Akitől nem tudtam elköszönni
Február 15.én a suliban éppen azt fontolgattam, hogyan fogom ellógni az egész napot, amikor feljelentkeztem az iwiw-re, és az üzenőfalon az fogadott, hogy tegnap tragikus körülmények között meghalt a barátom. Marhára szar poénnak tartottam, de a beérkező üzenetek közt is ugyanez fogadott, amitől elkapott a hányinger, és a remegés. A sok szar amerikai filmben mindig így ábrázolták a sokkot, és én mindig fintorogtam, hogy ilyen nincs, de sajnos el kellett veszítenem egy különleges embert, hogy lássam, mekkora tévedésben élek.
Azért írom ezt, mert szeretnék valahogy elköszönni tőled. Bízom benne hogy akárhol jársz most, ott van internet vagy itt állsz mögöttem és olvasod, amit írok, akkor is ha csak egy szellő vagy.
Azonnal rohantam haza a kocsiért, közben az első számot tárcsáztam amit találtam a nagy rohanásban. A barátnőd volt az. Olyan erőtlen és idegen volt a hangja mint az enyém, nem tudtunk rendesen beszélni, csak azt hogy úton vagyok a családodhoz. Tudom, hogy nem voltam napi vendég nálatok (a távolság miatt?), de azok után, amin középiskolában keresztűl mentünk, úgy éreztem ott a helyem, hogy megöleljem anyudat, nevelőapád,öcséd és a szerelmed. Lehet ez önzőség volt részemről, de el kellett mondanom nekik, amik eszembe jutottak rólad.
Sosem volt öcsém vagy bátyám, de ha lett volna, azt kívántam volna, hogy olyan legyen mint Te. Olyan nők kedvence, olyan okos, de ami legjobban te voltál, az a csillogó tekintet, amivel az emberek és a világ gondjait magadba szívtad, és megpróbáltál mindenen és mindenkin segíteni. Olyan voltál, mint amilyen én mindig is akartam lenni, de ahogy jót tettem az emberekkel, te rátettél egy lapáttal és mindig egy lépéssel előttem jártál, akkor is ha még csak véletlenül sem voltunk ám szentek. Amíg meg nem ismertelek, azt hittem, nálam nincs érzékenyebb ember a földön, de te rajtam is messze túltettél. A suliban irigykedve és tisztelettel néztük, ahogy jobbnál jobb eredményeket érsz el úgy, hogy oda sem figyelsz az órákra, hanem velünk foglalkozol és folyamatosan tepersz, hogy beilleszkedj, amikor már régen befogadtunk téged, a Kanadából viszzatért zenész gyereket. Imádtuk ahogy gitározol, imádtuk, hogy semmire sem hasonlít, amit addig hallottunk, mert te mindig olyan mélyről játszottál és közben vigyorogtál.
Ne hidd hogy csak azért szerettelek meg olyan hamar, mert véletlen(?) ugyanazt a zenét szerettük, mert véletlen(?) ugyanolyan mély tiszteletet éreztünk a nők felé, amit nem értékeltek egy olyan fiú osztályban. Mert mindketten imádtunk verseket írni a szeretetről vagy annak kínzó hiányáról. A fél karomat odaadnám, hogy biztosan tudjam, hogy amikor kiléptél a mókuskerékből, akkor tudatában voltál annak, milyen mély nyomot hagytál az emberekben, akkikel akár csak egyetlen alkalommal találkoztál. De ezt már sosem fogod nekünk elmondani.
Nem hiszem el, hogy tiszta fejjel álltal ki a vonat elé, mert ha igen akkor téged senki sem ismert igazán. ÉRTED? NEM HISZEM EL! Bármit elhiszek, hogy gyógyszer volt vagy pia, vagy mindkettő, de mindegy, mert nem mentél el. Itt hever a polcomon az a sok gyönyörű dalod, amit felvettél nekem, megvan pár versednek a másolata, de ami a legfontosabb: látom a hülye járásodat, a felzselézett hajadat, a nagy kerek szemeid , és hallom a hangod, ahogy elköszönsz tőlem suli után a kezed nyújtva, hogy: „Hát akkor holnap Paci bácsi. Vigyázz magadra és a pici barátnődre”
Úgy lesz, vigyázok rá, amint abba tudom hagyni ezt a rohadt bőgést. Te is vigyázz magadra Drága barátom és ne haragudj, hogy nem válaszolom azt hogy : „Akkor holnap Vic, Te is. Peace.”
Valakinek itt kell maradnia hogy befejezze azt, amit elkezdtél, de ne aggódj, mert Öcséddel megbeszéltem, hogy vén, trottyos tataként úgy meg leszel verve, hogy észhez térsz. Addig is emlékezni fogok rád, de csak a jó dolgokra, ami a te esetedben az élet legkönnyebb dolga lesz. Köszönöm, hogy a bizalmadba fogadtál, és a barátod lehettem.
Így fogunk rád emlékezni.
