Azori-szigetek - élménybeszámoló

  • (f)
  • (p)
Helyszíni riport – Írta: | 2018-12-27 11:00

Ha szereted a természetet és szeretsz utazni is, akkor nyugodtan felírhatod ezt a helyet a bakancslistádra!

[ Új teszt ]

Bevezető

Előzmény:
Az utazás még tavaly decemberben (2017) történt, illetve maga az írás is akkor készült. Ami eddig váratott magára, az csak az átnézés, a kisebb javítások, a fotók kiválogatása és a publikálás.

Korábban nem igazán utaztam sem belföldön, sem külföldön, az idei évben viszont változtattam ezen, és volt szerencsém ellátogatni néhány országba. Azonban, mivel nyár óta nem voltam sehol, ezért az utóbbi időben gondolkodtam, hogy újból kiruccannék valahová néhány napra. A gond ezzel csak az volt, hogy egyedül nem szerettem volna útra kelni, mert kicsit tartottam tőle, hogy így annyira nem élvezném. Barátokkal pedig mindig csak beszéltünk arról, hogy majd ide-oda utazunk, de sosem sikerült összeegyeztetni. Aztán, egy hosszú péntek este után megláttam egy ajánlatot az utazómajmon az Azori-szigetekre. Korábban már hallottam a helyről, és egy barátom is nem sokkal azelőtt volt kint, így rákerestem, és néztem róla még pár képet. Végül gyorsan döntöttem: jó lesz, megyek. Azonnal meg is vettem decemberre a repülőjegyeket, gondoltam, lesz, ami lesz.

Ezután teltek a hetek, és ahogy közeledett az utazás, elkezdtem leszervezni a szállást illetve a programokat. Végül minden összeállt, volt foglalva szállásom, 3 különböző túrám és autóbérlés 2 napra. Az autóbérlés egyébként a cégek nagy részénél lehetetlen lett volna a friss jogsimmal (most már át is érzem, miért, de erről majd egy kicsit később). Az utazás előtti napokban valójában fogalmam sem volt, mire számítsak, így nem voltak elvárásaim, abban sem voltam biztos, hogy jó lesz ez egyedül. Illetve az év ezen időszakában az időjárás is elég esős lehet arrafelé, ami azért elég sok mindent befolyásolhat.

1. nap – Utazás, Lisszabon

A gépem 6:50-kor indult, így viszonylag időben, 3:10-kor már csörgött az ébresztőm. Hát igen, tudtam volna még egy kicsit aludni... Nagyjából 9 óra körül érkeztem meg Brüsszelbe, ahonnan terv szerint 11-kor indult volna tovább a gépem. Már a helyünkön ültünk, amikor bemondták, hogy akadt némi műszaki probléma (milyen jó, hogy nem 10 ezer méteren), így nem tudni, pontosan mikor indulunk. Lisszabonban 8 órás átszállási időm volt, szóval különösebben nem aggódtam a késés miatt. Szerencsére a szakértő mérnökeink nagyjából 1 óra alatt megoldották a problémát, így 12 óra körül már gurultunk is. Az út nagyjából 2.5 óra, így 13:30 körül érkeztünk meg Lisszabonba (-1 óra az időeltolódás).

< Felszállás után Ryannel >

Lisszabonba nagyjából már a leszállás utáni első percekben beleszerettem, ugyanis amíg itthon és Brüsszelben kb. 5 fok volt jókora felhőtakaróval, addig itt 18 fok, napsütés és pálmafák fogadtak. Ekkor éreztem először, hogy jó ötlet volt reggel az utolsó pillanatban elrakott napszemüveg. A reptéren az első dolgom az volt, hogy kerestem egy csomagmegőrzőt, hogy aztán útra kelhessek felfedezni a várost. Lisszabonban a reptér elég közel van a belvároshoz, és tömegközlekedéssel sem kihívás bejutni. Mivel azonban a tömegközlekedést nem ismertem, és időm sem volt túl sok, így inkább hívtam egy Ubert. Az Uber sofőröm volt az első portugál, akivel találkoztam, és a nagyjából 30 perces utunk alatt elég jól elbeszélgettünk. Megtudtam tőle, hogy náluk nagyjából mindig hasonló idő van sok napsütéssel, majd szépen megérdeklődtem, hogy az esti órákban nagyjából mennyi idő alatt jutok vissza a reptérre. A válaszból kiderült, hogy az bizony egész sok idő is lehet az esti dugók miatt. Viszont alternatívaként szóba jött, hogy van ám a reptérig közlekedő metrójuk is, amit nem csak olcsóbban megúszhatok, mint egy Ubert, de még gyorsabb is lehet. Megkérdeztem tőle, hányas számú metró vonal ez, amit használnom kell, amire is jött a válasz: piros. Hát jó, úgy tűnik, hogy náluk számok helyett színek vannak, de sebaj. Végül megérkeztünk a célomhoz (Luís de Camões Square), ahonnan minden nap 15:30-kor indul egy vezetett „free walking tour”. Ha esetleg valaki nem ismerné a koncepciót, ezekről a túrákról annyit érdemes tudni, hogy kb. Európa összes nagyvárosában vannak már ilyenek és borravaló alapon működnek. Szóval a túra végén annyit fizetsz érte, amennyit neked megért (az átlag 10 euró körül van). Az itteni túravezetőnk egy hamisítatlan portugál srác volt: Pedrónak hívták, alacsony volt, bajszos, kedves és nyitott. A túra kezdete előtt pár perccel meg is kaptam tőle az első jó tanácsot: a közeli kisboltban érdemes lenne vennem egy vizet az útra. Szót fogadtam, illetve ebéd gyanánt még egy Snickersre is beruháztam.

Végül elindult a közel 3 órás túránk, ezalatt Pedro temérdek információt osztott meg velünk. Noha az elején a beszédtempóját kicsit gyorsabbnak éreztem, mint az én feldolgozókapacitásom, ezért pár dolog elsiklott, de igyekeztem felvenni a tempót. Volt sok séta (milyen meglepő), felfedeztünk szűk utcákat, néhány történelmi épületet, és megtudtunk sok sztorit is. Egyik ilyen sztori például, hogy a ma elterjedt édes narancsot a portugálok hozták be Kínából az 1650-es évek környékén. Vagy egy másik, hogy 1750 körül a város nagyjából 90%-a elpusztult egy a Richter-skála szerinti 9-es erősségű földrengésben. Mai történelemadag pipa. Pár óra után lejárt lábakkal és sok információval gazdagodva véget ért a túránk, én pedig igyekeztem visszajutni a reptérre.

Random portugál utca, random portugál macskával

Nagy volt az a hajó

A reptérre való visszajutáshoz próbáltam megtalálni a legközelebbi metró megállót Google Mapsen, de mivel hirtelen nem jártam sikerrel, eszembe jutott, hogy végre életemben először talán valami értelmes dologra is használhatnám Sirit. Szóval megkérdeztem tőle, hogy hol találom a legközelebbi metró megállót és csodák csodájára meg is válaszolta, majd egy gyors útvonalat is tervezett. Köszi Siri. Ezután viszonylag gyorsan visszaértem a reptérre, átvergődtem a security checken, majd egy felejthető mekis vacsora után lassan elindultunk Sao Miguel-re. Alapvetően szeretem a repülést, de ez volt az a pillanat, amikor már kicsit kezdtem unni a Ryanair kék-sárga üléstámláit. 2.5 órával később: MEGÉRKEZTEM. Helyi idő szerint 23:00 óra volt (itt már -2 óra az időeltolódás hozzánk képest). A reptérről kiszabadulás után szereztem egy taxit, amivel néhány perc alatt a szállásomon voltam. Itt már csak egy gyors becsekkolás várt rám, és végre majdnem egy teljes nap utazás után jöhetett a jól megérdemelt zuhanyzás, majd alvás.

2. nap – Első túra

Erre a napra egy kisebb túra volt tervben a sziget északkeleti felén. Ennek rövid előzménye annyi, hogy van egy itthoni blog (AzoriEden), aminek az írója, Rita, részben kint él, én pedig ráírtam néhány kérdés kapcsán. Segített pár dologban, illetve egy túrára is csatlakoztam hozzájuk. Az ébresztőm reggel 8-kor kezdett el csörögni, és bár némi alvást még igazán tudtam volna értékelni, ennek ellenére egész könnyen magamhoz tértem. Kis rohanás és készülés után következett egy igen gyors reggeli (Időtartama kb. 3 perc). A konyhában minden nap volt kikészítve mindenféle reggeli alapanyag, köztük néhány helyi termék (tej, dzsem stb.).

