Egy új korszak döcögős indulása...
Poljakov, Afanaszjev és Uszacsov, a Mir EO-15 személyzete
Bajkonurban a Mir EO-15 készült fel az indulásra, a csapat parancsnoka Viktor Mihajlovics Afanaszjev, társai Jurij Vlagyimirovics Uszacsov fedélzeti mérnök és Valerij Vlagyimirovics Poljakov űrhajós-orvos. Poljakov útjának célja a világűrben az egy huzamban töltött rekord (nem egészen 366 nap, amit Manarov és Tyitov hajtott végre még a Mir EO-3 idején) megdöntése egy 18 hónapos küldetéssel – ám a Szojuz TM-18 indításának elhalasztása ezt a tervet némileg aláásta, mivel Poljakov visszatérése relatíve fix időpont volt a tervezett első NASA űrhajós megérkezése előtt. Küldetése így is világrekord lesz, ha nem jön közbe semmi, de a 18 hónaptól jóval elmaradnak. A csapat a Szojuz TM-18-cal végül 1994 január 8-án indult el a világűrbe, hogy egy eseménytelen (már amennyiben egy világűrbe való indulást lehet eseménytelennek nevezni) út után, két nappal később kikötöttek a Miren.
Ciblijev és Szerebrov a vendégűrhajósok (és tudományos feladataik) hiányában szokásos pár napos átadás-átvétel után, január 14-én beszálltak a Szojuz TM-17-be, és lekapcsolódtak. Viszont a küldetés irányítása utasította Ciblijevet, hogy közelítse meg a Krisztall modul végét, és fotózzák alaposan körbe az APASZ-89 dokkoló rendszert. A képeket majd az űrsikló kikötésének alaposan kidolgozásához tervezték felhasználni. Ciblijev arra panaszkodott, hogy az űrhajó elég nehézkesen reagál a kezelőszervek utasításaira, de úgy döntöttek, hogy nem távolodnak el az űrállomástól, hanem a lekapcsolódás után cirka 15 méterre, a Krisztallal párhuzamosan haladva jutnak el a végéhez. Menet közben Szerebrov, aki a Szojuz orbitális modulban a fotókat készítette volna, jelezte, hogy el kellene távolodni, mert nagyon közel van az egyik napelemszárny, és másodpercekkel később a TM-17 az orbitális modul jobb oldalával nekicsapódott egymás után kétszer a Krisztall modul elejének, nagyjából egy méterre a dokkolórésztől. A földi rádiókapcsolat mind a TM-17-tel, mind a Mirrel megszakadt, ami az előbbivel nagyjából öt perccel később, utóbbival viszont csak negyed óra múlva állt helyre. A gyors ellenőrzés szerint nagyobb baj nem történt, sem az űrhajó, sem az űrállomás légnyomása nem változott, tehát a burkolat nem sérült meg súlyosan, sőt, a Mir űrhajósai nem is éreztek semmit. Ciblijev amennyire tudta, gyorsan eltávolodott az űrállomástól, majd úgy döntöttek, hogy a fotózást most elhagyják, és inkább visszatérnek a Földre. A leszállás problémamentesen zajlott, és utólag kiderült, hogy egy rossz állásban hagyott kapcsoló felelt az Mir-ütközéses esetért – az orbitális modulban lévő kezelőkar volt aktiválva (a hossz- és keresztirányú gyorsulás és fékezés volt irányítható vele), ami miatt Ciblijev a visszatérő modulban hiába mozgatta a bal kezénél lévő, azonos feladatú kart, az nem reagált.
Alekszandrov Pavlovics a Karkasz "vákuumnadrágban" még a Szaljut-7 fedélzetén
Az űrállomáson az EO-15 pedig nekilátott az eltervezett programjának: Poljakovra építve egy sor orvosi kísérlet volt felállítva, kezdve a táplálkozástól az érzékszervekkel kapcsolatos vizsgálatokon át az immunrendszerrel kapcsolatos kutatásokig. Igénybe vették a Mir '92 út során felvitt Video OkluGraphie apparátust, amelynek az eredményeit Németországba továbbították a szakértőknek. Egy másik visszatérő kísérlet a Karkasz "vákuumnadrág" huzamos ideig való használatára vonatkozott – a Szaljut-6 óta kísérleteznek vele, és a célja az, hogy serkentsék vele a lábakba áramló véráramot. A súlytalanság egyik hatása, hogy mivel az űrhajósok alig használják a lábaikat, így a véráramlás csökken, illetve mivel nincs a lábuk terhelve, a csontjaik kalcium-tartalma elkezd csökkenni. A vizsgálat részeként három naponta újra és újra vizsgálták, hogyan viselkedik az űrhajósok szíve és a keringési rendszere – a két kísérleti egér pedig Afanaszjev és Uszacsov....
