Orosz kikötő az űrben
A harmadik személyzet egyik fő programja a tervezett két orosz dokkoló modulból az első, a Pirsz („Móló” vagy „Kikötő”) modul fogadása és beüzemelése. Ugyebár a Zarja és a Zvezda is rendelkezett lefelé néző kikötési ponttal, de a Zvezda alsó és felső portja alapvetően modulok dokkolására volt felkészítve, így oda űrhajó nem köthetett ki. A másik probléma az űrséták megvalósítása volt, mivel az orosz űrruhákhoz elviekben csak a Zvezda átszálló egysége volt ideális. Valójában a már rendelkezésre álló Quest modul is alkalmas erre elviekben, de mégse került sor ilyesmire, leginkább azért, mert az orosz és az amerikai űrruhák használata alapvetően eltért egymástól. Az orosz Orlan-M űrruhákban mintegy 0,4 bar nyomáson, míg az amerikai EMU űrruha 0,3 bar nyomáson biztosít tiszta oxigén légkört. A Pirsz tehát egyfelől egy zsilipkamra az űrsétákhoz, másfelől pedig egy kikötési pont, ahova Szojuz személyszállító vagy Progresz teherűrhajók köthetnek ki, sőt, a Progressz által felvitt hajtóanyagot képes a Zvezda és onnan a Zarja tartályaiba juttatni.
A Pirsz modul még a külső takarók nélkül az Enyergija gyáregységében
A 4,91 méter hosszú, alaphelyzetben (indításkor) 2,2 méter, később a külső burkolatán elhelyezett eszközök miatt már 2,55 átmérőjű, 13 köbméter túlnyomásos teret biztosító modul. A modul oldalán egy 1 méter átmérőjű zsilipajtó található, amelyen keresztül az űrsétáknál ki lehet lépni a világűrbe. Eredetileg az SzO-1 (Sztikoviocsnij Otszek-modul-1, vagyis Dokkoló-Modul-1) nevű modul mellett még egy ugyanilyen modul készült volna, az SzO-2, az egyik a Zarja alsó csatlakozási pontjára került volna (ez lett volna az SzO-1, vagyis a Pirsz), míg a másik a Zvezda alsó pontjára, majd később az Univerzális Dokkoló Modul kiváltotta volna, és annak az egyik oldalsó pontjára került volna át, a két orosz tudományos modul mellé.
A Pirsz már indításra előkészítve, fehér hőszigetelő- és mikrometeorit-védő paplanburkában
Az impozáns tervek viszont nehezen akartak megvalósulni, az SzO-1 építése csigalassúsággal haladt. Az Enyergija cég konkrétan közölte, hogy nem tudja a 2001 április-májusra tervezett indításra elkészíteni a modult, mert hiányzik a modulhoz szükséges különféle elektromos rendszerek beszerzéséhez szükséges pénzösszeg, nagyjából egy millió dollár, amit pedig a Roszaviakoszmosztól, vagyis az állami űrügynökségtől vártak. Az ISS orosz szegmensének többi modulja még így sem állt: az SzO-2 és a Tudományos Energiamodul építése a kezdeti fázisban megragadt 1998 óta, az Univerzális Dokkoló Modul és a két tervezett Tudományos Modul pedig sehol sem tartott. Az Enyergija már olyan megoldásokra is nyitott volt, hogy valahonnan külső forrásokból, nemzetközi tudományos intézetek vagy külföldi állami illetve magántőkét vonjanak be valahogy. Az Enyergija és a Roszaviakoszmosz ezért kényszerpályára került, végül az SzO-1 befejezéséhez szükséges pénzt előteremtették, ahogy a Szojuz hordozórakétához szükséges összeget is. A Pirsz maga nem rendelkezett meghajtással, így egy átalakított Progressz vitte fel, amelynek az Orbitális Moduljának helyére került a Pirsz, ezt a változatot Progressz M-SzO1 jelöléssel illették.