A hostelből az utam egy közeli buszmegállóba vezetett, de szerencsémre nem kellett futva a Google Maps-re hagyatkozva keresgélnem, ugyanis ahogy kiléptem az ajtón, a parkolóból utánam szólt valaki. Ez a valaki szintén Pedro volt, no de nem a tegnapi, hanem a hostel tulajdonosa, aki tudta is, hogy a buszmegállóba sietek, mert előző este ő nyomtatta nekem a menetrendet. Szóval Pedro felajánlotta, hogy elvisz a megállóig, így simán időben voltam. Oké, busz pipa. Furnas ahova tartottam, kilométerben nem volt túl messze (kb. 40 km), időben viszont annál inkább, ugyanis elég kanyargósak az utak, így annyira nem lehet száguldozni. Szóval volt nagyjából 1.5 óra nyugis buszozásom, ami közben élveztem a tájat, a nyugit, és próbáltam az agyamat is „nyaraló” üzemmódba állítani. Érdekes volt, ahogy az út során folyamatosan változott az időjárás, néhol egészen napos volt, máshol pedig teljesen ködös vagy esős. No de végül megérkeztem Furnasba, ahol annyit tudtam, hogy valami templomot kell megtalálnom, mert azt beszéltük meg találkozási pontként.

Egy kis "zöldség"

Furnasban épp elég ködös volt a reggel

A találkapont megtalálását sikeresen abszolváltam. Ritáék idejöttek értem, majd innen indultunk utunkra. Először felmentünk valami hegyi úton, de ott olyan köd volt, hogy magunk elé is alig láttunk. Ezután autóztunk még egy keveset a sziget északi felére (Nordeste), ahol jó néhány vízesést fedeztünk fel. Szerencsére, itt már egészen napos időnk volt, így láttunk is valamit. Ezek a vízesések, sziklák és úgy az egész terület lenyűgöző volt a rengeteg zölddel. Sétálgattunk és rengeteget fotóztunk, közben pedig néztük a canyoningosokat, ahogy éppen vízesésekről ugrálnak le, vagy épp csak kötélen ereszkednek. Majd itt kaptam és kóstoltam először azori banánt, ami ugyan elég kicsi, viszont sokkal finomabb, mint az általunk megszokott.

Nordeste - vízesés, a tetejéről épp canyoningosok ereszkednek

Nordeste

Meg még ez is

Innen továbbálltunk meglátogatni egy világítótornyot, ami sokkal érdekesebb volt. A lefelé vezető út meglehetősen meredek, így autóval nem vállaltuk be, ehelyett lesétáltuk azt a kb. 10 percet. A látvány itt volt a legnagyobb hatással rám aznap. Ahogy sétáltunk lefelé, élveztem a végtelennek tűnő óceán látványát és találkozását a hatalmas sziklafalakkal. Odalent pedig megcsodáltuk a világítótornyot, a kis halászházakat és a körülöttük levő csónakokat. Mindeközben olyan erős szél volt időnként, amilyennel én még talán nem is találkoztam korábban. Volt, amikor konkrétan elmozdítottak a széllökések a helyemről (ami mondjuk a lejtőn felfelé sétálásunk közben még jól is jött időnként, mert segített az előrejutásban). Ami még érdekes volt, hogy a le- és felfelé sétánk közben volt egy-egy rész ahol esett az eső és ezt elsőre nem igazán értettem, mert felhő az nem volt felettünk. Aztán kiderült, hogy az eső oka jó eséllyel a közelben levő vízesés és az erős szél kombinációja, lent ugyanis láttuk, ahogy a vízesés vizének egy kis részét a szél simán elfújja.

Az említett világítótorony fentről

Ez meg a kilátás lentről

Miután felértünk, elindultunk visszafelé Furnasba. Útközben még megálltunk egy parkkal körülvett kilátópontnál. A látványban persze most sem kellett csalódnunk: a kilátás az eddigiekhez hasonló, a park pedig nagyon zöld és rendben tartott, tele fákkal és különböző, fazonra igazított bokrokkal. A szigeten rengeteg ilyen kilátópont és park van egyébként, és nagyon figyelnek ezek rendben tartására is (tisztaság, fák, bokrok nyírása, stb.). Illetve, ezen helyek jó részén láttam ilyen szabadtéri grillező helyeket is. Ezek ilyen téglából kialakított grillek ráccsal - mindennel, és mindegyiknél volt alájuk pakolva rengeteg fa is. Szóval, az egyszeri sütögetni vágyóknak csak annyi a dolguk, hogy fogják a kis húsukat, kimennek a kedvenc helyükre és már sütögethetnek is. Miután itt végeztünk, realizáltuk, hogy eléggé elszaladt az idő, és nem biztos, hogy időben visszaérünk Furnasba, hogy még elkapjam az utolsó buszt Ponta Delgadaba. Amikor már kezdtem elveszteni minden reményt, hogy elérjem a buszomat (kb. 20 perc késésben voltunk), akkor egyszer csak két kisváros között épp sikerült azt megelőznünk. Ez eddig szép és jó, csak sajnos nem tudtuk pontosan, hogy hol fog megállni, ezért magunk elé engedtük, hogy legalább követni tudjuk. Ezután következett egy kb. 20 perces „buszüldözés”. Elkaptuk. Sikeresen hazaértem.

Az említett park

Este benéztem még a belvárosba, ahol sikerült felfedeznem a helyi plázát- és végre ennem is egy jót, ugyanis napközben erre - ahogy a napok többségén - most sem jutott idő. „Only shopping mall of the Azores” - így reklámozzák magukat. Tény és való, az Atlanti-óceán közepén egészen kevés a pláza. Ők ezt annyira komolyan veszik, hogy számomra meglepő módon minden üzletük nyitva van este 11-ig, és ez így van még vasárnap is. (Ezt egyébként értékeltem, ugyanis volt, hogy este fél 11-kor mentem ki a telefonhoz autós tartót venni.)

Random plázás vacsi..

3. nap – Második túra

Erre a napra egy egész napos vezetett túra volt a terv, ami lefedte a sziget nyugati felén található látnivalók nagy részét. Ezt még itthonról foglaltam, ugyanis mindenképpen szerettem volna egy ilyen kirándulást is, ahol a látnivalók mellett némi információval is gazdagodhatok. Tripadvisoron találtam, az értékelések meggyőzőek voltak, így bíztam benne, hogy nem ér majd csalódás. Most is korán (reggel 9-kor) kellett elhagynom a szállásom, addigra jött értem Pedro (igen, jól számolod, ő már a 3., eddig minden napra jutott egy, szóval ő volt a guide Pedro). Rövid reggelim során (új rekord: 5 perc) megismerkedtem egy fiatal párral Kazahsztánból, akiknek ez volt az utolsó napjuk a szigeten. Kérészéletű ismeretségünk alatt megtudtam, hogy van a közelben egy strandszerű part, amit érdemes meglátogatni, így ezt később ki is pipáltam.

Reggeli után kimentem a hostel elé, és vártam guide Pedrót. Már eltelt kb. negyed óra, és kezdtem gyanakodni, hogy Pedro talán elfelejtett, tekintve, hogy nagyjából egy hónap telt el a legutóbbi beszélgetésünk óta. Eltelt még 5 perc és megérkezett. Gyors bemutatkozások, majd robogtunk is tovább felkapni a többi embert a város különböző pontjain. Pedro nagyon kedves, nyitott és vicces túravezető, bár valószínűleg jó ideje csinálja ezt az egészet, és minden nap elmondja ugyanazokat a szövegeket, poénokat, amiket nekünk, így volt ideje tökéletesre csiszolni. Személyisége már az autóban ülve feldobta a reggelem. Miután teljes lett a „legénység”, elindultunk felfelé első úticélunkhoz, ami egy közeli kilátópont volt (Carväo View). Útközben Pedro mesélt a szigetről, megosztott pár érdekes infót. Többek között megtudtuk, hogy a szigeten nagyjából 160.000 ember, és kb. 2-szer annyi tehén él. A sziget gazdasága többnyire a tehenekre és a halászatra épül. No de ennyit a gazdaságról, szóval haladtunk felfelé a kilátóponthoz, és bár lent teljesen tiszta idő volt, ahogy haladtunk felfelé, úgy csökkent a látótávolság. Megálltunk a kilátónál, kiszálltunk, hogy megnézzük, látunk-e bármit is. Jobb volt a helyzet, mint amire számítottunk, mert néhány zöld mezőre és a város körvonalaira sikerült rálátnunk. Ez egyébként elég jellemző volt, hogy felmentünk egy magasabb pontra és időnként csak pár méterre láttunk el, ugyanis az óceán felől érkező felhők elakadnak a hegyekben.