Anyagtechnika terén ez esetben főleg az fémes és nem fémes anyagok olvasztásával, majd gyors lefagyasztásával létrejövő kristályszerkezeteket vizsgálták, az adatokat pedig az AustroMir-91 program keretében az űrállomásra került DataMir rendszerrel értékelték ki és továbbították a Földre. Az MKS-MSz és FASzA (elnézést, de ha egyszer ez a rövidítés...) többcsatornás spektrométerek beüzemelése is megtörtént, ezekkel Föld-megfigyeléseket hajtottak végre. Január 24-én a Szojuz TM-18-cal lekapcsolódtak, és átmanővereztek a Mir elülső csatlakozási pontjára, de előtte még megvizsgálták a Krisztall modult ért károkat – mindössze a hővédő takarón látszott pár szakadás, de semmi olyasmit nem láttak, ami sürgős beavatkozást igényelt volna. A Progressz M-21 teherhajó január 30-án érkezett meg, és a hátsó csatlakozási ponton kötött ki, a szokásos ellátmányt vitte fel alapvetően.
Az STS-60 legénysége (balról-jobbra, fentről-lefele): Sega, Krikaljov, Chang-Diaz, Davis, Reightler és Bolden
A közös amerikai-orosz együttműködés egyik első lépcsője az volt, hogy két veterán orosz űrhajós, Vlagyimir Tyitov és Szergej Krikaljov a NASA kiképzőközpontjában felkészül az űrsiklón való munkára, és hamarosan az amerikai űrrepülőgéppel juthatnak fel a világűrbe. Ezzel együtt Norman Thagard űrhajós és Bonnie Dunbar űrhajósnő Moszkvába utazik, hogy a Csillagvárosban készülhessenek fel egy, a Mirre tervezett űrutazásra.
A Discovery indulása az STS-60 küldetéskor
Krikaljov a február harmadikán induló STS-60 útra lett beosztva, Charles F. Bolden parancsok (a későbbi NASA vezető), Kenneth S. Reightler pilóta valamint Nancy Jan Davis, Ronald M. Sega és Franklin R. Chang-Diaz küldetés-specialista mellé. A Discovery űrsikló rakterében a Spacehab tudományos/kísérleti modul és a Wake Shield gyártó-modul foglalt helyet. Előbbiben sejtszétválasztó biológiai kísérleteket, a Miren lévő mini-kohókhoz hasonlóakban anyagtechnikai kísérleteket és folyadékokkal kapcsolatos kísérleteket folytattak, az űrsikló középső szintjén pedig immunrendszerekkel kapcsolatos vizsgálatok folytak.
Az STS-60 személyzete az űrsikló középső fedélzetét a Spacehabbel összekötő alagútba tömörülve
A Wake Shield egy 3,66 méter átmérőjű, 4 tonnás automata gyártóegység volt, amelyet eredetileg a robotkarral bocsátottak volna ki a világűrbe, majd távolról kísérték volna, míg a fedélzetén lévő akkumulátorokból táplált speciális film-növesztő egység a félvezetők gyártását végezte volna tökéletesen izolált helyzetben (vagyis az űrhajó és a személyzet által okozott rezonanciák nélkül).
A Wake Shield gyártóegység a Discovery robotkarjának végén
Technikai problémák miatt a Wake Shieldet nem engedték el, a robotkar végén rögzítve indították be kísérletképpen. Krikaljov feladata az Űr Gyorsulás Mérő Rendszer (Space Acceleration Measurement System, SAMS) üzemeltetése volt, amely különféle érzékelők által a fedélzeten mért apró mozgásokat, rezonanciákat rögzítette, és tárolta optikai lemezen. Ezen kívül közös amerikai-orosz biológiai és orvosi kísérleteket hajtott végre, valamint rádión beszélt amerikai és orosz diákokkal, utóbbi az űrsikló amatőr rádiósokkal való kapcsolatfelvételi programjának a része volt, Krikaljov mellett Bolden és Sega volt még rádióvégen.
Bolden és Krikaljov ebédszünetet tart éppen
Február 8-án rövid időre sikerült rádió- és videókapcsolatot létrehozni a Mir űrállomáson tartózkodó Poljakovval, Afanaszjevvel és Uszacsovval. Egy nappal később pedig kibocsátották a német BremSat mikroműholdat, amelyet természettudományos megfigyelésekre terveztek a brémai egyetem diákjai, és a német DLR űrügynökség finanszírozta a programot. Február 11-én a kilenc napos út véget ért, és a Discovery leszállt a Kennedy Űrközpont kifutójára. Az első orosz űrhajóssal végrehajtott űrsiklóút teljesen sikeresnek volt tekinthető, és ha most egy kikacsintást is megengedtek, hozzátenném, hogy egészen más dimenzióban mozog az orosz (nemhogy a szovjet) űrprogram interneten való kutathatósága a NASA utakéhoz képest. Nem véletlen, hogy ennyi és ilyen minőségű fénykép látható például itt, egy egyszerű images.nasa.gov-os keresés, és máris több képet találni a világhálón erről az egy űrsikló útról, mint a Miren 1994-ben készültekből összesen....
