A MirCorp reményei és az ISS vergődése...
1998 lefut a naptárról, Padalka és Avgyejev az űrben karácsonyozik, majd az új év után lassan nekiállnak felkészülni a folytatásra – az lett a terv, hogy Avgyejev a Miren marad majd Afanaszjevvel és Haignerével, míg Padalka visszatér Bellával a Szojuz TM-28-cal, így Padalka testedzésre fordított idejét megnövelik. Az Enyergija 1999. január elején bejelenti, hogy egy befektetői csoporttal előrehaladott tárgyalásokat folytatnak a Mir kereskedelmi hasznosításáról. A tárgyalások eredményeként egy rendelet születik, amely szerint ha az Enyergija és a befektető éves szinten 250 millió dollárnak megfelelő összeget tud letétben, a Mir megsemmisítésére illetve üzemeltetésének biztosítékaként, akkor legfeljebb 3 évre megkapják az űrállomás felett a teljes kontrollt.
Eközben az EO-26 személyzete előkészíti a Znamja 2.5 kísérletet, ez nagyjából megegyezik a korábbiakkal: a Progressz M-40 orrára erősített fényvisszaverő fóliából készült 25 méter átmérőjű „ernyőt” kinyitják, majd úgy pozicionálják a teherhajót, hogy a Föld egy hat kilométer széles, éjszakai területein végighaladva tükrözze a Nap fényét, nagyjából olyan hatást keltve, mintha telihold lenne. A pontos végrehajtás időpontja viszont a Progressz M-41 elkészültétől függ, ugyanis a Szojuz TM-28 távozása után egyből szükség lesz rá.
A Znamja 2.5 kísérlet tervezett végrehajtása, ahogy a Progressz M-40 a kinyitott tükörrel megvilágítja a Föld egy kiszemelt pontját
Február 4-én a szeméttel telipakolt Progressz M-40 levált az űrállomásról, és eltávolodva utasítást adtak a Znamja kinyitására. Az viszont beleakadt a Kursz antennáiba, és hiába próbálták meg kétszer is valahogy kiszabadítani és teljesen kinyitni azt, csak annyit értek el vele, hogy még jobban összegabalyodjon a vékony szövet. Miután a kísérlet egyértelműen kudarc lett, felhagytak a próbálkozással, és másnap a teherhajó begyújtva hajtóműveit lefékezte magát, majd a Csendes-óceán felett elégett a légkörben.
Padalka, Haigneré, Avgyejev, Afanaszjev és Bella a Mir fedélzetén
Február 20-án indult a világűrbe a Szojuz TM-29, majd két nap múlva ki is kötött a Miren, miközben az EO-27 (Avgyejev, Afanaszjev és Haigneré) formálisan is átvette a Mirt, Bella nekiállt tudományos programjának, ami főleg orvosi kísérletekből állt (például hormonszint-vizsgálatok és annak megfigyelése, hogy a súlytalanságban tapasztalt stressz hogyan hat a szervezetre), illetve sugárzásszintek mérésével és egy állatkísérletből, amelynek célja japán fürjek keltetésének kísérletét takarta.
Az egyik japán fürjfióka küzd a súlytalanság feldolgozásával
A japán fürjek már korábbi kísérletekben is szerepeltek, mivel a sűrűn tojást rakó madárfajtában látták (látják) egyes tudósok a hosszú távú mélyűri missziók lehetséges élelmiszerforrását. Az 1970-es évektől kezdve kísérleteztek velük, de a legtöbb kísérlet rosszul végződött, így most Bella feladata volt 36 fürjtojással valamiféle áttörést elérni, amihez többek között egy kis centrifugát is felhasználtak, amelyben 0,3 - 0,8 g-nek megfelelő mesterséges gravitációt hoztak létre. A kísérlet ezúttal sem volt túl gyümölcsöző: a centrifuga a fiókák kikelése után egy nappal bedöglött, a hideg és a sötétség miatt az ebben lévő fiókák hamarosan elpusztultak alultápláltság miatt.