Carväo view - Valami ilyesmi volt az eredmény

Következő utunk egy erdős völgyes területre vezetett (Lagoa do Canário View), ahol szintén ködös volt a látvány, viszont ez valami leírhatatlan hangulatot kölcsönzött a helynek. Némi erdőben gyaloglás után lesétáltunk egy kis tóhoz, ahol ez a hangulat még intenzívebb volt. Lent Pedro kiáltott egyet, hogy prezentálja a sziklafalakról visszaverődő visszhangot. Ezt nekem is ki kellett próbálnom, noha az enyém nem sikerült olyan „pedrósra".

Lagoa do Canário View - "bejárat"

Az említett tó

Utunk innen a sziget egyik legnevezetesebb látványosságához, a „Lagoa das Sete Cidades”-hez (Lagoon of the Seven Cities) vezetett, ami egy alvó vulkán kráterében elhelyezkedő „ikertó”. A tavak fentről, a kráter széléről egészen különleges látványt nyújtanak, ugyanis a pazar kilátás mellett - noha a képen ez nem nagyon látszik - a színük is különböző (Az egyik tó zöld színű, a másik pedig kék). A különbség oka, hogy az egyik tó mélyebb, így az ég színe tükröződik rajta, a másik pedig sekélyebb, így zöld színben látható. Az alvó vulkán kráterében a tavak közelében található egy kisebb falu is. A kráter szélén a tavakra néző kilátópont mellett néhány éve építettek egy méretes hotelt, gondolták, sok turista szeretne majd ott megszállni a lenyűgöző látvány miatt. Rosszul gondolták. Noha a látvány pazar, a felhők miatt sok esetben nem is látszik, illetve ezen felül nem sok minden van a közelben. Emiatt az emberek inkább a sziget nagyvárosában, Ponta Delgadában szállnak meg. Szóval, az említett hotel kb. 3 év működés után bezárta kapuit, azóta leginkább a természet igyekszik kisajátítani.

Lagoon of the Seven Cities

Az említett hotel

Miután fent kiélveztük a látványt, lementünk a kráterbe, megnéztük közelebbről is a tavakat. Ezeket egy szűk szoros kapcsolja össze egymással, amin egy híd vezet keresztül, így a hídról volt lehetőségünk közelről is szemlélődni. Az itt készült képeken már a színkülönbség is tetten érhető. Innen kicsit továbbgurulva egy kis faluba érkeztünk, ami szintén a kráterben helyezkedik el, közel a tavakhoz. A falu lakossága néhány száz fő. Tartottunk is egy rövid pihenőt, majd robogtunk a következő célállomás felé (View of Escalvado). Ez a kilátópont „must see” kategória, a látvány megfizethetetlen volt, engem jobban lenyűgözött, mint az ikertavak. Az óceán és a partszakasz találkozása már önmagában is pazar kilátást nyújtott, de emellett volt a partszakasztól nem messze egy kis sziget a vízben, így egy egészen impozáns látvány tárult elénk. A kilátáshoz sokat adott hozzá, hogy a fenti szeles és borongós idővel ellentétben itt erőteljes napsütésben volt részünk.

tó zöld

tó kék

View of Escalvado

Innen indultunk tovább az ebéd előtti utolsó célunkhoz, ami a helyi ananászültetvény volt. Ennek érdekessége, hogy ez a világ egyetlen fedett ananászültetvénye. A kinti hőmérséklet ahhoz kevés lenne, hogy a szabadban tudják termeszteni, így üvegházban azonban ránézésre tökéletesen érzik magukat a növények. Körbevezettek minket az ültetvényeken, elmesélték, hogyan termesztik, de ebből nem sok minden ragadt meg. Az ültetvény mellett van egy ülő női alakot ábrázoló szobruk, ennek érdekessége, hogy senki sem tudja mi a története, mivel már ott volt, amikor kb. 150 éve megvették a területet. Van egy helyi ajándékboltjuk is, ahol aztán kb. minden ananászból van, az ananászlikőrtől a női táskákig. A boltban kaptunk egy kis kóstolót az ananászlikőrjükből, ami engem annyira meggyőzött, hogy hazafele a reptérről hoztam is egy üveggel.

Íme a világ egyetlen fedett ananász ültetvénye

Ő pedig a helyi "guard", akit említettem, hogy 150 éve őrzi a területet, illetve most már az ananászokat is.. :D

A likőr után már kellően éhesek voltunk, szóval némi ebéd reményében megcéloztunk egy a Ponta Delgadahoz közeli partszakaszon fekvő éttermet (Pé na Areia). Az ebéd kellemes meglepetés volt. Noha azt tudtam, hogy lesz ebédünk, azt viszont nem, hogy miféle. Gondoltam, túra közben kapunk két szendvicset meg egy banánt és csókolom. Bár ezzel sem lett volna bajom, de végül ennél egy sokkal jobb verzió valósult meg. Az ablak mellett kaptunk helyet, ahonnan kellemes kilátásunk volt a partra és az óceánra. Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni! Kezdésnek, előételként voltak különféle sajtok (sejtésem szerint helyben termelt), kenyerek és szószok. Emellett hoztak nekünk jóféle portugál borokat is. Én és Collin „barátom” egy száraz vöröset próbáltunk meg és azt kell mondjam, elég nyerő választás volt. Collin egy angol nyugdíjas fazon, aki velem szemben ült, így belekezdtünk némi „small talk”-ba. Az ebéd végére a bor fogyásával arányosan sikerült kicsit megismerni egymást, jót beszélgettünk, ami sokat dobott az ebéd amúgy is jó hangulatán. Ez a kis ismerkedés, beszélgetés számomra egészen sokat dobott az ebéd amúgy is remek hangulatán. Az előétel után 3 féle főételből választhattunk, amiből az egyik valami halas pörkölt volt, a másik egy sima csirkés étel, míg a harmadik szintén valami tengeri állatkás csoda. Nos, ezen a választáson sokat nem kellett gondolkodjak, ugyanis gyerekkorom óta nem eszem semmit, ami vízben él, így hát maradt a csirke. A csirkében nem volt semmi extra, finom volt. (Imádom Portugáliában, hogy az adagokat sehol sem sajnálják, nincs olyan, hogy esetleg éhen maradsz. Akkora adagot kaptam most is, hogy alig bírtam leküzdeni.) A főétel után szintén volt választási lehetőségünk 3 féle desszert közül, amikre nem emlékszem már, de én valami csokis történetet kértem. Kiváló döntés volt.

Ez volt a kilátás az ablakból (bocsánat a minőségért, nem kaputelefonnal készült, csak ablakon keresztül... :D)

Ahogy végeztünk az ebéddel, elindultunk hegynek felfelé az utolsó célunk irányába (Fire lake), ami egy újabb kilátópont volt. Egy tavat szerettünk volna megnézni fentről a hegyoldalról, de ez végül elég limitáltan sikerült. Fent meglehetősen felhős és szeles idő fogadott minket, időnként alig bírtam egy helyben megállni, amikor elkapott egy-egy nagyobb széllökés. A látótávolság néhány méterre korlátozódott. Pedro mondta, hogy várjunk pár percet annak reményében, hogy tisztul kicsit az idő és láthatjuk a tavat. Megérte: pár perc elteltével volt néhány másodperc, amikor a felhők ritkultak kicsit és legalább a tó szélét sikerült megpillantanunk. Mivel a tóból nem sokat láttunk, így az nem volt egy nagy élmény, viszont a nagy szél, a gyorsan mozgó és változó felhőzet összességében hangulatos élményt kölcsönzött.

Ezt már nem tudom, hol lőttem, de valahol úton hazafelé..