Balra az ISS orosz oldalának elemei az 1999-es tervek szerint,
jobbra a 2001 nyarán javasolt rövid távú megoldás
Az ISS program terveit menet közben viszont drasztikusan elkezdték visszavágni – elég valószínű volt, hogy az SzO-2 nem fog egyhamar megvalósulni, így az SzO-1, vagyis a Pirsz áttervezésre került, hogy mind kikötőként, mind zsilipként teljes értékű legyen, illetve később két Sztrela robotkart helyeznek majd el rajta, hogy az űrsétáknál megkönnyítsék az űrhajósok és a felszerelés mozgatását. A Tudományos Energiamodulnak 2002-ben kellett volna egy amerikai űrrepülőgéppel feljutnia, de teljesen egyértelmű lett 2001-re, hogy ez irreális vágyálom a legjobb esetben is, csakhogy ezen modul nélkül mindössze a Zvezda és a Zarja napelemszárnyai maradtak energiaforrásnak, ami nagyban korlátozta a fedélzeten végrehajtható kísérletek lehetőségeit. Az Enyergija javaslata egy „megfelezett” modul lett, amely nem nyolc, hanem csak négy napelemszárnnyal bír, ebből kettőt visznek fel az első lépcsőben, és később további kettőt utólag helyeznek el rajta, ahogy a hűtőradiátorokat is csak utólag kapná meg. 2001 szeptemberében úgy volt, hogy 2004-ben kerülhet ez a modul a helyére, majd ez 2009-re tolódott, végül teljes egészébe törlésre került. A tudományos modulok is folyamatosan tolódtak, majd végül törlésre kerültek. Ezen döntések hosszú évek alatt, sok halogatás után születtek meg, úgy is fogalmazhatunk, hogy nagyon nehézkesen ismerték be az orosz űrprogram szereplői, hogy nincs kellő pénz a tervek megvalósítására...
Az Enterprise modul koncepciója, a bal oldala lett volna a TV-studió, és egyben kikötési lehetőséget is nyújtott volna egy Szojuz vagy Progressz számára
Fantáziarajz, ahogy az Enterprise modul a Zarja alsó kikötési pontján az ISS része lehetett volna
Persze pénzt szívesen fogadtak volna bármilyen forrásból, márpedig lelkes vállalkozók akadtak, akik szívesen együttműködtek volna. 1999 decemberében a MirCorp által indított lavina egyik mozzanata az volt, amikor az amerikai SpaceHab Inc. cég bejelentette, hogy az Enyergijával közösen egy kereskedelmi célú modullal szándékoznak az ISS orosz oldalát bővíteni. A cég eredetileg az űrsikló rakterében elhelyezhető kétféle (sima és dupla) méretű túlnyomásos modullal és / vagy nem túlnyomásos rakodóplatformokkal foglalkozott, amelyeken kereskedelmi vagy állami tudományos kísérleteket lehetett végrehajtani. A SpaceHab dupla moduljaival oldották meg például korábban a Mir logisztikai ellátását. A SpaceHab pedig az Enyergijával együttműködve lefektette az asztalra az Enterprise modul koncepcióját. A tervezés és kivitelezés az Enyergija feladata lett volna, és alapvetően egy Progressz ill. Szojuz alapú megoldáson kezdtek el dolgozni, ami egyre nagyobbra nőtt, egy időben 12-13 tonnásra tervezték, hogy egy Zenyit-2 rakétával fel lehessen juttatni, majd inkább a Proton hordozórakétát preferálták, és a modul átmérőjét 4,1 méterben határozták meg. Az Enterprise modul ezen elgondolás alapján két részre lett volna osztva, a „belső” (űrállomás felőli) oldalán a SpaceHab modulokban is használt amerikai szekrény-modulokat lehetett volna elhelyezni, amelyeket a SpaceHab Inc. értékesített volna piaci alapon. A másik végében egy nagy nyílt helység lett volna nagy méretű ablakokkal, és ez egy jól felszerelt TV-stúdió lehetett volna, ahonnan például az érkező és távozó űrhajókat lehetett volna filmezni, illetve különféle reklámszpotokat lehetett volna leforgatni. A SpaceHab Inc. hasonló problémába futott, mint a MirCorp: a NASA-nak nagyon nem tetszett, hogy egyik partnere kvázi elárulja, és a nemzetközi űrállomás másik felét üzemeltető céghez futott először – pedig valahol érthető, hogy a SpaceHab Inc. a rugalmasabb orosz féllel próbál meg üzletet kötni, mint a kissé vontatott és körülményes NASA-val.
