2019. január 24., csütörtök

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja XX. rész

A Nemzetközi Űrállomás megszületése és a Mir utolsó reményének, a MirCorpnak bukása.

[ ÚJ TESZT ]

Mentsük meg a Mirt!


Zaljotyin, Szteklov és Kaleri, a Szojuz TM-30 eredeti személyzete - végül Szteklov nélkül indultak el...

A 2000. áprilisi „Mir-ébresztő” misszió legénysége eredetileg három fő lett volna: Szergej Viktorovics Zaljotyin parancsnok (első űrrepülése), Alekszandr Jurjevics Kaleri (már kétszer járt a Miren) és Vlagyimir Alekszandrovics Szteklov színész. Utóbbi már 1997-ben átesett az előzetes orvosi szűrővizsgálatokon, 1999 júniusától októberéig pedig alapvető űrhajós-kiképzésen vett részt a Enyergijánál, és január 24-étől már ők hárman együtt készültek az űrutazásra. Eredetileg egy orosz film egyes jeleneteit forgatták volna a Miren és a Szojuzban, nevezetesen Csingiz Ajtmatov író 1994-ban megjelent „Kasszandra jele” (Тавро Кассандры) című novellájának filmváltozatát. A tartalék személyzet két veterán űrhajósból állt: Szalizsan Sakirovics Saripovból és Pavel Vlagyimirovics Vinogradovból. Viszont mindössze 19 nappal a tervezett indulás előtt (március 16-án) a film producerei még mindig nem tudták összeszedni a kialkudott (de nem részletezett mértékű) pénzösszeget, így a MirCorp kiemelte Szteklovot a személyzetből, vagyis Kaleri és Zaljotyin végül csak ketten fognak a Szojuz TM-30 űrhajóba szállni április 4-én. Menet közben a Miren távirányítással felélesztették a főbb fedélzeti rendszereket, illetve a létfenntartó egységeket, hogy megfelelő légkör és hőmérséklet fogja majd az új lakókat.


A MirCorp logója előtt pózol a Szojuz TM-30 elsődleges és tartalék személyzete: Kaleri, Zaljotyin, Vinogradov és Saripov

Április 4-én a Szojuz TM-30, az első teljesen privát emberes űrrepülés (oldalán a MirCorp logójával), elemelkedett az indítóállásról, hogy két nappal később megközelítse az űrállomást. A Kursz automatikus dokkolási folyamata probléma nélkül dolgozott, ám mindössze 9 méterre az űrállomástól a személyzet pár fokos eltérést észlelt (legalábbis ezt jelentették), majd kézi irányításra kapcsoltak, és így dokkoltak végül be (itt ismét ki kell térni arra, hogy a kézi dokkolásért bónusz járt...). A Mir EO-28 út tartós személyzete kikötött. A személyzet bejárta az űrállomást (az oldalsó modulok még le voltak zárva, csak a Kvant-1 és a mögötte lévő Progressz-M1-1 lett kinyitva), és egymás után élesztették fel a szükséges fedélzeti eszközöket, illetve először a levegőtisztító- és szűrő rendszereket ellenőrizték át, ami keretében pár ventilátort is ki kellett cserélniük, illetve légteleníteni kellett a hőháztartást biztosító rendszer csővezetékeit. Az űrállomáson a légnyomás az ideális alatt volt, így a Progressz-M1-1 teherűrhajóból pótolták a szükséges mennyiséget közvetlenül a Szojuz TM-30 kikötése előtt, és az űrhajósok, miután az űrállomás feltámasztásával végeztek, egyből a légkör szivárgásának helyét keresték.


