században kábé megszűnt, helyettük jöttek a türk népek, ott volt főméltóság a kán. Akinek amúgy 40 palotája volt, de csak ez a kettő maradt meg, mert a szovjetek a többit lerombolták.

Ezek után jártunk a karavánszerájban, ami egy korabeli, hmm, motel. Sheki ugyanis a selyemúton fekszik (ezen át jártak a kereskedők Kína és Európa között), ez az épület pedig szállás a kereskedőknek és a lovaiknak. Gyönyörűen helyre van állítva.

Aztán felmentünk a templomhoz, amiről azt tartják, hogy az első keresztény templom a világon, az 1. században épült. Ez nyilván nem igaz, a 13. században épült a jelenleg látható épület, de a norvég alap finanszírozásával ezt nem csak tökéletesen helyreállították, hanem ásatásokat is végeztek és valóban felbukkantak nagyon régi keresztény relikviák, amik azt bizonyítják, hogy valószínűleg volt valami keresztény szentély, vagy épület itt korábban is.

És aztán nekiindultunk, hogy felkeressük a Gelersen-Gorersen erődöt (aminek a neve azt jelenti, hogy “majd meglátod, ha jössz”), ami egy régi erődítmény Sheki felett, közel a dagesztáni határhoz. Annyira közel, hogy egy kanyar után belebotlottunk két kalasnyikovos azeri katonába, akik persze nem beszéltek angolul, de mutattam nekik a ramblr-ön (turistatérkép app), hogy hova megyünk, rádióztak egy kicsit (sokszor elhangzott, hogy “turizmo”), aztán jelezték, hogy most tökre velük kéne mennünk, ami ijesztőnek tűnhet, de csak elvezettek minket egy másik útra.

És tényleg feljutottunk az erődhöz, az út vége elég kaptatós (nekem speciel ez már nem élmény, én szívesen sétálok sokat, de utálok mászni), viszont fent valóban van egy baromi nagy kiterjedésű fal, plusz nagyon frankó kilátás. Az erőd amúgy arról híres, hogy a perzsák el akarták foglalni, de megüzente nekik a kán, hogy “majd meglátjuk, ha jöttök”, ugye, aztán jól meg is látták, mert nem sikerült.

Gasztronómia

Sokkal felkészültebben érkeztünk Azerbajdzsánba kaja kapcsán, mint Grúziába, pontosan tudtuk, hogy mik azok az ételek (és italok), amiket ki óhajtunk próbálni. Plusz azt is elhatároztuk, hogy ahol lehet, ott a legfrankóbb éttermekbe megyünk, azt ugyanis tudtuk előre, hogy ezek árfekvésben a hazai átlagot súrolják maximum. És ugye rögtön a reptéren meg is volt az első autentikus élmény a badambura kapcsán.

Van egy csomó helyi kaja (ami annyira nem helyi, inkább regionális, az azeri konyha a perzsa és a török keveréke), ezek közül a kebab az pont az, ami, de elég jól csinálják, a sadj nevű, vaslapon összesütött hús és zöldség pedig tök átlagos. Viszont leginkább a bárány van fókuszban, szóval erre alapozva van egy csomó baromi jó étel.

Egyrészt a dolma. Ez valamiféle zöldségbe, vagy annak levelébe csavart darálthús, a szőlőlevélbe göngyölt verzió a szupertutiság, mindenképpen ajánlott táplálék. Van dushbere néven valami levesük is, ami viszont nagyon sós, van természetesen báránysült végtelen módon elkészítve, illetve van pilaf, ami ugye tésztában összesütött hús, rizs és zöldség, errefelé a kán piláfja számít a mezőny legjobbjának, ami hatalmas nagy, minimum kell hozzá négy ember. A qutab nevű, sós, hússal, zöldséggel és sajttal töltött palacsinta sem rossz, az is megér egy próbát.