A fenti ábrák nagyjából 2001-esek lehetnek, immár a 2,9 méteres átmérőjűnek képzelik el az Enterprise modult, amelyben akár 4 űrhajós számára is pihenőteret tudnának nyújtani
Az Enyergija és a SpaceHab még egy csavart tettek, miután az első nekifutás nem aratott osztatlan sikert: az Enterprise modul egy lakó- és tudományos modullá lényegülhetne át, ahol a NASA, az ESA vagy a NASDA űrhajósai élhetnek és dolgozhatnak, és hogy az árakat mérsékeljék, az átmérőjét 2,9 méterre csökkentették. Egy Szojuz-TMA űrhajó köthetne ki a végén, és így az ISS személyzetét háromról hatra lehetne emelni (ahol a két Szojuz szolgálna mentőhajóként). A NASA ütemtervében ekkor az szerepelt, hogy 2004 körül érkezhet az US HAB (amerikai lakómodul) és remélhetőleg 2005-ben a CRV mentőűrhajó is csatlakozhat, így biztosítva az eredetileg eltervezett hét fős személyzet lakókörülményeit és biztonságos visszatérését. Az Enterprise viszont az Enyergia szerint 2003-ra indításra készen lehetne, ha biztosítottak a pénzügyi feltételek, így az ISS fedélzetén két évvel hamarabb megindulhatna a „teljes értékű” munka, lévén a 3 űrhajósból jelenleg nagyjából másfél-két ember munkaidejét a karbantartási feladatok vették ki, így általában csak egy ember tudott folyamatosan tudományos feladatokkal foglalkozni. A NASA részéről durva támadásnak minősítették a javaslatot, lévén a csúszások egyik fő okozója eddig pont az orosz oldal volt, ha pedig az Enyergija és a SpaceHab relatíve olcsón nyújt megoldást a lakótér és a mentőhajó problémájára, akkor azzal kihúzhatják a szőnyeget az US HAB és a CRV alól. Az amerikai cég némi huzavona után már átpártolt a NASA-hoz, hogy velük együtt, immár az űrállomás amerikai oldalán hívják életre az Enterprise-t, ám ebből nem lett semmi, így végül elengedték a tervet.
A Pirsz indítása előtt
Közben a harmadik alapszemélyzet nekiállt feladatainak – ez első körben a Pirsz érkezésének és beüzemelésének előkészületeit takarta. Előtte még megérkezett a Progressz M-45 teherűrhajó, amely augusztus 23-án dokkolt be a Zvezda hátsó kikötési pontjára, és élelmiszert, vizet valamint oxigént, illetve különféle tudományos eszközöket hozott az űrállomás lakóinak. A Pirsz modult szállító Szojuz-U 2001 szeptember 14-én rugaszkodott el az indítóállásról – csak a margóra: ez volt a hétszázadik (nem elírás, a 700.) Szojuz-U indítás, az 1973-tól használatban lévő R-7 alváltozat bizony messze a legtöbbet repült hordozórakéta (volt) a világon. A Pirsz ugye egy Progressz orrán érte el az ISS-t, mégpedig a Zvezda alsó csatlakozási pontját.
A Progresz M-SzO-1 kikötés előtt az ISS-ből fotózva
Culbertson a robotkart kezeli, miközben két orosz társa űrsétát hajt végre, 2001. október 15-én
Culbertson kipróbál egy trombitát, ami feltehetően a Pirsz belsejében utazott
A személyzet a kikötés után ellenőrizte a nyomást a Pirszben, majd nekiálltak a nyomáskiegyenlítésnek, hogy végül a modul zsilipajtaját ki tudják nyitni. Az űrállomás új modulja a fedélzetén is vitt fel ellátmányt, amelyet a használatba vétel előtt először ki kellett pakolni. Így már zsilipként használható, de kikötési pontként még nem, ezért be kellett kötni a Zvezda fedélzeti rendszereihez, amit viszont csak kívül lehet végrehajtani. Tehát a feladat beköltöztetni a Pirszre az űrséta eszközeit, majd felkészülni az űrsétára. Október 8-án indult a Pirszből az első űrséta, a csaknem öt órás feladatvégrehajtás végére Tyurin és Gyezsurov a Pirsz külső felületén több kapaszkodót és egy kis létrát rögzített, összekötötte a Pirsz és a Zvezda közötti kapcsolatot biztosító külső kábeleket. A második űrsétára október 15-én került sor, és a Zvezda és Pirsz modul külsejére kerültek kihelyezésre különféle anyagtechnikai panelek, illetve rögzítették az első Sztrela robotkart a modulhoz.
Dolgos hétköznapok: Tyurin éppen Culbertson haját vágja, miközben utóbbi az elszabadult hajszálak összegyűjtését célozandó a porszívó csövét (papírból hajtogatott véggel) tartja a fejéhez
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