Zaljotyin a Mir központi moduljában

Természetesen a Szpektr modul már örökre zárva maradt, de a felélesztés folyamán a Priroda és a Krisztall modul végén lévő SzO modul (amelyik az űrsikló-dokkolásokhoz kellett) is zárva maradt. Az elkövetkező napokban a szivárgás nyomait kutatták, mivel a belső légnyomás az űrállomásban továbbra is abnormális mértékben csökkent, ami végül, mint kiderült egy, a Szpektr modul és a központi modul közötti nyomáskiegyenlítő-szelepre volt visszavezethető – minimálisan el volt mozdulva a „zárva” állapotból, és ez már elég volt a szivárgáshoz. A Progressz-M1-1 közben megemelte az űrállomás pályáját 360 x 378 km-es magasságra, illetve a személyzet kipakolta a fedélzetén lévő ellátmányt. Április 26-án a Progressz-M1-1 levált az űrállomásról, hogy helyet adjon az előző nap elindított Progressz-M1-2 teherűrhajónak. Ennek útját már a MirCorp fizette, de eredetileg ez is kifejezetten az ISS ellátására készült, ám a Mirre indult el – a NASA rosszallása közepette. Az űrhajó 27-én automatikusan kikötött a Kursz segedelmével – ismét érdemes rámutatni, hogy a Progresszek nagy általánosságban probléma nélkül tették ezt meg, míg a Szojuzok, hogy-hogy nem, feltűnően sokszor igényeltek kézi irányítást a legvégén...


Felvétel a Mir ablakából...


...és felvétel a Mir ablakáról

A személyzet alapvető orvosi megfigyeléseket végzett közben magán, mini üvegházakban növénytermesztést hajtottak végre, és május elején nekiálltak a két Orlan-M űrruhát saját magukra állítani, hogy űrsétát tegyenek. Az űrséta egyik célja a még kihelyezett, de be nem gyűjtött tesztpanelek begyűjtése, a másik célja viszont a Kvant-1 oldalán lévő egyik napelemszárny megvizsgálása, amely március óta nem forgott a Nap felé, így jelentősen kevesebb energiát biztosított,


Növénytermesztés a Miren

Május 12-én a két űrhajós kilépett a Kvant-2-ből, és először leteszteltek egy speciális ragasztót, amely a külső borítás esetleges sérüléseit, repedéseit zárhatja le szükség esetén. A sikeres teszt után lassan elkúsztak a Kvant-1-hez, ahol az űrhajósok szétégett elektromos kábeleket találtak – komoly rövidzárlat történhetett tehát, és az újrakábelezéshez sem megfelelő eszközeik, sem gyakorlatuk nincs, így ezt a problémát most biztos nem tudják elhárítani. A következő feladatuk a Progressz-M1-2 és a Mir külső felületéről minél több fénykép készítése volt, hogy az általános állapotokról jobb képet kaphassanak, aztán visszafelé begyűjtötték a tesztpaneleket. Az öt óra három perces űrséta jól sikerült, még ha a napelemforgató motort érintő felfedezés nem is volt éppen szívderítő. Még májusban három pályaemelő manőverre is sor került, amit a Progressz hajtott végre – így 370 x 390 km-es pályára került az űrállomás, ami legalább 2000 végéig stabil keringési pályát jelentett.


Az STS-101 személyzete: Weber, Williams (fehér űrruhában), Horowitz, Uszacsov, Voss (fehér űrruhában), Halsell és Helms

Az ISS helyzete menet közben nem sokat változott – a Zvezda hiánya konkrétan egy nagy STOP táblának volt tekinthető, miközben az STS-96 útja óta már lassan egy év is eltelt. Az STS-101 út a tervek szerint a Zvezda érkezése után következett volna, felszerelnék a Sztrela robotkart, ellátmányt és tudományos eszközöket vinnének az első tartós személyzet számára, valamint karbantartást is végrehajtanának. Mivel a Zarja újabb műszaki hibákat produkált az elektromos rendszerben, illetve 2000 februárjában kiderül, hogy a Zvezda csak júliusban fog elindulni, arra az elhatározásra jutottak a program vezetői, hogy az STS-101 út 2000 áprilisában végrehajtja azokat a feladatokat, amelyek nem a Zvezdáról szólnak. Az Atlantis űrsikló személyzete James D. Halsell parancsnok, Scott J. Horowitz pilóta és Mary E. Weber, Jeffrey N. Williams, James S. Voss és Susan J. Helms NASA űrhajósok, valamint Jurij Vlagyimirovics Uszacsov, aki már kétszer is hosszú időt töltött a Miren és egy sor űrséta veteránja.