Innen elindultunk aztán vissza Ponta Delgadaba. Menet közben kiraktuk az embereket a különböző szállodáknál, délután 5 körül én is hazaértem. Némi pihenést követően este kisétáltam a városba, hogy kicsit körbenézzek, erre ugyanis eddig nem sok időm volt. Ponta Delgadát nagyjából 80.000-en lakják, összességében egy szép, hangulatos, élettel teli város sok szűk utcával. A város kellemes meglepetés volt, ugyanis mielőtt idejöttem, azt hittem, hogy ez egy kisebb település, ahol nem sok mindent lehet majd csinálni. Ennek ellenére bőven vannak éttermek, bárok stb. amik közül lehet válogatni. Pedro (ezúttal "hostel" Pedro) még az első napomon adott egy térképet és egy általuk összeállított ajánlott helyek listát, amin felsorolta és pár szóval jellemezte a város különböző helyeit. Ez nagy hasznomra volt, mivel ez alapján választottam 1-2 éttermet és bárt, amikor éppen kellett. Az ekkor megejtett sétám is az egyik ilyen bárban végződött. Séta közben egyébként tele volt az egész város és a kis utcák jó része, ugyanis ez a nap náluk egy keresztény ünnep (Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe). Az utcákon zenéltek és tele volt különféle árusokkal is, illetve rengeteg hot-dogos volt. Egy hot-dogot végül én is bepróbáltam hazafelé, de azt kell mondjam, nem volt meggyőzőbb, mint egy általunk is ismert ikeás darab. A korábban említett bár, bár (haha) korrekt volt, semmi extra, többnyire idősebb emberek voltak, így egy pohár sör után útnak indultam haza. Pár lépés után az utcán valaki a nevemen szólított. Kis döbbenet után realizáltam, hogy nem más, mint Pedro (még mindig hostel Pedro), aki épp egy másik bár előtt iszogatott az ismerőseivel. Kedvesen bemutatott az ismerőseinek, egy pár percet beszélgettünk, aztán elköszöntük és elindultam a szállásra.

4. nap – Harmadik túra: canyoning

Ennek a napnak csak az első fele volt előre tervezve, a program pedig tartózkodásom legmeghatározóbb élményévé vált. Canyoning. Korábban életemben nem hallottam még erről a sportról, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen szó. Tripadvisoron böngészve találtam rá egy canyoning túrára a szabadtéri tevékenységek kategória első helyezettjeként. A vélemények kiemelkedőek voltak róla, mindenki áradozott, hogy mennyire ajánlja, nekem pedig az sem teljesen jött át, hogy mi ez pontosan. Körülnéztem a túra honlapján, de az még mindig nem teljesen győzött meg, illetve a 65 eurós árat is kicsit soknak tartottam egy pár órás programért. Kis gondolkozás után írtam egy érdeklődő e-mailt a cégnek, hogy megtudjam, egyáltalán jelentkezhetek-e erre egyedül felszerelés és mindenféle hasonló tapasztalat nélkül. A válaszból kiderült, hogy mehetek, ha akarok. Akartam. Noha még mindig nem tudtam, mire számíthatok pontosan. A fejemben nagyjából annyi volt, hogy vízeséseken és patakokon fogunk keresztül evickélni. Mivel még sosem próbáltam hasonló sportokat, úgy voltam vele, hogy bele kell vágjak, ha már ott vagyok.

Szokás szerint ez a túra is reggel 9-es indulással kezdődött. A két túravezetőm (Paulo és Bruno) kb. 20 perc késéssel érkezett a hostelem elé, hogy felvegyenek. Ekkor már egy fiatal amerikai pár is volt az autóban, és ezzel teljes is volt a létszám, ugyanis a csapat többi részével a helyszínen (Achada–Nordeste) találkoztunk. A kezdeti gyors bemutatkozás után indultunk is a célunk felé, mindenki nagyon közvetlen és jófej volt. Bruno az indulás után érdeklődően megkérdezte tőlem, hogy: „na és milyen az idő Törökországban?”. Néztem rá kicsit értetlen fejjel, miközben Pablo megsúgta neki, hogy én Magyarországról jöttem. Mint kiderült, a nevem okozott nekik némi kavarodást.

Odaút - Van, ahol busz sáv, van ahol ez.. :D

Ezt csak azért, hogy szemből is látszódjanak, remélem a személyiségi jogokkal nem lesz bajom..

Nagyjából egy óra autózás után megérkeztünk a helyszínre, ahol már várt ránk a csapat többi része. Paulo kiválogatta nekünk a felszerelést és a méretben megfelelő ruhákat, majd elkezdtünk beöltözni. Az öltözék egy neoprén ruhából, egy speckó cipőből, zokniból, sisakból és egy övből állt, amit a biztosításhoz használtunk. A ruha titka, amit még az elején én sem tudtam, hogy nem tudsz benne elsüllyedni, csak lebegsz vele a víz tetején. A vastagsága miatt olyan, mintha nagyobb testfelületen érintkeznél a vízzel, így több vizet szorítasz ki és megnő a felhajtóerő. Az öltözés egészen szenvedős volt, mivel úgy éreztem, hogy ez a ruha legalább 1 mérettel kisebb mint kellene, és hogy sosem fog rám jönni. Végül valahogy sikerült magamra erőltetnem, és bár eleinte kicsit nehéz volt benne a mozgás, egy idő után azt hiszem, sikerült adaptálódni.

Miután minden készen állt, elindultunk felfelé a vízesések melletti kis ösvények mentén. Az első patakon átsétálva egyből telement a cipőm vízzel. Először nem voltam benne biztos, hogy ez normális-e, így megkérdeztem a mellettem haladót, hogy nála is ugyanez-e a helyzet. Az igenlő válasz után egyből jobban éreztem magam. Felfelé menet közben a sziklafalról víz csordogált és a vezetőink mondták, hogy azt nyugodtan megkóstolhatjuk. Így odaálltunk és ittunk belőle, nagyon „tiszta íze” volt. Ez a víz egyébként valahol a föld alól tör elő, és így folyik le a hegyoldalon, szóval nem ugyanaz a víz, mint a patakban. Közben a séta alatt kezdtem el érezni, hogy hasznos lett volna, ha ébredés után jut időm megreggelizni, így viszont kénytelen voltam beérni a tiszta vízzel. Némi séta után elérkeztünk egy nagyobb vízeséshez, ami az első ugrásunk helyszínéül szolgált. Paulo és Bruno persze felhívták rá a figyelmünket, hogy nem muszáj ugranunk, vagy bármi egyéb olyat csinálnunk, amit nem érzünk komfortosnak, azért vagyunk itt, hogy élvezzük a túrát. Szóval: let’s do it. Ez volt az egyik legmagasabb vízesés, amiről ugrottunk (kb. 8 méter magas). Először Bruno ugrott le, hogy biztosítsa a leérkezőknek a terepet. Utána pedig sorban ugráltak a többiek, én pedig utolsóként kerültem sorra. Nem igazán féltem, de azért volt bennem egy ici-pici kétely, hogy biztos nem mehet-e semmi félre. Mikor a szikla szélén álltam, próbáltam megerősítést nyerni Paulótól, hogy biztos-e benne, hogy tényleg semmi sem mehet félre. (Illetve, hogy szerinte át tudom-e ugrani azt az enyhén kiálló szikladarabot, ami alattunk van.) Erre jött a „megnyugtató” válasz, hogy nem lehet semmi gáz. „just step off”. Leléptem és, miközben zuhantam, akkor azért beütött a félelem/adrenalin, persze ekkor már nem volt visszaút. Majd következett a nagy csobbanás és a boldogság, amikor igazán érzed, hogy élsz. Ez az ugrás volt az, amire napok múlva visszaemlékezve (és most is, ahogy írok róla) olyan jó érzés töltött el, hogy kicsit olyan, mintha újra átéltem volna. A csobbanásig azt gondoltam, hogy a speckó ruhánknak köszönhetően nem fog befolyni a víz, de mint kiderült, tévedtem. A víz elsőre kicsit hideg volt, viszont a ruha anyaga egyáltalán nem szívta be a nedvességet, így a hideg víz érzése gyorsan elmúlt.

"Just step off"

A következő ugráshoz lent bemásztunk a vízesés mögé, és azon keresztül ugrottunk bele a patakba. Ahogy átsétáltam a vízesés alatt, a vállamon éreztem a lezúduló víz tömegét, meglehetősen súlyos volt. Innen aztán a patakban sétálva haladtunk tovább, igyekeztünk óvatosan lépkedni. Vezetőink szerint a túra séta része veszélyesebb az ugrásoknál a sziklás terep miatt, így egy rossz lépés is könnyen sérüléshez vezethet. Majd jött még egy kisebb ugrás, aztán egy újabb vízesés, ahonnan nem volt tanácsos ugrani. Túl sekély volt a víz, így nem lett volna túl kellemes az érkezésünk. Ugrás helyett kötélen ereszkedtünk le a sziklafalon, ami szintén pazar élmény volt. Ezután következett még egy kevés séta, patakban siklás, és még 2 vízesésről ugrás. A végére már egészen megszoktuk a dolgot. Ezzel nagyjából el is érkeztünk a kb. 2-3 órás túra végéhez, és mentünk az autóhoz visszaöltözni. Öltözés után kaptunk teát és kekszet, illetve volt még egy kis beszélgetés, majd elköszöntünk a csapat többségétől, és elindultunk vissza Ponta Delgadába.