Bella és Padalka a földet érésük után
Február 27-én egy sor tudományos eredményt bepakoltak (többek között 10 japán fürjet is) a Szojuz TM-28-ba, majd Bella és Padalka elköszönt az EO-27 tagjaitól, az űrhajójukkal lekapcsolódtak, és másnap le is szálltak Kazahsztán területén. A madarak közül mindössze 3 élt a leszálláskor, s ők is hamarosan elpusztultak, feltehetően a hirtelen jött, és számukra szokatlan földi gravitációtól. Ettől függetlenül Bella útja nagyon sikeres volt, és Padalka is jól viselte a 198 napos világűrben tartózkodást. Így a Mir, mint „nemzetközi” űrállomás, továbbra is gyűjtögette jó pontjait.
Haigneré keringési rendszerének vizsgálatát hajtja éppen végre a Mir fedélzetén
Haigneré tudományos programja a Szojuz TM-28 után indulhatott el (az energiahiány miatt a szlovák program előnyt élvezett), de az 1992-es Altaïr út veteránja alapvetően otthonosan érezte már magát ekkora. Első sorban a korábbi Miren végrehajtott francia utak (Aragatz, Antares és Altaïr) kísérleteinek megismétlésről volt szó, vagyis Föld-megfigyelések, anyagtechnikai kísérletek, illetve különféle orvosi vizsgálatsorok végrehajtására került sor.
Haigneré és Afanaszjev űrsétájuk közben
A Progressz M-41 április másodikán indult el Bajkonurból, és két nappal később ki is kötött a Mir űrállomáson, fedélzetén két és fél tonnányi ellátmánnyal, ami főleg hajtóanyagból, vízből, élelmiszerből és hasonlókból állt, de pár francia kísérleti eszközt, illetve a Szputnyik-99 mini-műhold (a Szputnyik-1 egy-harmad méretű működő makettje) is közéjük tartozott. Az űrhajósok a teherhajó kipakolása után neki is készültek a következő feladatuknak: egy közös francia-orosz űrsétának. Miután az Orlan-M űrruhákat ellenőrizték, április 16-án a Kvant-2 modul zsilipén keresztül indult el Afanaszjev és Haigneré. Feladatuk a korábban kihelyezett, a világűrnek kitett anyagminta-tesztpanelek begyűjtése, illetve újak kihelyezése, valamint a Szputnyik-99 műhold „elindítása”, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy kézből ellökték az űrállomásról. Ez némileg értelmetlen volt, ugyanis a svájci Swatch cég reklámszlogenjét kellett volna folyamatosan sugároznia, csakhogy erre nem licenceltek külön rádiófrekvenciát, hanem a rádióamatőrök által használt egyik frekvenciát szándékoztak felhasználni. A rádióamatőr szövetségek viszont élesen kikeltek amiatt, hogy reklám célból rádióinterferenciát okozó adásra használják fel az általuk használt frekvenciát, így végül már a Progressz M-41-re is akkumulátorok nélkül került fel a mini-műhold, és Haigneré gyakorlatilag egy négy kilogrammos űrszemetet indított el az útjára....
Afanaszjev és Avgyejev a Reflektor antenna kinyitása közben, érdemes megfigyelni, hogy a szokásoktól eltérően (az egyik űrruha piros, a másik kék csíkkal azonosítható) itt mindkét űrruhán kék csíkok láthatóak
Az ISS ugyan már fél éve odafent keringet, de a Zvezda nélkül tartós személyzet nem indulhat rá, viszont ellátmányokat kellene biztosítani majd az első látogatóknak. Erre a ISS karbantartó út 2A-t szánták. Noha még mindig nem látszott pontosan, mikor tud a tartós személyzet elindulni, az ellátmányt az STS-96 keretében a Discovery vinné fel 1999 májusában. Az űrsikló személyzete Kent Rominger parancsnok, Rick Husband pilóta, valamint Daniel T. Barry, Ellen Ochoa, Tamara E. Jernigan NASA űrhajósok, a kanadai Julie Payette illetve az orosz Valerij Ivanovics Tokarev, akinek ez az első űrutazása.