A Unity PMU-2 egysége a dokkolás előtt


Voss az űrséta közben

Az űrsikló útját viszont többször is el kellett halasztani, és végül csak május 19-én indulhatott el a világűrbe. Nem egészen két nap alatt, május 20-án kötöttek ki az ISS-en, és ahogy az előző látogatásnál, ismét először egy űrsétára került sor. James Voss és Jeffrey Williams másnap lépett ki a világűrbe, hogy a Sztrela kar második felét is rögzítse, majd a robotkart összeszereljék – a robotkar viszont csak a következő alkalommal lesz felszerelve a Zarjára, addig a Unity modulhoz rögzítve marad. Az űrséta során még lecserélték a Unity rádióantennáját, elhelyeztek egy központi kamerakábelt és nyolc új kapaszkodót a Unity külső részén. A 6 óra 44 perces űrséta óramű pontossággal és komolyabb események nélkül zajlott le.


Uszacsov az SpaceHab modulban a 2000-es Sidney olimpiát propagálja


Az STS-101 személyzete a Unity modulban pózol


Voss, Hellms és Uszacsov a Zarja akkumulátorjait cserélik éppen

21-én az űrhajósok kinyitották a Unity zsilipajtaját, és nekiálltak a karbantartási és logisztikai feladatoknak. A logisztikai rész vizet, kamerákat és videókazettákat, irodaszereket, személyes tárgyakat, egészségügyi eszközöket (köztük egy futópadot) tartalmazott. A karbantartás részeként kicserélték a Zarja hat akkumulátorából négyet, valamint elhelyeztek négy levegő-keringtető ventilátort, három tűzoltó-készüléket, 10 füstérzékelőt és egy számítógépet.


Az ISS 2000. május 26-án a világűrben, az Atlantisról fotózva


A személyzet ennyire igyekezett a felvételek elkészítésével...

Ezek végeztével, 26-án lezárták az ISS zsilipajtóit, majd a mintegy 219 x 332 km-es magasságról 370 x 402 km-es magasságba emelték az űrállomást az űrsikló hajtóműveivel. A lekapcsolódás után az Atlantis körberepülte az ISS-t, miközben a személyzet a felső szinten tömörülve igyekezett minél több felvételt készíteni az űrállomásról. Az űrsikló május 29-én szállt le a Kennedy űrközpont kifutópályáján.


Az Atlantis bal szárnyán talált sérült hővédő tégla az STS-101 út után

Az Atlantis útja a célok terén sikeres volt, ám az ISS ezzel nem került közelebb a kiteljesedéshez. Hovatovább az amerikai űrprogram egy még komolyabb problémával is szembesült: a visszatérés után az Atlantis bal szárnyának belépőélén sérült hővédő téglák között forró plazma áramlott be a szárny belső szerkezetébe, megrongálva azt – szerencsére a kár nem volt olyan szintű, hogy az az űrsikló végzetét okozza, de túl messze sem jártak tőle. A NASA nem verte nagydobra az eseményt (az űrhajósok sem tudtak róla az utólagos interjúk szerint), de a Columbia 2003-as balesete után nyilvánosságra került. Az amerikai űrügynökségnek viszont nem hiányzott akkor még egy negatív hír, épp elég probléma volt nekik a tény, hogy másfél évvel a Zajra és a Unity indítása után még mindig a Zvezdára várnak...