A visszaúton kellemes diskurzusban volt részünk, beszélgettünk a canyoningról, a szigetről és minden egyébről. Megtudtuk, hogy a túravezetőink itt születtek, nekik az ehhez hasonló sportok az életük. Nagyjából 15 éve csinálják ezt töretlen szenvedéllyel. Bruno életének legnagyobb ugrása egy kb. 20 méter magas vízesésről volt, ami már komoly felkészültséget igényel. Az útról láttuk, ahogy az óceán hatalmas hullámai partot érnek, erre Bruno megszólalt nagy boldogan, hogy az asszony nem fog neki örülni, mert ahogy hazaér, felkapja a szörfös felszerelését, és indul is vissza. Ők így élnek, ezt csinálják nagyjából minden nap, akár dolgoznak, akár kikapcsolódnak. Kiszállás előtt még megosztottunk 1-2 véleményt a honlapjukkal kapcsolatban, amitől szerintünk informatívabb és meggyőzőbb lehet. Nagy lelkesedéssel fogadták az ötleteket, majd jött az elköszönés. Felajánlották, hogy hívjam őket, ha bármi kapcsán kérdésem lenne, mialatt itt vagyok a szigeten. A túra alatt nagyon jó hangulat alakult ki a csapatban annak ellenére, hogy épp csak megismertük egymást. Paulo és Bruno kiváló túravezetők. Nem csak professzionálisak, de emellett végtelenül nyitottak és barátságosak.

A hostelbe kb. délután 1-re sikerült visszaérnem, ahol gyors tusolás után, bár éheztem, de a fáradtság győzött, és egy kisebb pihenőre adtam a fejem. Pár óra múlva elkezdtem összekaparni magam, és böngészni a hostom által ajánlott helyi éttermeket. Épp ideje volt már egy kiadós evésnek. Kinéztem egy jónak tűnő helyet, és a parton végigsétálva elbandukoltam odáig. Az idő közben kifogástalan volt, 20 fokban élveztem a látványt és napsütést. Az étterem érkezésemkor szinte üres volt és meglehetősen sötét (A Tasca). Elsőre a hangulata annyira nem győzött meg, de amúgy rendben volt, és a pincér nem meglepő módon itt is nagyon kedvesnek bizonyult.

Kikötőről készült random kép séta közben..

Valamilyen tradicionális portugál ételt akartam enni, ha már itt vagyok, szóval kezdésnek megrendeltem az első levest (Caldo verde), ami alá oda volt írva, hogy „traditional”. Ez egy ilyen zöldséges leves volt kolbászhoz hasonló darabkákkal. Az ítéletem az, hogy finom volt, bár ilyen éhesen már lassan bármit megettem volna. Közben szerettem volna valami jó bort is fogyasztani, így megkérdeztem a pincértől, mit ajánl. Száraz vörösborból két félét ajánlott, és felkínálta, hogy kóstoljam meg mindkettőt, majd válasszak. Kitöltött mindkettőből kb. fél-1 decit, ami alapján kiválasztottam a nekem tetszőt, majd abból töltött, de a másik kóstolót is otthagyta nekem. Főételnek egy tradicionális portugál szendvicset (Francesinha) rendeltem, ez viszont nem egy klasszikus szendvics, sokkal inkább egy főétel. Ez eredetileg Portóból származik, kenyérből készül, és tartalmaz többek között: sonkát, kolbászt, sertés vagy marhahúst. Mindez pedig ráolvasztott sajttal van lefedve, aminek a tetejére tojást ütnek. Az egész pedig egy ilyen paradicsomos sörös szószban volt krumpli chipsszel tálalva. Meggyőzően nézett ki, és persze ez is nagy adag volt, meglehetősen laktató. Megküzdöttem vele, mire sikerült az egészet legyűrni. Ízre, bár finom volt, de semmi extra, nem lesz a kedvencem.

A szendvics

A kiadós vacsorám vége felé közeledve megcsörrent a telefonom, egy ismeretlen szám hívott és elképzelésem sem volt ki lehet az, de felvettem. Mint kiderült ("hostel" Pedro) hívott azért, hogy megkérdezze, érdekel-e egy esti koncert, mert ha igen, csatlakozhatok hozzájuk. Nagyra értékeltem a meghívását és annyiban maradtunk, hogy ha hazaértem még megbeszéljük. A szállásomra visszaérve Pedro megmutatta, hogy milyen koncert lesz, de végül inkább csak megköszöntem a lehetőséget. Aztán beszélgettünk még kicsit, illetve mondta, hogy este érkezni fog hozzám egy angol lány szobatárs. Ebből végül csak az angol vált valóra, ugyanis egy indiainak tűnő angol emberke érkezett. Alapvetően már az első este is úgy volt, hogy lesz egy portugál szobatársam, de mivel a hostel elég üres volt, így Pedro felajánlotta neki, hogy kaphat egy külön szobát. Szóval az első 3 napban csak egyedül voltam.

Az új szobatárs alapvetően közvetlen és barátságos volt, viszont amit csak később realizáltam, hogy elképesztően sokat beszél, időnként már ismételgetve is magát. Volt egy-egy beszélgetésünk, amiből alig tudtam korrekt módon szabadulni. Az este folyamán kicsit izgatott voltam, ugyanis a következő nap reggelére vártam a 2 napra bérelt autómat. A jogsim viszonylag frissnek mondható, és korábban még sosem vezettem egyedül. Vártam már, hogy a szigeten autózhassak.

5. nap – Első autós túra, első koccanás

Előzmény:

Alapvetően azt gondoltam, hogy nem fogok tudni autót bérelni. Neten akármelyik autóbérlős céget néztem, mindenhol feltétel volt a legalább 1 éves jogosítvány. Ehhez nekem még közel egy év kell. Már mondhatni fel is adtam a reményt, amikor a szállásfoglalásom után írt e-mailben Pedro: megkérdezte, hogy szeretnék-e autót bérelni. Erre válaszként írtam neki, hogy ha lenne rá lehetőség megfontolnám, de amennyire tudom, friss jogsival nem igazán lehet. Aztán jött a válasz, hogy ők tudnak ajánlani egy céget, ahol így is kaphatok autót. Ezen felbuzdulva végül leegyeztettük a részleteket és kértem egy Volkswagen Up-ot 2 napra. Maga az autóbérlés 22 euro/nap volt, ami a kötelező biztosítást tartalmazza, és én még emellé kötöttem „gold insurance”-t napi 15 euróért. Ez fedezi az autót ért lehetséges károk nagy részét. Ezeken felül 100 euro depositot kellett fizetnem, abban az esetben, ha az autót bármi kár éri ezt az összeget bukom, az ezen felüli részt pedig fedezi az extra biztosításom. Amennyiben nincs extra biztosítás, akkor ez a deposit összeg jóval magasabb, 5-800 euro körüli.

Az autómat reggel 9-re ígérték a hostelemhez, kevés késéssel, valamivel 10 óra előtt gurult oda vele Maria, a bérlést intéző hölgyemény. Elintéztük a papírmunkát és a fizetést, majd átnéztük az autót. Közben Maria egy papírlapon bejelölte az autón található kisebb sérüléseket, én pedig lefotóztam ezeket. A folyamat egyébként gyorsan és gördülékenyen ment, még azt is meg tudtuk beszélni, hogy 2 nappal később a reptéren vegyék át az autót, így megúszhatom a taxizást. Ezek után visszamentem a hostelbe, ahol végre volt időm rendesen megreggelizni. Kis pakolás és tervezgetés után útnak indultam a sziget másik felén fekvő kisvárosba, Furnasba. Navigáláshoz a telefonomon levő Google Mapset használtam. Ezzel az egyetlen probléma, hogy nem volt autós tartóm, így jobb híján a pohártartóban helyeztem el a telefont és többnyire a hangra hagyatkoztam. Az út nagyjából 1 órát vett igénybe.

Társam a következő két napra

Végül probléma nélkül megérkeztem Furnasba. Az első célállomásom a város szélén fekvő gejzírekhez (Caldeiras das Furnas) vezetett. Itt folyamatosan bugyog fel a forró víz és mindenhol gőzfelhőket látni, némi záptojás szaggal megspékelve. Ami a látványon kívül még érdekesség, hogy itt készül a Cozido, ami nem más, mint különféle húsok és zöldségek együtt megfőzve. Az érdekes része a főzés, ugyanis a földben vannak erre a célra kialakított kis gödrök ahová egy edényben behelyezik az ételt, majd földdel betakarják és megvárják, amíg 4-5 óra alatt a forró földben készre fő. Furnasban több étteremben is kapni az ily módon készült Cozidót. Ha arra jár az ember, érdemes kipróbálni. Én is így tettem, és bár az ízében nem volt semmi különleges, legalább elmondhatom, hogy ettem ilyet is. A gejzírek mellett van még egy nagy tó és egy erdős terület is. Az erdős részen szintén tettem egy kis sétát, az ottani csönd, a magával ragadó látvány és hangulat már önmagában elégedetté tett. Mindez nagyon megnyugtató volt és nem járt semmi más a fejemben. A tavat pedig szerettem volna fentről, a hegyről megnézni, mivel onnan különlegesebb látványt nyújt. Így elindultam felfelé egy a hegy tetején elhelyezkedő kilátóponthoz. Ehhez viszont vissza kellett menni és keresztül autózni Furnason, ami önmagában nem is lett volna gond, de végül mégis az lett.