Az STS-96 személyzete: Barry, Rominger, Payette, Ochoa, Tokarev, Husband és Jernigan
Az STS-96 külső hajtóanyag-tartályának hőszigetelő burkolatán javítják a jégeső által okozott károkat
Az űrsikló útja kissé balszerencsésen indult: a május 20-i indításra előkészített, indítóálláson álló űrrepülőgépet egy váratlan jégeső kapta el, és a külső hajtóanyag-tartály puha hővédő hab borításán több száz lyuk keletkezett, ami miatt vissza kellett vinni a VAB épületbe, ahol a nagyobb lyukakat betömték. Az űrsikló végül május 27-én elindulhatott, rakterében egy dupla méretű SpaceHab modullal, illetve egy teherplatformmal, amin egy robotkar volt, ami a Mir Kvant-2 modulján lévő Sztrela robotkar egy modernizált változata – ezt a Zarjára szerelnék majd fel.
Barry az űrséta közben a Unity PMA-2 mellett
Barry az OTD-vel a kezében
Az űrsikló két nappal később közelítette meg az ISS-t, a Unity „külső” részén lévő PMA-2 dokkolót, majd finom manőverrel kikötött. Az űrhajósok ez után a másnapi űrsétára készültek elő, amit Tamara Jernigan és Daniel Barry hajt majd végre. Az űrséta kezdetén a Unity külső részein kapaszkodókat és hordozható lábrögzítőket helyeztek el, majd amerikai ORU Szállító Eszköz (angol rövidítéssel OTD) vitték a Unityt és a Zarját összekötő PMA-1 csatlakozóalagút külső részéhez, majd az új Sztrela robotkart rögzítették a PMA-2 egységhez. A csaknem nyolc órás űrséta után a két űrhajós visszatért a Discoveryre.
Rominger és Payette a Unity modulban
Payette a Zarja modulban pakol, érdemes megfigyelni, hogy mennyire zsúfolt lett a „raktármodul”
Az STS-96 személyzete a Unity modulban „kártyázik” egy promóciós fotó erejéig
Másnap kinyitották az űrsikló és a Unity közötti zsilipajtókat, és megkezdődött az űrállomásra szánt ellátmány átszállítása és elhelyezése, első sorban a Zarjában, másod sorban a Unity rekeszeiben. Összesen 1,6 tonnát kellett átvinniük, köztük 318 liter vizet, hálózsákokat, ruhákat, orvosi felszereléseket és tudományos eszközöket. A feladatuk közé tartozott a Zarja mind a 18 feszültségszabályozójának lecserélése is, mivel januárban kisebb problémák léptek fel az elektromos rendszerben. Érdekesség, hogy csaknem 90 kg-nyi felesleges vagy lecserélt eszközt hoztak visszafelé is.
Az ISS 1999. június 4-én, ahogy a Discovery űrsiklóból fotózták
Összesen 79 és fél óra után lezárták a zsilipajtókat, majd az űrsiklóval 17 kisebb manőverrel megemelték az ISS pályáját 395 x 387 km-es magasságba, majd kidokkoltak, és lassan kétszer megkerülték az űrállomást nagyjából 150-200 méteres távolságból, miközben tucatnyi kamera és fényképezőgép segedelmével alaposan körbefotózták, majd végül visszatértek a Földre.
Az elkövetkező hónapokban a Miren a tudományos munka folyt tovább, még ha kisebb akadályokkal is, például Haigneré egyszer jelezte, hogy a Priroda modulban megszűnt az elektromos energiaellátás, és csak az akkumulátorról dolgozó laptopja az egyetlen, ami működik. Július 16-án a Progressz M-42 indult el Bajkonurból, hogy az időközben szeméttel megtöltött M-41-es testvérét leváltsa. A teherhajó jelentős mennyiségű hajtóanyagot, általános ellátmányt, illetve a „Reflektor” antennát vitte magával. Utóbbi egy grúz-orosz közös kísérlet volt könnyű (a tároló konténerével együtt 46,5 kg) és összehajtva kis méretű távközlési feladatokra felhasználható antennára, amely nagyjából 6 méter átmérőjűre nyitható ki. Július 23-án Avgyejev és Afanaszjev űrsétára indultak, elsődleges feladatuk a Reflektor antenna rögzítése a Szofora tartóra, majd pedig a kinyitása, ezen kívül különféle tesztpanelek begyűjtése, illetve újak kihelyezése. Az űrséta viszont akadályokba ütközött: a Reflektor rögzítése még nem okozott gondot, de kinyitása nehezen ment, és nagyjából csak 80%-ban sikerült végrehajtani, mikor utasítást kaptak, hogy térjenek vissza – leginkább azért, mert Afanaszjev űrruhájában tönkrement a hőháztartásért felelős rendszer.