Három különleges kajálási élményünk volt, a Khinalugban kapott ebédről már esett szó, de voltunk olyan bátrak és Gabalában bevállaltunk egy helyi ajánlást. Van egy elég furcsa szokás errefelé, szeretnek a természetben enni, de annyira mégsem, ezért ilyen furcsa, lábakon álló kalyibákat építenek az erdőben, van bennük egy asztal és odaviszik maguknak a tápot, tehát kicsit olyan, mintha piknikeznének, csak nem a pokrócon, hanem inkább valami zárt helyen. Na, Gabalában pont ilyen helyre mentünk, mi voltunk az egyetlen vendégek (ami utólag abszolút érhető), az angolul nem beszélő pincérkölyök szívélyesen felkalauzolt minket egy ilyen kunyhóba, leadtuk a rendelést (sült csirke és sült bárány), aztán csak vártunk.

És vártunk, és vártunk, csak azért nem volt extra unalmas, mert a kalyiba alatt volt egy sas, meg mellette ketrecekben mindenféle állatok (oka ismeretlen), aztán egyszer csak megjött a gyerek és hozta a rendelést, ami képen jól nézett ki, de nem lehetett megenni. Tanyasi csirke, mondanád, ha azon fanyalognék, hogy nem volt hús a csirkén, de ez egy olyan tanyasi csirke, ami egész életében mindig csak annyit evett, hogy pont ne dögöljön meg. A bárány pedig nyers és rágós volt, küzdöttem vele derekasan, de csak annyi lett a vége, hogy még beugrottunk ténylegesen enni egy perzsa étterembe visszafelé, aztán én másnap nem nagyon keltem fel sem az ágyból, sem a vécéről.

És ezen az élményen volt hivatott változtatni Ilgar és az ő vacsorája, amelynek tervezett csúcspontja a Shekiben létező helyi specialitás, a piti megkóstolása volt. Aztán kiderült, hogy ez az egyetlen fogás, benne van a videóban, hogy miképp tálalják, de azért összefoglalom. Egy agyagköcsögben van valami zsíros bárányhús meg csicseriborsó, ázik valami szaftban. Az asztalon meg egy csomó kenyér. Fogod a kenyeret, apró cafatokra téped, beledobálod a tányérodba, majd az agyagköcsögből ráöntöd a levet. És kész is, edd csak meg. Sós? Zsíros? Ízetlen? Hát igen, szerintem is. Sebaj, a második fogás mindaz, ami benne maradt a csuporban, de mielőtt nekilátnál, jól össze kell préselni-nyomkodni, hogy egy darab masszává álljon össze, aztán hajrá. Ilgar mondta, hogy szerinte ne vegyük ki a köcsögből, mert nem olyan szép. Tényleg nem. És nem is olyan jó.

Ilgarnál egyébként rajtunk kívül egy Kaliforniában élő perzsa család is vendégeskedett. Apa és anya még Iránban született, aztán amikor 39 éve Khomeni ajatollah átvette a hatalmat, akkor inkább elmenekültek, a lányuk már kint született az USA-ban. És mit kerestek Azerbajdzsánban? Apu és anyu minden évben meglátogatják az iráni családot, a lányukat viszont nem merik bevinni, mert ő pár éve az egyetemen csinált egy olyan videót, ami egy iráni újságíró bebörtönzéséről szól. Úgyhogy eljött a környékre inkább, csak hogy kábé legyen arról tapasztalata, hogy milyen az élet ebben a régióban.

Nem baj, a piti tapasztalásnak jó volt, meg fejenként fizettünk az egészért egy ezrest. Utána elmentünk a már említett Gagarin étterembe. És miután ez már a második alkalom volt, ezért VIP vendégek lettünk, a kertben itt is volt építve egy kalyiba lábakra, oda terelt minket a pincérünk, akit egy gombbal kellett hívni. Kértünk kebabot, azt nem lehet elrontani, és aztán kértünk tutovkát. Ez egy eperfa pálinka, elvileg nem legális árulni, de hát a VIP-nek ugye hoznak, ha kéri. A netes források szerint 40-80%-os alkohol, én rég ittam ilyen erőset, nem is bírtam lehajtani az egészet, de ha kemények vagytok, akkor toljátok bátran.