A Mirhez eközben március közepén érkezett volna a következő teherhajó, a Progressz M-22, de három napot késlekedett az indítása, mert az indítóállás körül hatalmas, helyenként hét méter magas hótorlaszok jöttek létre a zord időjárás miatt. Végül március 23-án dokkolt be, nem sokkal az után, hogy elődje távozott. Májusban jött a Progressz M-23, és Afanaszjev illetve Uszacsov némileg ledöbbenve jelezte, hogy az élelmiszereket tároló konténerek egy része ki volt fosztva – újabb jele annak, hogy az orosz gazdasági helyzet korántsem volt egyszerű a hétköznapi embernek.
Malencsenko és Muszabajev, a Szojuz TM-19 induló személyzete és a Mir EO-16 kétharmada
A Szojuz TM-19-el induló Mir EO-16 helyzete érdekes volt: a pilóta / parancsok Jurij Ivanovics Malencsenko, fedélzeti mérnök társa pedig Talgat Amankeldiuli Muszabajev, akik együtt csatlakoznak Poljakovhoz. Muszabajev vállán viszont orosz zászló van, holott anno a Szojuz TM-13 személyzetébe pont kazah származása miatt kerül be, mint Toktar Ongarbajuli Aubakirov tartalékja. A Szovjetunió széthullása után viszont úgy látja, hogy karrierje szempontjából az lenne a legjobb, ha orosz lenne – így orosz állampolgárságot nyer és az űrhajósprogramban marad, sőt, beválogatják az EO-15 tartalékjába, ami egyben azt is jelenti, hogy jó esélyekkel indul az EO-16-ba kerülésre, amit végül el is nyer. Ez már csak azért is érdekes, mert amúgy Muszabajev kazah származását is felhasználták a kazah-orosz kapcsolatok fejlesztésére – például a rakéta áramvonalazó kúpjára felkerült a kazah zászló is. A két űrhajós további különlegessége, hogy mindketten újoncok, még egyikük sem járt a világűrben, pedig már majdnem két évtizedes az a szovjet időkből származó döntés, mely szerint a személyzet egyik tagjának mindig veterán űrhajósnak kell lennie. Emiatt eredetileg Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov is velük tartott volna, mint veterán űrhajós, ám mivel előre látható hiány lépett fel az EO-16 legénységet ellátó Progressz M teherűrhajók és indítórakétáik terén, ezért a szabályt most felülvizsgálták, hivatalosan azért, mert a Kursz megbízhatósága miatt már nincs indok további alkalmazására, vagyis az automatika megoldja az újoncok által elkövethető problémákat (vegyük észre, hogy mindezt nem sokkal az után, hogy a Szojuz TM-16 emberi hiba miatt nekiment a Mir űrállomásnak...). Sztrekalov ülésének helyére pedig plusz ellátmány kerül, biztos, ami biztos alapon...
A Szojuz TM-19 indulásakor, az áramvonalazó kúpon az orosz mellett ott a kazah zászló is
A TM-19 július elsején indul el a világűrbe, majd két nappal később automatikusan, probléma nélkül bedokkol az űrállomásra. Az átadás-átvétel ez úttal hat napig húzódik el, majd Poljakov ülését kicserélik a TM-19 ballaszt-ülésével, és a TM-18 fedélzetén Afanaszjev és Uszacsov visszatér a Földre.