A leoldott Reflektor antenna eltávolodik az űrállomástól
A hibás űrruha megjavítása és egy kis pihenő után, július 28-án újra kilépett az űrbe a két orosz űrhajós, és immár sikerült nagyjából teljesen kinyitni a Reflektor antennát – azért nagyjából, mert a várt kör alak helyett egy nagyjából 6,4 × 5,2 méteres ellipszis formára sikerült. Némi tesztelés után aztán az antennát leoldották, amit a program grúz résztvevői egyben az első grúz műholdként aposztrofáltak. Az űrhajósok még kicserélték a Migmas ion-spektrométer kazettáit, majd visszatértek a Kvant-2 modulba. Két nappal később Haigneré újabb problémára világított rá egy rádióbeszélgetés folyamán, mely szerint az űrállomás pozíció-tartásáért felelős rendszerekkel problémák vannak. Mint később kiderült, a CUP-ból érkező hibás parancs miatt leállt az ezt irányító számítógép, így kormány-hajtóművekkel és a VDU-val kellett az űrállomás napelemeit a Nap felé fordítani. Nem sokkal később viszont a hibát sikerült lokalizálni, és miután a számítógépet újraprogramozták, a helyzettartást újra a giroszkópok vették át.
Afanaszjev, Avgyejev és Haigneré a visszatérésük utáni sajtótájékoztatón
Az űrállomás lakói augusztusban már leginkább a visszatérésre készültek, és az űrállomás alvó üzemmódba kapcsolásán dolgoztak. Ennek részeként a Progressz M-42 által hozott új analóg számítógépet üzemeltek be, amely kifejezetten az űrállomás földről való irányításáért felelt, és két új akkumulátort kötöttek rá, hogy biztos legyen az energiaellátása. A jövőkép viszont még nem volt teljesen kikristályosodva, nyár elején még arról volt szó, hogy a visszatérésük után pár nappal az űrállomást bevezetik a légkörbe, ám ezt hat hónappal eltolták, és most úgy tervezték, hogy még egy személyzet majd meglátogatja a vén Mirt. Az viszont biztos, hogy egy ideig üres marad a Mir, így nekiálltak egymás után lezárni a Kvant-1, Priroda, majd a Krisztall és Kvant-2 modulokat, hogy végül augusztus 27-én lezárták a Szojuz TM-29 és a Mir közötti zsilipajtókat, majd kidokkoltak és másnap leszálltak a Szojuz visszatérő moduljával a kazah sztyeppén.
Csakhogy a visszatérés leginkább fájdalmas emlékeztető volt – 1989 szeptembere, vagyis csaknem 10 év óta fordult elő újra, hogy nincs ember a világűrben. Hiába kering a Zarja és Unity modulból álló ISS odafent, a Zvezda nélkül nem küldhetnek oda űrhajósokat tartós személyzetnek, márpedig a Zvezda még nagyon nincs kész. Az Egyesült Államok mutogathatna ujjal az oroszokra (amit meg is tesznek amúgy), mert az űrrepülőgépet kétszer tervezték kikötni a Nemzetközi Űrállomáson 1999-ben, de valójában őket is súlyos probléma sújtja. 1999. július 23-án indult el a világűrbe a Columbia az STS-93 úton (mindössze a második űrsikló út ebben az évben), miután kétszer már lefújták az indítását, először egy hibás hidrogén-nyomás szenzor, majd pedig egy vihar miatt. Az indulás után öt másodperccel a három fő hajtóműből kettőnél az irányítórendszer hibát jelzett, ezért automatikusan átálltak a tartalékra. Emellett szivárogni kezdett az egyik hajtómű üzemanyag-rendszeréből a hidrogén, amit a rendszer úgy értelmezett, hogy több hidrogén kerül az égéstérbe (a többlet viszont valójában elszökött), és hogy a megmaradjon az üzemanyag és oxigén aránya, több oxigént kezdett el pumpálni – ami miatt egyfelől majdnem elérte a megszabott határértéket a hajtómű hőmérséklete, másfelől a vártnál hamarabb kifogyott az oxigén a hajtóanyag-tartályból, és az űrrepülőgép a tervezettnél alacsonyabb pályára állt. Végül a Columbia teljesítette a feladatát, ám a visszatérés utáni vizsgálat feltárta, hogy a hajtóművek vezérlései egy csavarfejen kidörzsölődő elektromos kábelekben létrejött rövidzárlat miatt mentek tönkre, és ez a karbantartás hiányosságaira mutatott rá – ami miatt hónapokkal csúsztak az 1999-re tervezett űrrepülések, miután mindegyik űrsiklóban egyenként végignézték az elektromos kábeleket.