Caldeiras das Furnas

Ez is

A történet úgy kezdődött, hogy a navigációra figyeltem, de mégsem volt egyértelmű, hogy melyik úton kell továbbmenjek. Noha így is volt 50% esélyem, de végül természetesen a rossz utcába hajtottam be. Közben már hallottam, hogy valaki elkezdett füttyögni, na, itt már gyanús volt, hogy valamit nem jól csináltam. Mindez még gyanúsabb lett, amikor megláttam egy szemből jövő autót is és realizáltam, hogy ez bizony egy egyirányú utca. Persze gyorsan szabadulni akartam a kissé stresszes szituációból, elkezdtem tolatni, csakhogy nem figyeltem kellően hátra és a következő pillanat már az volt, amikor éreztem, hogy valamiben megakadtam. Sikeresen beletolattam az egyik mögöttem parkoló autóba. Csodás! Közben a kint álló fazonok megindultak felém integetve. Az első odaérkezőtől megkérdeztem, hogy az ő autója-e, amire mondta, hogy nem, hanem a barátjáé, aki az étteremben van, de mindjárt szól neki. Hát jó. Akkor én addig leparkolok valahova, válaszoltam. Vagyis parkoltam volna, de a szabad helynél csak a parkolási tapasztalatom volt kevesebb. Persze annál idegesebb voltam, szóval jött egy kis kormánytekergetés. Végül odajött az egyik fickó segíteni, én kiszálltam, ő pedig leparkolt.

Közben megérkezett a másik autó gazdája is, akinek első reakciója valami ilyesmi volt: „Mi van, nem tudsz vezetni? Akkora hely van itt, hogy egy busszal is megfordulnék”. Erre valahogy úgy próbáltam menteni a helyzetet, hogy közöltem vele a tényt a jogsim korát illetően. Majd mondta, hogy hívja a rendőrt, meg hogy el ne menjek. Egyébként velem ellentétben mindenki meglehetősen nyugodt és laza volt. Amíg vártuk a rendőrt, addig a károsult emberünk egyik barátjával dumáltam. Érdeklődtem tőle, hogy hogyan mennek ezek a dolgok ilyenkor, ugyanis nem sok fogalmam volt. Gondoltam, hogy ráfizetem majd a gatyám is az incidensre. Az említett barát közben nyugtatgatott, hogy „no worries”, „these things happen”. Megérkezett a rendőr, ő is úgy nézett ki, mint a világ legnyugodtabb embere. Fújatott velem egy szondát és elkérte az autó papírjait. Én odaadtam neki az egész mappát, amit kaptam korábban, gondoltam, kiválogatja, ami neki kell. Kérdezte, hogy hol van sérülés az autókon, mert ő nem lát. Megmutattam neki, hogy a másik autón ott van némi festékmaradvány az én autómról, az enyémen pedig kis helyen lepattogzott festék. Erre jön a válasz, hogy szerinte az a sérülés az én autómon nem most keletkezett, nem tűnik frissnek. Ekkor gyors visszapörgettem a telefonomon a reggeli sérülésekről készült képeket, és realizáltam, hogy az a sérülés már tényleg ott volt korábban is. Kiderült, hogy amit én okoztam az kb. csak egy pár milliméteres fekete csík. Ezután megkért, hogy írjam le, mi történt, majd felírta egy papírra a másik autó adatait, és ideadta nekem, hogy majd ezt adjam az autóbérlős cégnek, és ők intézik a többit. Ezzel a végére is értünk a papírmunkának, mondta, hogy mehetek.

Ezek után felhívtam az autóbérlős céget, hogy tudjanak az esetről, illetve volt 1-2 kérdésem is a biztosítással kapcsolatban. Az ügyintéző érdemben nem tudott válaszolni a kérdéseimre, de különösebben nem aggódott a dolgon, mondta, hogy minden oké lesz, majd elbúcsúztunk. Ekkor már nagyjából délután 3 óra lehetett, szóval a kilátós programot inkább kihagytam. Ehelyett bementem az egyik étterembe, itt próbáltam ki a korábban említett Cozidót. Ahogy ott végeztem elindultam hazafelé Ponta Delgadába, persze a korábban történtek miatt azért kicsit stresszes voltam, főleg, hogy az út végét már sötétben kellett levezetnem. Végül szerencsére zökkenőmentesen sikerült visszajutnom Ponta Delgadába, egy kevés városban keringőzés után az autót is sikerült leraknom egy a szállásomhoz közeli kis utcában.

Hazasétáltam, majd próbáltam kicsit kipihenni a napot. Ekkor futottam össze az újdonsült szobatársammal is, aki kérdezte, hogyan ment a vezetés. Ő is gondolkodott az autóbérlésen, csak már rég vezetett, így nem volt túl magabiztos. Elmeséltem neki a sztorimat, aztán ő le is tett arról az ötletéről, hogy esetleg béreljen. Megkérdezte, hogy a következő nap csatlakozhatna-e hozzám. Bátor ember, gondoltam, tekintve, hogy még ezután a sztori után is beülne mellém. Válaszként mondtam neki, hogy inkább egyedül szeretnék menni, tekintve, hogy még én sem tudom pontosan mi lesz a másnapi program, így nem szeretném, hogy egymáshoz kelljen alkalmazkodnunk.

6. nap – Második autós túra

Ébredés, kiadós reggeli, majd irány ismét Furnasba. Ezúttal már egy frissen vásárolt autóstartó birtokában, ami némileg megkönnyítette az életem. Az előző nappal ellentétben most a sziget déli részén autóztam végig, ami egy egészen más hangulatot kölcsönzött, mint a sziget északi felén autózás. Északon az út nagy részét szélesebb, többnyire egyenes autóúton tettem meg. Ezzel ellentétben délen az út második fele keskeny, kanyargós utakon vezetett hegyeken és völgyeken keresztül. A vezetés ezen az útszakaszon leírhatatlanul megnyugtató és örömteli volt számomra. Többnyire egyedül haladtam az úton, és körülöttem mindenhol magával ragadó zöld tájakat láttam. Végül megérkeztem Furnasba, ahol az első úticélom egy barátom javaslatára a helyi termálfürdő (Poça da Dona Beija) volt. Nem voltak túl nagy elvárásaim, úgy képzeltem, hogy lesz valahol egy medence tele termálvízzel és annyi. Ehhez képest kellemes meglepetés és élmény volt az itteni fürdőzés. A belépő viszonylag olcsó, kb. 3 euró volt. Azt csak remélni mertem, hogy tudok kártyával fizetni, ugyanis a kp-nak eléggé híján voltam. Szerencsére tudtam használni a kártyám, majd miután a pénztáros megtudta, hogy magyar vagyok, megszólalt magyarul: „köszönöm”. Mint kiderült, egy ukrán hölgy volt, és nagyjából ez az egyetlen magyar szó, amit ismer. Aztán próbáltam vele kicsit angolul beszélgetni, de arra jutottam, hogy angolul is annyit tud, mint magyarul.

Odabent kaptam egy kis kosarat, amibe pakolhattam a cuccaimat, illetve megtudtam, hogy 1 euróért kaphatok zárható szekrényt is. Jött is a kérdés, hogy fizethetek-e kártyával. Eredetileg csak 5 euró felett lehetne így fizetni, szóval kicsit győzködtem a hölgyeményt, hogy sajnos tényleg nincs nálam semmi kp. Végül kifizethettem kártyával az 1 eurót. Lepakoltam, átöltöztem, majd irány a medencékhez. Kicsit hűvösebb, esős és borongós idő volt, de ez nem vont le az élvezeti értékéből, sőt... A fürdőben és körülötte mindenhol zöld növényzet és pálmafák egészítették ki a látványt. Végigjártam az összes medencét, mindenhol időztem kicsit, élveztem a semmittevést és a látványt. Közben elkezdtem agyalni a „világmegváltó” ötleteimen. Értékeltem, hogy alig voltak a fürdőben, így nem voltunk egymás nyakában. Főszezonban, ahogy halottam ezek a helyek igencsak tele szoktak lenni. Kb. 1.5 órát töltöttem a medencékben, majd indultam öltözni. Itt a tusolásnál ért egy kisebb meglepetés, amikor realizáltam, hogy a tusoló előtt egy érmét kellene bedobnom egy kis szerkezetbe azért, hogy kaphassak kb. 2 percre meleg vizet. Sajnos a szerkezetet nem tudtam meggyőzni, hogy fogadjon el kártyát, így maradt a hideg vizes tusolás. Jobban értékeltem volna, ha a meleg vizet mondjuk belekalkulálják a jegy árába.

