Egy alternatív megoldás: A globális tőkeadó

Az eddigi fejezetekből látható, hogy a jelenlegi adórendszerek nem képesek megadóztatni a jövedelem egy jelentős hányadát. Ez több mint valószínű, hogy a jelenlegi adórendszer kiegészítéseivel nem is lesz lehetséges, így az egyedüli megoldás az lenne, ha az egész globális adórendszert új alapokra helyeznék. Ez az elgondolás már jó pár évtizede megfogalmazódott, miszerint nem csak a jövedelmeket, mint bért kellene megadóztatni, hanem a tőkét is. Ezidáig azonban ez a terület nem kapott fókuszt, azonban Thomas Piketty a Tőke a 21. században című művével kidolgozta ennek a kérdéskörnek az elméleti hátterét. Ebben a fejezetben a globális tőkeadót mutatom be annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Elemzésem e fejezete a Piketty munkájának a 15. fejezetén alapul.

Globális tőkeadó, mint utópia

A világgazdaság mai helyzetében és a nemzetközi keretrendszerben elképzelhetetlenek olyan folyamatok, melyek hatására rövidtávon bevezethető lenne egy ilyen nagy volumenű változás, hiszen ezzel egy olyan adó valósulna meg, mely a Föld minden vagyonára kiterjed és egységesen alkalmazandó valamennyi ország számára. A globális tőkeadó olyan mértékű együttműködést követelne meg a nemzetgazdaságok valamint az azok között közvetítő intézményrendszer között, ami irreális. Ugyanakkor, mint azt már ma is létező példák bizonyítják kisebb, például regionális szinten el lehet kezdeni a bevezetést. A bevezetés legnagyobb nehézsége megegyezik a „közlegelők tragédiájával”, hiszen ha egy ország kihátrál az egyezményből, úgy az az összes többit károsítja, míg a renitens számára óriási hasznot hozna. Ennek elkerülésére természetesen ezen országgal szemben létesíthetők protekcionista korlátozások, azonban a protekcionizmus kifejezetten káros a világgazdaságra nézve. Korlátozza a tőkemozgást és magában hordozza a nemzetközi feszültségek fokozódását.

A legideálisabb eszköz a globális tőkeadó és a globális pénzügyi transzparencia párosítása, ugyanis a pénzügyi transzparencia és az információcsere elválaszthatatlan az ideális tőkeadó gondolatától. Miért fontos a transzparencia? Először is azért, mert egy ilyen adó révén információkhoz jutnak a hatóságok a vagyonok eloszlásáról, így végre objektív adatokat tudnának közzétenni a globális vagyon alakulásáról. Az állampolgárok pedig a törvény által meghatározott módszerek és eljárások alapján előállított, valós információkhoz jutnának.

A jelenlegi globális pénzügyi rendszer szabályozásával és monitorozásával megbízott nemzetközi szervezetek, mint például a nemzetközi Valutaalap, csak hozzávetőlegesen tudják becsülni a pénzügyi eszközök globális eloszlását, főleg ami az adóparadicsomokba kihelyezett eszközök értékét illeti. Jelenleg a pénzügyi eszközök és források globális mérlege nincs egyensúlyban. Egy minimális mértékű tőkeadó (a mérték pontos ismertetésére később visszatérek) az összes gazdasági szereplőt kötelezné, hogy bejelentse összes vagyoni eszközét. A tőkeadó gyakorlatilag az egész világra kiterjedő pénzügyi kataszterként működne, aminek jelenleg még nyoma sincsen.