A MirCorp elektrodinamikai pályastabilizáló / emelő megoldásának vázlata a képen jobbra
Közben a Mir jövőjéről szóló elképzelések egészen vad ötletelésekbe torkoltak, felmerült, hogy az ENSZ vehetné át, felmerült, hogy az Enyergija cég fogja tovább üzemeltetni, ám ehhez ők nem rendelkeztek elég pénzzel. Így kerültek képbe Walt Anderson és Rick Tumlinson üzletemberek, akik meg akarták menteni a Mirt, hogy kereskedelmi célra felhasználják. Hirtelen ők sem tudtak jelentősebb pénzösszeget (olvasd: százmillió dolláros nagyságrend) letenni az asztalra, hogy kifizessék a Mir üzemeltetését, de bíztak abban, hogy sikerül egy életképes üzleti modellt felépíteni, ami mellett olyan megoldások alkalmazását vetették fel, hogy egy hosszú kábelt bocsátanak ki az űrállomásról, amelyben feszültséget keltve az un. elektrodinamikus hatást kihasználva stabilizálhatnák az űrállomás keringési magasságát addig, amíg sikerül a pénzt összeszedni – így a Progresszek folyamatos pályaemelő manővereit ki lehet váltani, jelentősen olcsóbbá téve a Mir működtetését. Ez az elektrodinamikus megoldás kísérleti szinten alkalmazásba került már a NASA-nál, ám a törvényhozás (és a NASA) blokkolta a külföldre való exportálást, így azt nem használhatták fel végül. Oroszországban eközben Koptev, a Roszkozmosz vezetője bejelentette, hogy az Enyergija nem tudta a szükséges pénzügyi biztosítékokat előteremteni, így 2000 legelején bele fogják vezetni a Mirt légkörbe.
A MirCorp logója, amely az Enyergija cég logóját másolja
2000. január 10-én az Enyergija cég és Walt Andersonék bejelentették, hogy sikerült 21 millió dollárnyi tőkét összegyűjteni (teljes egészében Anderson által), és az időközben életre hívott, amszterdami székhelyű MirCorp cég bérbe veszi az űrállomást az Enyergijától (amelyet a Roszkozmosz bízott meg a Mir üzemeltetésével). A pénzt három lépcsőben fizetik ki, meghatározott célok eléréséért, ami a Mir életben tartását célozták. A MirCorpban az Enyergia 60%-os részesedéssel bír, de az üzleti modellt és a kereskedelmi feladatokat az amerikai üzletemberek látják majd el. Az Enyergija a bürokratikus működésű NASA után teljesen más világot ismert meg az Andersonékkal való üzletkötéskor – például mindenféle számla vagy nyugta ellenében hajlandó volt 7 millió dollárt (a kialkudott összeg első harmadát) átutalni az oroszoknak úgy, hogy még a szerződést sem írták alá. Ami egyébként teljesen törvénytelen cselekedet. De az Enyergijának nagyon kellett a pénz, Anderson pedig nagyon szerette volna az űripar új üstökösét elindítani.