Zaljotyin a Mir központi modulban

Közben a MirCorp két űrhajósának ugyebár eredetileg 45 napos küldetést kellett volna végrehajtani, hogy aztán a tartalékszemélyzetük (Szalizsan Saripov és Pavel Vinogradov) váltsa őket, ám ez menet közben megváltozott, mert Saripovék útját nem tudták finanszírozni (amit 2000. augusztus / szeptember környékére toltak el), így inkább Zaljotyin és Kaleri küldetését előre nem meghatározott ideig kitolták. Érdeklődők éppenséggel akadtak, például a MirCorp „sikerén” felbuzdulva Olaszországban megalakult az ItaliMir cég (itt kissé ellentmondásosak az információk, mások szerint a COSMO Association nevű civil szervezet volt a képviselő), aki Carlo Vibertit küldené fel a Mirre, hogy ott tudományos feladatokat hajtson végre. A probléma az, hogy normális esetben nagyjából másfél év egy kutató-űrhajós kiképzése, persze Szteklov 1999-ben mindössze négy hónapos kurzuson esett át, majd további másfél hónapot készült együtt űrhajós társaival, tehát ez alapján magához az úthoz elég lehet 4 hónap is. Akárhogy is, Viberti kiképzése alsó hangon eltartana 2000 októberéig, márpedig addig az EO-28 nem malmozhat a Miren, főleg, hogy a MirCorpnak nem nagyon volt annyi pénze, hogy újabb Progresszt indítson, viszont a fedélzeten lévő élelmiszer és víz csak 2000 júniusig elegendő, tehát ha szeptemberig maradniuk kellene, akkor legalább még egy teherűrhajó indításra lenne szükség. A MirCorp és az ItaliMir megegyezett, hogy Viberti 20 millió dollárért mehet fel az űrállomásra, de ehhez ennek az összegnek a 15%-át (3 millió dollárt) át kell utalniuk a MirCorpnak júniusig. A pénz nem érkezett meg, így az eddig 2000. szeptemberre datált következő MirCorp Szojuz utat eltolták decemberre, az EO-28-at pedig hamarosan utasították, hogy zárják le az űrállomást, pakolják a szemetet a Progressz-M1-2-be, majd térjenek vissza a Földre.


Búcsú a Mírtől: Zaljotyin és Kaleri a CUP kivetítőjén, ahogy becsukják a zsilipajtót

Június 16-án Zaljotyin és Kaleri tehát elbúcsúzott a Mirtől (előbbi búcsúmondata az volt, hogy még pár évig jó [használható] lesz ez), aztán beszálltak a Szojuz TM-30 űrhajóba, és sikeresen leszálltak Kazahsztánban. Az EO-28 felemás küldetés volt tehát – egyfelől ez volt az első nem állami pénzből végrehajtott tartós űrrepülés, ami egyben a civil űripar sok lelkes támogatója szerint egy új éra valódi kezdetét jelentheti. Úgy általánosságban az út nagy médiafigyelmet kapott, és technikailag is sikeresnek volt tekinthető, tehát a MirCorp ilyen szempontból teljesen elégedett lehetett. Másfelől hozzá kell tenni, hogy a Progressz-M1-1 valójában nem a MirCorp költségvetéséből repült, illetve eredetileg úgy ment fel a két űrhajós, hogy utánuk már jön a következő küldetés, amely már valóban a kereskedelmi útról szól, ahol pénzért hajtanak végre kísérleteket, űrturisták látogatnak a Mirre. Ezek viszont nem valósultak meg – sem most, sem később...


A MirCorp sajtótájékoztatója, balról jobbra az első három ember: Jeffrey Manber (a MirCorp igazgatója), Dr. Chirinjeev Kathuria (a MirCorp új befektetője) és Jurij Szemenov (az Enyergija igazgatója)

2000. június 19-én a MirCorp sajtótájékoztatót hívott össze, ahol bejelentették, hogy Dennis Tito, egy amerikai milliomos megállapodott a céggel arról, hogy látogatást tesz a Miren, mintegy 20 millió dollárért. Tito útja ekkor még csak nagyjából volt kitűzve, mégpedig 2000 végére, ami előtt kiképzésen kell átesnie. A MirCorp e mellett bevonja Dr. Chirinjeev Kathuria milliomost, mint befektetőt, valamint további kísérletekre szóló megbízásokról, illetve reklám célú felkérésekről írtak alá megállapodásokat – tehát úgy tűnt, a Mir valóban kereskedelmi célú űrállomásként születik újjá. A képet még az sem árnyalta sokban, hogy júliusban a következő MirCorp személyzet indulását 2001 elejére, míg Tito útját 2001 közepére tolták el. Szeptemberben újabb jó hírként lehetett értékelni, hogy az NBC a Survivor túlélőshow producerével (Mark Brunnettel) illetve a MirCorppal megállapodott, hogy egy új műsort indítanak el „Destination Mir” (Cél: a Mir) címmel, amelyben a jelentkezők közül egy tucatnyian űrhajós-kiképzésen vesznek részt Oroszországban, ami közben kieséses rendszerben távozik egy-egy minden epizódban, a győztes jutalma pedig, hogy feljuthat a Mirre. Az NBC egyébként 35 millió dollárt fizetne majd Brunnet cégének a showműsorért.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.