A 20. század elején, amikor az első világháború idején bevezették az új adókat, szükségessé vált a jövedelem, a munkabér, és a nyereség pontos definiálása, meghatározása, és egymástól való elválasztása. Ez az innováció elősegítette az akkor még nem létező számviteli szabványok megszületését, fejlődését. Ebből adódóan a tőkeadó egyik feladata az lenne, hogy a különböző pénzügyi eszköztípusokat meghatározza, újra definiálja, valamint, hogy konszenzus szülessen az eszközök és kötelezettségek, valamint a tiszta vagyon értékelésének szabályaiban. A jelenleg létező számtalan rendszer nem ad átfogó képet a világgazdaságról, valamint lehetőséget nyújt a számviteli „ügyeskedésre”. Ennek megvalósulása a 2000-es évek óta kirobbant válságok, melyeket a jelenlegi pénzügy, számviteli rendszer nem, vagy csak homályosan jelzett előre. A Piketty által vázolt rendszer úgy nézne ki, hogy minden adófizető kapna egy formanyomtatványt, amely felsorolná az illető által birtokolt eszközöket és kötelezettségeket, ahogy azok az adóhatóság nyilvántartásában szerepelnek. Ezt az illető vagy elfogadja, vagy cáfolja, de utóbbi esetben őt terhelné a bizonyítás felelőssége. Gyakorlati példák az Egyesült Államokban azt mutatják, hogy a rendszer abszolút működőképes (amerikai ingatlanadó rendszer). Egy ilyen automatizált rendszer sokkal jobban megfelelne a kor követelményeinek, mint az a meglehetősen régi és elmaradott megoldás, amely az adóalanyok memóriájára és jóhiszeműségére apellál.

Banki információk automatikus megosztása

A tőkeadó arra is rákényszerítené az államokat, hogy pontosítsák és kiterjesszék a banki információk automatikus megosztására vonatkozó nemzetközi megállapodásokat. Az elv a következő: minden nemzeti adóhatóságnak joga van megkapni azon elégséges információkat, amelyek alapján képes megállapítani az adott ország állampolgárainak a nettó vagyonát. A tőkeadó tehát hasonló feladatot látna el, mint sok országban a jövedelemadó, amikor is a munkáltató, a vállalatok adatot szolgáltatnak az adóhatóságnak, hogy az meg tudja állapítani a munkavállalókra eső adót, ebből következően a munkavállalók jövedelmét.

Az 1980-as évek óta tartó megállapodások, nemzetközi egyezmények a globális szabadkereskedelemről valamint a korlátlan tőkemozgásról már a megalakulásukkor sem tartalmazták az átfogó banki adatmegosztás kritériumát. Ez viszont nem ok arra, hogy a végtelenségig ragaszkodni kellene eme status quo-hoz. Az első lépés a globális tőkeadó fele a banki információk automatikus megosztását biztosító rendszerek nemzetközi szintre való emelése lenne, amely lehetővé tenné, hogy a külföldön elhelyezett eszközöket is szerepeltethessék az egyes adófizetőknek kiküldött bevallásokban.

Egy ilyen rendszernek technikai akadály nincs, hiszen már több éles rendszer is működik például az Egyesült Államokban vagy Franciaországban, így belátható, hogy annak sem lenne semmi akadálya, hogy például Svájcot vagy a Kajmán-szigeteket bevonják ebbe a körbe. Természetesen ezen adóparadicsomok tiltakoznak az adatok ilyen szintű megosztása ellen és főleg a banktitok védelmét hangoztatják, valamint azt, hogy ezen információk illetéktelenek kezébe kerülhetnek, így az ügyfeleik kerülhetnek veszélybe. Azonban a legvalószínűbb ok, amiért az adóparadicsomok tiltakoznak nem más, minthogy a banktitok megtartásával segítenek az ügyfeleiknek, hogy kibújhassanak az adófizetési kötelezettségük alól, miközben ő maguk részesedhetnek az így realizált nyereségből.

A ma létező legjobb és az ideálishoz legközelebb álló megoldás az Egyesült Államokban működő FATCA (Foreign Account Tax Compliance Act) melyet 2010-ben fogadtak el az ilyen becsületlen praktikák visszaszorítása érdekében. A FATCA lényege, hogy valamennyi külföldi pénzintézet köteles átadni az amerikai pénzügyminisztériumnak az amerikai állampolgárok által az illető banknál nyitott számlákkal és más befektetésekkel, illetve bármilyen más, anyagi előnnyel járó tevékenységgel kapcsolatos információkat. Ez a törvény ambiciózusabb, mint a 2003-ban elfogadott EU-s irányelv, amely csak a kamatozó betétekre írja elő az információmegosztást. (a részvény valamint kötvényportfóliókra például nem, ami azért nem szerencsés, mert a nagy vagyonnal rendelkezők rendszerint ilyen instrumentumokban tartják a vagyonukat, ezáltal pedig kiesnek a megosztandó információk köréből.) Ráadásul az EU-s irányelv csak az európai bankokra vonatkozik, míg az USA-béli globális terjedelmű.