Az elképzelések tárháza igen bő volt: reklámcélra szánt felületek, reklámfilmek forgatása az űrállomás fedélzetén, űrturisták indulhatnak a Mirre (10-20 millió dollárért), illetve privát tudományos kutatásokat lehetne végrehajtani rajta (mint a fehérje-növesztések és félvezető gyártási kísérletek, amiket az amerikai űrsiklón és a Mir űrállomáson is végrehajtottak már). Februárban megállapodásra jutottak, hogy a MirCorp két űrhajóst küld fel az űrállomásra áprilisban, akik újra beüzemelik a fedélzeti rendszereket, és előkészítik a terepet a későbbi felhasználásra. Csakhogy még ez előtt, február elsején elindult a Progressz-M1-1 teherűrhajó a Mirre, hogy az időközben kiürült Progressz M-42-őt leváltsa, és a Mir pályáját megemelje, a fedélzetén tárolt extra adag hajtóanyaggal, ám ezen kívül ellátmányt is vitt a következő személyzet számára, illetve 150 kg-nyi sűrített levegőt, hogy pótolják az űrállomás légkörét. Ez az új fajta teherűrhajó egyébként már kifejezetten az ISS-hez készült: az M1 alváltozatnál nincs beépített víztartály a nem túlnyomásos középső modulban (ami a Szojuz visszatérő moduljának a helyére kerül), hanem ahelyett is hajtóanyagot visz magával, így ha vizet kell szállítani, azt a túlnyomásos orbitális modulban kell elhelyezni. Ez a változtatás annyiban segít, hogy az ISS esetében a víz pótlását főleg az űrsiklóval szándékozzák megvalósítani (hasonlóan, ahogy az Űrsikló-Mir utak esetében), így több hasznát veszik a plusz hajtóanyagnak.
Daniel Goldin, a NASA igazgatója 1992 és 2001 között, itt éppen 1999-ben
Daniel Goldin, a NASA igazgatója finoman szólva is rosszallóan beszélt a MirCorp terveiről – és egyáltalán az egész Mir megmentésről. A Zvezda modult az Enyergijának kellett volna leszállítania, és bár ezt az orosz államnak kellett volna kifizetnie, már most is másfél éves csúszásban vannak, úgy vélték, hogy a szűkös erőforrásait az Enyergijának teljesen az ISS felé kellene fordítania. Ráadásul a Progressz-M1-1 útjával kiderült, hogy az ISS-hez szánt hardvert is a Mirhez használják, ami főleg azért pikáns, mert korábban felmerült, hogy a Roszkozmosz csak évi egy Szojuz utat tudna finanszírozni az ISS-re, márpedig így, amíg nem készül el a CRV mentőűrhajó, nem lehet folyamatosan személyzet az űrállomáson (nagyjából 215 napig lehet csak fent a Szojuz). De azt is csak a Zvezda megérkezése után... Hovatovább már az is szóba került, hogy ha a Roszkozmosz nem fogja a Zvezdát időben pályára állítani, akkor akár az is felmerülhet, hogy Oroszországot „száműzik” a ISS programjából, és nélkülük folytatják tovább. Hozzá kell tenni, hogy valóban helyben topogás lett a Nemzetközi Űrállomás továbbépítése, ami csak azért kényelmetlen, mert két modul már odafent van, több modul pedig már félkész vagy kész állapotban várja, hogy minél előbb csatlakoztathassák a már fent keringő modulokhoz. Más szóval a NASA meglehetősen kellemetlen helyzetbe került, és úgy tűnik, jobb híján a MirCorpon akarják elverni a port.
Azt persze hozzá kell tenni, hogy a MirCorp részben „konkurencia” volt a NASA és az ISS számára. Egy mikrogravitációs tudományos / kísérleti teszt az ISS fedélzetén nagyjából 15-30 millió dollárba került a 2000-es évek elején, a MirCorp a feladat bonyolultságától függően, ennek a töredékéért vállalta az adott kísérlet lefolytatását (egy szélsőséges példa szerint egy adott teszt esetén 5000 dollárt említenek a MirCorpnál és 20 milliót az ISS-en való lefolytatásért, de részletek nélkül ez drasztikus túlzásnak tűnik). Mintegy mellesleg az Enyergija cégen belül is nagyobb volt a Mir támogatottsága – elvégre is ez a „saját” űrállomásuk, míg az ISS esetében ők csak egy a számtalan fogaskerék közül, amely annak működését biztosíthatják – egyszóval közelebb volt a szívükhöz a vén Mir, mint a vadonatúj ISS.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