Nagyon jól nyomják viszont az azeriek a reggeli témáját, főleg, ha friss a kenyér. Szeretik a rántottát és sok apró tálacskán hozzák mellé a jóságot, sajtokat, zöldséget, gyümölcsöt, van egy kenhető sajt, a neve shore, az a legfrankóbb cuccok egyike, mindenképpen kérjétek. És ott van még a teázási kultúrájuk is, apró üvegcsészében tálalják (törökösen), mindenképpen jár hozzá lekvár, amit vagy beleteszel a teába, vagy kanállal eszed mellé. És nekem új volt, hogy a zöld dióból milyen kiváló lekvárt lehet készíteni.

A borkultúrájuk nem olyan markáns, mint a grúzoké, de vannak jó borok, általában a drágábbak azok. Egyébként is fura, hogy egy muszlim országban így isznak, mint az oroszok, de hát pont azért is isznak, mert az oroszok a szovjet időkben ezt, khm, népszerűvé tették.

Szóval összességében Azerbajdzsán is egy óriási élmény volt, nagyon sokféle tapasztalással. A gasztronómiai vonatkozás például nekem azóta is hiányzik, mert amit jól csináltak, azt nagyon jól csinálták. Állati kedves emberek (főleg vidéken), például nagyon szerettünk volna hazahozni egy ilyen teáscsészét, mint amit ott használnak, de a helyi vasedényben elég szottyadt volt a kínálat, úgyhogy utolsó este az étteremben (Bakuban) a pincértől megkérdeztük, hogy nem vehetnénk-e egyet az étterem készletéből. Erre egyből hozott egyet (alátéttel) és nem volt hajlandó érte pénzt elfogadni. Viszont engem nagyon nyomasztott ez a diktatórikus berendezkedés, mert túl sok kézzelfogható jele volt annak, hogy itt valami baromira nincsen rendben. A hülye poszterek az út mellett, a teljesen egyenlőtlen jövedelmi viszonyok, a nagyon markáns rendőri jelenlét, a kirakatberuházások melletti nyomorúságos házak sosem hagyták, hogy úgy élvezzem ezt az utat, mint ahogyan mondjuk Grúziát élveztem. Miközben az megvan, hogy Azerbajdzsán annyit költ a hadseregére, ami Örményország komplett éves GDP-je? Csak azért nem rohanják le őket holnap, mert az oroszok védik őket, hogy fenntartsák ezt a nagyon törékeny békét ebben a régióban és mindenki a lekötelezettjük legyen. Szóval ezek miatt számomra nem volt egy felhőtlen élmény Azerbajdzsán, de ha ettől el tudtok tekinteni, akkor nagyon lehet élvezni a tájat, a fura fővárost, de főleg a vidéki területeket és érdemes összeismerkedni a helyiekkel, mert mi úgy éreztük, hogy Shekiben nagyon derék emberekkel találkoztunk. És persze szokás szerint a végére a költségek, mindennel (tényleg mindennel) együtt fejenként megállt 200k alatt. De ebben benne van a repjegy csomaggal, az autó, a benzin, a vezetett túra, Azerbajdzsán top 3 étterme, az összes szállás, nevezetesség, vízum és egyéb költség úgy, hogy egyszer sem hagytunk semmit azért, mert túl drágának tartottuk. Szóval nyilván ki lehet hozni olcsóbban, de így sem mondhatjuk, hogy egy hetes útért különösebben drága lenne.

Köszönöm, ha végigolvastad, ha érdekelnek utazási infók, fotók, videók, akkor megtalálsz Facebookon, Instagramon és pesze a YouTube-on is.

Az összes kép és videó saját gyártású. HTC Re, Galaxy S9+ és Huawei P10 használatával készültek.