Sajnálatos módon a politikai döntéshozók nem igen tesznek semmi érdemlegeset egy ilyen nemzetközi rendszer kiépítéséért. Ami az egyik legérthetetlenebb, hogy pont Európa tesz a legkevesebbet ezen a téren, holott az itteni országok nagy része szociális jóléti állam, mely nagyon nagy arányban támaszkodik és függ az adóbevételektől. Ez a tény azt is bizonyítja, hogy a kis országok milyen nehéz helyzetben vannak a globalizált világban. Ezen relatíve kis gazdasági hatalommal rendelkező nemzetállamok túlságosan kicsik ahhoz, hogy egymagukban szabályozzák a mai globális tulajdonosi kapitalizmust és e szabályoknak érvényt is szerezzenek. Érdekes látni, hogy ezen országok képesek voltak megteremteni a közös piac majd a közös valuta feltételeit, azonban az adózás területén szinte egyetlen lépéssel sem kerültek előrébb az ideális megoldáshoz.

Mindezek ellenére a FATCA-sem elégséges, nem elég precíz és átfogó a teljesen transzparens pénzügyi szektor létrejöttének szempontjából, még ha jóval ambiciózusabb és szélesebb körű is, mint az EU-s irányelvek. Ha a nemzetközi adóelkerülések és a transzparencia terén érdemi előrelépést szeretnénk elérni, akkor nem csak a bankokat, hanem a telephelyük szerinti országokat is szankciókkal kell sújtani abban az esetben, ha nem tesznek érdemi lépéseket afelé, hogy a területükön működő pénzintézetek teljesítsék adatszolgáltatási kötelezettségeiket. Ilyen szankció lehet például egy 30 százalékos vám a szóban forgó országok exportjára. Természetesen nem egy protekcionista berendezkedés elérése a cél, hiszen a nyitott határok és a szabad verseny mindenkinek érdeke, ugyanakkor csak addig a pontig, amíg az egyes országok nem arra használják fel, hogy magukhoz csatornázzák a szomszédos országok adóbázisát. Természetesen azon renitens országok, melyek gazdasági jólétüket a homályos pénzügyi viszonyoknak köszönhetik, vonakodni fognak egy ilyen új struktúra bevezetésétől. Ez érthető is, hiszen ezen gazdaságok jelentős veszteségeket lesznek kénytelenek elkönyvelni abban az esetben, ha a norma a pénzügyi transzparencia lesz.

Összefoglalva: e törekvések célja nem egy progresszív vagyonadó bevezetése, hanem az adóhatóságok információhoz juttatása az adóalanyok vagyonát illetően. Ezen adatok abban is segítséget játszhatnak, hogy a hatóságok fel tudják tárni az örökösödési vagy vagyonadóval kapcsolatos adóelkerülő magatartást. Belátható, hogy a nemzetközi átláthatóság a modern adószedő állam szempontjából kiemelten fontos, hiszen ezen jóléti államok csak így képesek fenntartani redisztribúciós szerepüket.

A tőkeadó funkciói és mértéke

A tőkeadó elsődleges funkciója a vagyoni különbségek növekedésének megszüntetése. Fontos, hogy a vagyoni olló tágulásának megszüntetését tűzzük ki célul, ugyanis magukat a különbségeket felszámolni igen erős utópia lenne, melyre a történelemben volt már próbálkozás, de eredménytelenül. (szocializmus) Felmerül a kérdés, hogy ha létezik progresszív jövedelemadó, létezik örökösödési adó (a legtöbb országban létezik) akkor milyen célt szolgálhat egy progresszív tőkeadó. A válasz az, hogy a három adó felfogható egymás kiegészítőjének. A tőkeadó bevezetését két fő érv indokolja. Ezek a közteherviselés, valamint az ösztönzés.

