A tegnapi napon osztályom egy részével ellátogattunk a a Rákóczi úti szociális otthonba. A terv csupán annyi volt, hogy a csoport fiú tagjai meglocsolják a lakók egy részét, a lányok pedig beszélgetnek velük egy kicsit. Az egyik osztálytársam két doboz csokit is hozott.
Megérkezésünk után először a lányok ''szállták'' meg a terepet, majd következtünk mi.

Tudni kell, hogy a legtöbb lakó nincs olyan állapotban, hogy önmagát el tudja látni. A családtagok sok esetben csak azért látogatja meg az intézetbe tett hozzátartozóját, hogy ellpoja annak nyugdíját... Ezért valóban rengeteget jelent nekik, ha néha meglátogatjuk, még akkor is, ha egy nap elteltével nem is emlékeznek ránk.

Az igazat megvallva társaim nagy része nevetgélve és poénkodva töltötte el az időt. Amikor az épületbe beléptünk, egy fehérruhás úriember tájékoztatott minket arról, hogy épp most végzik a ''tisztázást'', magyarul az önmagukat ellátni nem képes lakók tisztába tételét. - Hálás feladat... - Szóval utunkat a szomszédos Almássy Cathleen Mary ''szárnyban'' folytattuk. A bejárat előtt üldögélt is pár idős hölgy, s az udvarias engedélykérés után meg is locsoltam őket. (Természetesen kölnivel.) Az épület aulájában is tiszteletünket tettük, majd elindultunk az emeleti szobákban lakók köszöntésére is. A legtöbb helyen szivesen láttak minket, s miután háromszor-négyszer elmondtuk, hogy locsolkodni jöttünk, legtöbbjük búsan, s gyakran könnyekkel küszködve mondták, hogy nincs piros tojás amit cserébe adhatnának...

Másodszor voltam itt, első alkalommal mikulásnak öltözve jártam végig a szobákat. Volt olyan eset, ahova véletlen kétszer nyitottunk be, s a bennt ülő néni felismert engem (mert ugye csak én locsoltam, a többi beszari, gyáva és agyilag korlátolt osztálytársam nem mert ilyesmit csinálni...) s ez bizony már elég nagy dolognak számít ezen a helyen.

Van az otthonnak egy különösen ''jófej'' lakója is.

Elmesélem a legkedvesebb részletet a locsolkodásból:

A szobában öt hölgy feküdt, s jöttünkre csak a szemközti falnál lévő ágyon ülő hölgy figyelt csak fel. Mikor hangos szóval közöltük jövetelünk célját, nem sok reakció érkezett. Nem baj, már az előző szobákban szerzett tapasztalatokból megszoktuk.
''Csókolom, megkésve bár, de locsolkodni jöttünk, hogy ne hervadjanak el a virágszálak...'' - kezdte a monológot a tanárom. ''Szabad-e locsolni?'' - kérdezte, s pár helyről suta, erőtlen bólintásként jött a válasz. Elővettem zsebemből az üveg kölnit, s odaléptem ahhoz a nénihez, aki először vett észre minket.
Kócos ősz haja rövidre volt nyírva, s csontsovány válla elkezdett remegni. Halkan szólalt meg, s közben csendben sírva fakadt: ''De nekem nincs semmim... Szeretnék adni valamit, de nincsen tojás...'' én pedig hamar közbevágtam: ''Igazán ne bánkódjon emiatt, hiszen most mi hoztunk ajándékot, s engedelmével meglocsolnánk.'' - közben egyik osztálytársam apró csokit nyomott a néni kezébe, aki sután mosolygott, s pityergett tovább.

Zárszóként csak annyit szeretnék még írni, hogy érdemes elgondolkodni, hogy mi is számít szerencsének! Lehet, hogy lemondanék egy nagyobb öszegű nyereményről, csak hogy ne ilyen helyen és ilyen állapotban kelljen tengetnem majd utolsó éveimet. Én nem szeretnék a vegetáció szintjére lesüllyedve mások terhére lenni. De sajnos senki sem válogathatja meg, hogy hogyan haljon meg. Marad hát az ima egy szép, gyors halálért.