Kis medence

Kicsit nagyobb

Ugyanaz

Innen utam a már tegnap is felmerült úticélhoz vezetett, ami a furnasi tóra néző hegyi kilátópont. Szépen irányba állítottam a GPS-t, majd útnak indultam. A navigáció egyből egy felfelé haladó nagyon meredek és szűk utcába irányított, én meg persze követtem. Nem kellett volna. Ahogy felértem, az utca végén egy kis terület volt és egy kapu, de semmi továbbhaladási lehetőség. Itt már a navigáció is elhallgatott, és inkább nem tanácsolt semmit, miután sikeresen zsákutcába vezetett. Én pedig lestem, hogy oké, akkor itt kellene valahogy megfordulnom. Fent két helyi gazda volt, akik készségesen asszisztáltak a sikeres megfordulásomhoz. Ehhez odébb tolták a talicskákat és integettek, hogy meddig tolathatok hátra. Szerencsére ez alkalommal az én autóm is, sőt mi több, a talicska is megúszta minden sérülés nélkül a műveletet. Végül sikeresen lejöttem, majd átvezettem a kilátóponthoz. Valóban megérte feljönni, mind a tóra, mind a városra pazar kilátás nyílt. Sajnos az idő többnyire borongós volt, de néha pár pillanatra kisütött a nap, ilyenkor persze a kilátás is sokkal szebb volt, de sajnos a képek többsége borongós időben készült. Csak én voltam fent egyedül, de mielőtt indultam volna, érkezett egy másik autó. Két idősebb portugál fazon szállt ki belőle, majd odajöttek és bemutatkoztunk, beszélgettünk kicsit. Kiderült, hogy ott voltak a termálfürdőben is és nagyjából akkor érkeztek, amikor én eljöttem, csak én nem láttam őket.

A tó

Némi jó hangulatú csevej után elköszöntünk, majd elindultam vissza Ponta Delgada felé. Ezúttal ismét a sziget északi felén autóztam, ugyanis van ott útközben egy teaültetvény/gyár (Cha Gorreana), amit még meg szerettem volna nézni. Érdekesség, hogy ez az ültetvény Európa egyetlen teaültetvénye. A gyár nyitott a látogatók számára és nincs belépő sem. Körbe lehet sétálni, meg lehet nézni az ott dolgozókat munka közben, a végén pedig teakóstolásra is van lehetőség. Amikor ideértem, a parkolóban hirtelen ismét az új ismerőseim fogadtak, immár harmadjára futottunk össze a korábban említett két portugál fickóval. Körbejártam a gyárat, közben csináltam pár képet, és váltottam egy-két szót a dolgozókkal, akik jelezték, hogy örülnének némi borravalónak a dobozkájukba. Sajnos kp-m még mindig nem volt, szóval végül egy „kellemes ünnepeket” kíséretében köszöntünk el.

Bejárat

Mert macskás képpel minden jobban eladható.. :D

Az ültetvény

Ahogy itt végeztem, indultam is tovább Ponta Delgada felé, közben viszont tettem még egy kitérőt Lagoába (ez egy közeli kisváros), hogy megnézzem a kazah srác által ajánlott partszakaszt. Felkészültem és hoztam fürdőgatyát, gondoltam, ha már itt vagyok, szeretnék egy gyorsat fürödni az óceánban. Érkezésem után lesétáltam a partra, a vízben néhány szörfös, kint pedig páran felöltözve sétáltak, szóval kicsit kilógtam a sorból a fürdőgatya és papucs kombóval. De ugye egyszer élünk. Az idő kicsit hűvös volt, de annyira nem vészes, a víz kicsit még hűvösebb. Elkezdtem besétálni, közben néha egészen nagy hullámok jöttek. Nagyjából derékig ért már a víz, amikor is jött egy nagyobb hullám, ez jó hideg volt, szóval ekkor döntöttem úgy, hogy oké, akkor ennyi most elég is lesz. Így ugyan odáig nem jutottam el, hogy fürödjek is, de legalább bementem. Aztán kint a parton persze tapadt rám a fekete homok, alig tudtam, hogy beszállni a kocsiba és úgy felöltözni, hogy ne legyen minden tiszta homok, de végül sikerült abszolválni.

Hazafelé még azért félreálltam, hogy lőjek 1-2 képet..

Ők már biztos unják ezt a kilátást is.. :D

Innen már mentem haza a hostelembe, majd tusolás és öltözés után indultam ki a városba, hogy megcélozzak egy éttermet. Ekkor már este volt, de a legutóbbi étkezésem az még mindig a reggeli volt. Étteremnek egy leginkább halas helyet választottam, amit egy barátom ajánlott. Ebben nem is lenne semmi különös, csakhogy mint feljebb említettem, én körülbelül amióta az eszemet tudom, azóta nem eszem semmi olyan állatot, ami a vízben él. Valahogy nem szeretem a halnak a halízét, viszont most, hogy itt voltam, úgy gondoltam, ki kellene próbálnom valami vizes dolgot, hátha mégsem olyan rosszak ezek, mint a gyerekkori tapasztalatom. Az említett barátom javaslatára cápát próbáltam, de csak, hogy emeljem a tétet, előtte kértem egy hallevest is. Nagyon éhes voltam, és nagyon tartottam tőle, hogy nem lesz ez jó nekem, már épp azt fontolgattam, hogy ha itt végzek, akkor irány a KFC, ahol gyorsan beszerezhetek némi csirkét. Megérkezett a halleves, én pedig nekilendültem, és végülis megettem, nem volt olyan rossz. Persze nem meglepő módon kicsit halíze volt, de ki tudtam vele békülni. Aztán jött a cápa, na ettől is nagyon féltem, pedig már nem élt. Aztán ahogy megkóstoltam, realizáltam, hogy nem olyan vészes ez, alig éreztem rajta valamilyen ízt, az is leginkább fokhagyma volt. Végül a méretes adagnak úgy a ¾-t megettem, a maradékot pedig hagytam, mert hát azért jóból is megárt a sok. Összességében nem volt egy rossz élmény, mindemellett egészen laktató volt. Lehet máskor is kóstolok majd ilyen vizes dolgokat, de azért valószínűleg nem fogok túlzásokba esni. A KFC-t végül kihagytam.

A cápa

Innen visszamentem a hostelbe, majd az este folyamán megejtettem még egy gyors tankolást, ugyanis az autót teli tankkal adják, és úgy is kell visszaadni. Már fáradt voltam és nem sok kedvem volt ehhez, de gondoltam, egyszerűbb lesz este kisebb forgalomban lerendezni, mint másnap reggel rohanni. A tankolást nagyjából 10 literrel megúsztam, a két nap alatt ugyanis összesen körülbelül 230 km-t autóztam. Ahogy itt végeztem, még kimentem a plázában levő szupermarketbe összevásárolni néhány helyi dolgot (banán, tea stb.), hazahozási célzattal.

7. nap – Hazaút, összegzés, ajánlások és költségek

Hazaút:

Reggel ébredés, gyors pakolás és reggeli, „kicsekkolás”, majd indulás a reptérre. Ahogy kiértem, már ott várt az autóbérlős cég egyik embere, aki ezúttal nem Maria, hanem egy fiatalabb srác volt. Egyből azzal fogadott, hogy hallja, volt egy balesetem, mert hívták a rendőrségtől. Mondtam, hogy igen-igen, de épphogy csak megérintettem („gently touched”) a másik autót, így csak egy apró sérülés keletkezett. Megmutattam neki a sérülést, majd nézegette, és csodálkozott kicsit, hogy csak ennyi, aztán közölte, hogy ezért nem fogja levonni a depositot sem. Ezen persze kicsit meg én lepődtem meg, mert majdnem biztos voltam benne, hogy azt a 100 eurót bukni fogom. Persze örültem, és igazán értékeltem a hozzáállásukat. Mondtam neki, hogy mennyire elégedett vagyok velük, amire megkért, hogy akkor legyek szíves hagyni nekik Facebookon is egy értékelést, majd elköszöntünk. Ami érdekesség, hogy amennyire láttam, az autó többi részét nem nézte át tüzetesebben, hogy esetleg nem-e okoztam máshol hasonló kisebb sérülést.