Ha a közteherviselés szempontjából vizsgáljuk a tőkeadó létjogosultságát, akkor az hozható fel érvként az adó mellett, hogy a leggazdagabbak esetében a jövedelem meghatározása a legtöbb esetben nem egyértelmű, ezért csak a tőke közvetlen megadóztatásával lehet elérni, hogy ez a társadalmi réteg is a képességeivel összhangban vegye ki a részét a közteherviselésből. A gyakorlatban a dollár- és eurómilliomosok éves szinten 6-7 százalékkal gyarapítják a vagyonukat, azaz az éves hozamuk 6-7 százalék körül mozog. A példa a kedvéért számoljunk 10 milliárd eurós vagyonnal és évi 5 százalékos hozammal. Ebben az esetben az illető egy évben 500 millió euró új vagyonra tesz szert. Nyilvánvaló viszont, hogy ennyi pénzt nem fog elkölteni, mert egyszerűen képtelenség, így ennek az összegnek a nagy része visszavándorol a családi holdingokhoz, így semmilyen adóvonzatot nem keletkeztet. A valóságban a leggazdagabbaknak sem éri el az éves adóbevallásuk a 10 millió dollár körüli értéket, így a jövedelemadó még akkor sem érné el a célját, ha például 98 százalékos lenne. Egyszerűen az effektív adókulcs marginális maradna. Látható, hogy a gazdagoknál a tőkegyarapodás és a jövedelem teljesen eltérnek egymástól, így az egyenlő közteherviselés csak a tőkéjük közvetlen megadóztatásával érhető el.
A vagyonadó, bár első hallásra furcsának tűnik, ösztönző hatással is lehet az érintettekre. Azon személyek számára, akik éves szinten 6-7 százalékos hozamot realizálnak vagyonukon, egy 1-2 százalékos vagyonadó gyakorlatilag érezhetetlen lenne, életszínvonalukat, versenyképességüket nem befolyásolná. Azok viszont, akik csak 2-3 százalékos hozamot generálnak, netalán nulla százalék körül csak pihentetik a pénzüket, úgy nekik az 1-2 százalékos adó igen fájó lenne és arra ösztönözné őket, hogy pénzüket hatékonyabban fektessék be.

Abban mindenki egyetért, hogy a világnak nagy szüksége van egy egységes vagyonadó rendszerre, mely alól nem lehet kibújni, azonban az adó mértékét illetően széles körű vita alakult ki. Az alábbiakban a Piketty által javasolt számokat ismertetem. Az adó alapja világ leggazdagabb emberei számára a nettó egyéni vagyon lenne. (Ez az a szám, amit többek között például a Forbes is leközöl amikor összeállítja a listát a világ leggazdagabb embereiről.) Mindenki más számára az adó alapja a pénzügyi és nem pénzügyi eszközök piaci értéke lenne az adósságok levonása után. Az adókulcs az 1 millió euró alatti vagyonok esetében 0 százalékos, 1-5 millió euróig 1 százalékos, míg 5 millió euró felett 2 százalékos lenne. Piketty javasol egy progresszívabb rendszert is, ahol a felső kulcs az 1 milliárd euró fölötti jövedelmekre már 10 százalék körül mozogna. Az első szcenárió inkább hasonlítana adminisztrációs díjra, míg a második inkább egy utópisztikus, egyenlőség elvét követő rendszer lenne. Valószínű, hogy az ideális megoldás valahol a kettő között szerepel, mely több, mint egy adminisztrációs díj, de nem megfizethetetlen és a leggazdagabbakat nem motiválja a jövedelmük eltitkolására. (Piketty, 2015)
Bár Piketty elmélete alapvetően a magánszemélyekre vonatkozik, azonban könnyen belátható, hogy a módszer kiterjeszthető lenne a vállalati szektorra is, hiszen itt is ugyanazok a problémák, mint a magánszemélyek esetében. A legtöbb vállalat bevételének csak marginális részét képes újra felhasználni, a fennmaradó rész pedig kikerül a különböző adóparadicsomokba, ahol egyben el is tűnik az adóhatóságok szeme elől. Emiatt itt is releváns lenne egy úgynevezett vállalati tőkeadó, mely független a kimutatott nyereségtől, az alapja az árbevétel lenne.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!