Innen irány a security check, kevesen voltunk, viszonylag gyorsan átjutottam. Benne maradt a zsebemben a kártyatartóm/tárcám, így amikor mentem át a kapun, becsipogtam. Utána persze kivettem a zsebemből, odaadtam a biztonsági emberkének, és megkérdeztem, hogy átmenjek-e még egyszer. Válasz: nem kell. Ezen azért kicsit meglepődtem, tekintve, hogy ennyire erővel akár valami tiltott eszköz is lehetett volna a zsebemben. Ahogy átértem volt még egy kevés időm, így körbenéztem a duty-freeben, gondoltam hozok haza valami helyi nasit a otthoniaknak. Egész sok helyi dolog volt, többek között találtam a jóféle ananászlikőrből is, amit korábban az ültetvényen kóstoltunk. A bökkenő csak annyi volt, hogy át kellett szálljak Portóban, gondoltam, ott már nem igazán jutnék át a security checken az itt vásárolt likőrömmel. Annyi ideig nézelődtem, hogy egy eladó odajött hozzám megkérdezni, hogy segíthet-e, így megosztottam vele a likőrös aggodalmam, amire megnyugtatott, hogy megoldjuk. Úgy néz ki a dolog, hogy amit a duty-freeben veszek akármelyik európai reptéren, azt, ha megfelelően becsomagolják egy külön zacskóba, akkor utána Európán belül bárhová magammal vihetem. Szóval lett végül likőr is és csoki is, majd következett a kb. 1 órás sorbanállás a beszállókapuhoz.

Végül felszálltunk és megcsodálhattam fentről is a felhők közül előtűnő szigetet. Nagyjából 2.5 óra repülés után megérkeztünk Portóba, itt volt kb. 2 órás átszállási időm, ami kényelmesen elég volt a biztonsági ellenőrzésre és egy ebéd-vacsorára a Burger Kingben. Az ellenőrzés során, amikor már azt hittem, végeztem, odajött az egyik biztonsági ember, és megkért, hogy fáradjak vele. Kicsit meglepődtem, nem igazán értettem a helyzetet. Kiderült, hogy a likőrömmel van probléma, elkísértek egy másik biztonságihoz, aki kivette a zacskóból, és megröntgenezte vagy valami ilyesmi. Szerencsére egyben visszakaptam és indulhattam enni végre. Közben pár méterrel odébb a váróban valamilyen élőzene ment, értékeltem, hogy így fogadnak.

</ Felszállás után Ryannel >

Nem sokkal ezután következett a beszállás, szépen kiálltam a sorom, majd amikor mentem volna át a kapun, jött a meglepetés a kedves hölgytől, hogy csak egy táskát vihetek fel a gépre. Kicsit értetlenkedtem, mivel már többször utaztam így, hogy van nálam egy kézipoggyász és egy hátizsák. Úgy emlékeztem (rosszul), hogy már WizzAir-en is utaztam így, de mint kiderült, itt csak egy táskát lehet felvinni a gépre. Ez az út eddigi részén azért nem volt gond, mert a többi gép mind RyanAir volt. Az 1 felvihető táskával a probléma mindössze annyi volt, hogy persze a kézipoggyászom és a hátizsákom is tele volt pakolva. Szóval elkezdtem kipakolni a hátizsákot és valahogy megoldani a dolgot. Közben eszembe jutott az, amivel a haverok utazás előtt viccelődtek, hogy ha túl nehéz lesz a táskám, akkor legfeljebb magamra veszek néhány ruhát. Valahogy így is lett, magamra vettem még egy pulcsit, majd annak a zsebébe betuszkoltam a papucsom és így tovább. A maradék cuccokat pedig próbáltam a kis bőröndbe zsúfolni. Szerencsére nem a sor végén voltam, így volt időm szenvedni. A terv a legrosszabb esetre az volt, hogy a kevésbé szükséges dolgokat hagyom a végére, és ha már sehogy sem tudom magamra aggatni őket, akkor max. kidobom, ilyen volt pl. a fél kiló banán. Aztán egyszercsak odajött hozzám egy idősebb nő egy nagy vászonszatyorral (olyasmi, mint ami az Ikeában is van) és mondta, hogy abba pakoljak. Erre kicsit értetlenkedtem és mondtam neki, hogy de hát épp az a probléma, hogy csak 1 táskát vihetek fel. Aztán, mint kiderült, ő úgy értette, hogy abba a szatyorba pakoljam bele a bőröndöm és mellé az egyéb cuccokat. Igaza volt. Így mindent be tudtam tuszkolni és a gépre is felengedtek, bár kicsit furán néztek rám, mivel még mindig rajtam volt az extra pulcsi, zsebében a papuccsal. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy Michelin-baba. Ezután már minden simán ment és este 11-kor rendben leszálltunk itthon. Az időjárás kicsit kellemetlen meglepetés volt, épp elég rendesen esett és erre még nem voltam felkészülve lelkiekben az 1 hét tavaszi idő után.

Összegzés:

Ahogy a bevezetőben is említettem, nem igazán tudtam mire számítsak, így elvárásaim sem nagyon voltak az utazással kapcsolatban. Ha azt mondanám, hogy az élmény messze felülmúlta az elvárásaimat, még talán az sem fejezné ki megfelelően, hogy mit is adott nekem végül ez az 1 hét. Nem vagyok egy nagy természetjáró, ez a sziget viszont magával ragadott, egyszerűen csak megnyugtató volt ott lenni és végre kikapcsolódni. Ez alatt a néhány nap alatt különféle élményeket és tapasztalatokat gyűjtöttem abból a rengeteg szituációból, ami történt velem. Vannak időszakaim, amikor a hétköznapok unalmassá és monotonná válnak, ilyenkor nem igazán történik semmi új a jól megszokott dolgokon kívül. Aztán jött ez az 1 hét, ami ebből gyökeresen kiszakított és több emlékezetes dolog történt velem, mint az elmúlt hónapokban összesen. Kellett egy kicsi idő, amíg az agyam nyaraló üzemmódba állt, utána viszont csak a jelennel voltam elfoglalva és nem járt a fejem az otthoni dolgokon. Még ha csak rövid időre is, de rengeteg emberrel találkoztam és kivétel nélkül mindegyikük nyitott, kedves és segítőkész volt. Öröm volt ezeket a találkozásokat megtapasztalni. Aztán voltak persze kihívást jelentő helyzetek is, de végül ezeket is sikerült abszolválni, ami szintén pozitív hatással volt rám. Tehát az egyedül utazástól való kezdeti félelmeim ellenére igencsak pozitív élményekkel gazdagodtam, ez részben köszönhető a nem mindennapi környezetnek, részben pedig az ehhez kapcsolódó számos új tapasztalatnak és az embereknek. Ha valaki esetleg gondolkozna egy hasonló utazáson egyedül, akár ide vagy máshova, annak bátran ajánlom, úgy gondolom, hogy csak nyerhet vele.

A szállásom és a repjegy meglehetősen olcsó volt, persze ennek ahhoz is lehet köze, hogy december nem éppen a főszezon, és ilyenkor nagyobb eséllyel van esős idő is. A hőmérséklet egész évben 15-25 fok között mozog, ebben az időszakban szerintem maximum 18-20 fok lehet. Szóval hideg nincs, az biztos. Általánosságban az árak a boltokban és éttermekben nem magasabbak, mint otthon, talán néha még olcsóbb is. Nagyjából 10, max. 15 euróból szinte bárhol nagyon jót lehet ebédelni vagy épp vacsorázni.

További képek

Ajánlások és költségek:

Oda-vissza repjegy: 100 euró

Szállás hostelben, megosztott szobában reggelivel: 100 euró
In53 guest house

Egésznapos felfedező túra: 55 euró
Pedro Ferreira Azores Tours
foglalás: azores-tours.com

Canyoning: 65 euró
Azorean Active Blueberry
foglalás: azoreanactiveblueberry.com

Autóbérlés: 22 euró/nap + 15 euró/nap (extra biztosítás)
autocunha

Azori Éden blog és infók:
Azori Éden facebook
azorieden.com

Végezetül pedig köszönet mindenkinek, aki elolvasta az írásom. Továbbá pedig egy kedves ismerősömnek is szeretném megköszönni az írás átnézésére szánt időt, energiát és a visszajelzéseket, ami által egy minőségibb végeredmény születhetett..