Az űrállomás fedélzetén ugyanakkor egyre nagyobb probléma az energiahiány: ekkoriban a Mir bázisblokkon lévő napelemszárnyak összesen 100 négyzetmétert tettek ki, és 10 kW-ot termeltek maximum, a Kvant-2-n lévők 50 négyzetméteren 7 kW-ot, a Krisztall 72 négyzetméteres napelemszárnyai pedig további 8 kW-ot. Ideális esetben ez összesen 25 kW, de a napelemszárnyak a nem éppen optimális elhelyezésük miatt sokszor kerültek árnyékos oldalra és / vagy nem tökéletes szögben érte őket a napfény. Emiatt nagyjából 11-13 kW volt a várható teljesítményük, de a napelemek elöregedése miatt ez hozzávetőlegesen további 20%-kal csökkent, vagyis csak jó esetben érte el a 10 kW-ot. Az űrállomás részben az időközben kiépített csatlakozók és kábelek miatt pedig további veszteségekkel lehetett számolni, és emiatt a Mir fedélzeti rendszereinek üzemeltetésénél állandóan problémát okozott a fogyasztók megfelelő elosztása, a tudományos berendezések energiaéhségének kielégítése. A Krisztall napelemeinek átköltöztetése a Kvant-1-re hosszú ideje tervben volt, sőt, gyakorlatilag már készen volt a fogadórész, csak magát az átszerelést kellene megoldani – de amíg további modulok nem érkeznek, nincs indok a költöztetésre, hiszen a Krisztall napelemei csak akkor lennének útba, ha tovább bővítenék az űrállomást. Az energiaproblémák megoldásként az 1993-as Mir-Űrsikló program bejelentése után röviddel egyébként megkezdődött egy közös amerikai-orosz együttműködés, amely nagy teljesítményű amerikai napelemek párosítását takarta az orosz tartókeretekkel...
Muszabajev a Karkasz használata közben
Mivel menet közben egyre reménytelibb hírek érkeztek arról, hogy a két hátralévő Mir modult is befejezik, Malencsenko és Muszabajev feladata befejezni a Krisztall napelemszárnyainak áthelyezését a Kvant-1-esre. Ehhez viszont szükség lenne utánpótlásra: a Progressz M-24 augusztus 27-én érkezik, ám az első megközelítéskor mindössze 10 méterre a Mirtől a Kursz leáll, és a teherhajó irányítás nélkül sodródik tovább, alig elkerülve a Mir napelemszárnyait. Úgy vélik, hogy szoftver alapú a probléma, ezért friss programot küldenek fel a teherűrhajó fedélzeti számítógépé, megemelve a biztonsági határokat a manővereknél. Három nappal később újabb próbálkozás következik, látszólag minden rendben megy, de a személyzet megdöbbenve hallja, hogy az űrállomás és a Progressz dokkológallérjai többször összeütköznek, a képernyőn pedig látni, hogy a teherűrhajó oldalirányba elcsúszva próbál meg csatlakozni. A földi irányítás hátra manőverezi a teherűrhajót, és elemzik a problémát. A Progressz mindössze egy további kísérletre elegendő hajtóanyaggal bír, márpedig valahogy be kellene dokkolnia, mert már eleve csúszott a pénzügyi problémák miatt, a megszokotthoz képest pedig egy ellátó utat így is lehúztak, a következőre pedig csak novemberben lehet leghamarabb lehetőség. Ha az M-24 nem tud bedokkolni, akkor viszont a Mir személyzete nem húzza ki novemberig, arról nem is szólva, hogy ezen a teherhajón van az ESA európai űrügynökség 275 kg-nyi tudományos felszerelése, amely a következő vendég-űrhajós számára érkezne. Szeptember másodikán Jurij Malencsenko a TORU távirányítórendszerrel átveszi a közelbe irányított Progressz M-24 felett az uralmat, majd kézi irányítással bedokkol – mindenki megkönnyebbülésére.
Malencsenko az egyik űrséta közben
Csak megkezdeni van idő a kipakolást, szeptember 9-én ugyanis űrséta van betervezve: Malencsenko és Muszabajev először a megvizsgálja a bedokkolt Progresszt és a Mir elülső dokkolórészét, aminek nekiment, de nem látnak sérülést. A Szojuz TM-17 által okozott sérülést is megvizsgálják, és a hővédő paplanra egy plusz réteget rögzítenek. Egy második Sztrela robotkar rögzítési pontját helyezik el ezután a külső burkolaton, illetve a most felhozott ESA tesztpaneleket helyeznek ki. Öt nappal később újabb űrséta következik, kisebb karbantartásokat hajtanak végre az űrállomás külső részén, illetve begyűjtik a Rapana tartóra kihelyezett tesztpaneleket. A napelemek áthelyezését időközben elhalasztották – arra csak 1995-ben fog már sor kerülni.
Viktorenko, Kondakova és Merbold, a Szojuz TM-20 induló személyzete
A Mir EO-16 az indítás késlekedése miatt mindössze négy hónaposra lett vágva, közben pedig a Földön már készülődött a 17. személyzet: Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajós parancsnok, Jelena Vlagyimirovna Kondakova fedélzeti mérnök és a német Ulf Dietrich Merbold kutató-űrhajós. Kondakova némi hátszéllel érkezett: 1985-ben házasodott össze Valerij Viktorovics Rjuminnal, aki nem csak veterán űrhajós, de a Szaljut-7 majd a Mir küldetés-irányítás vezetője. Kondakova volt az egyetlen kiképzett szovjet-orosz űrhajósnő az eredetileg a Szaljut-7 tartós személyzetének szánt női űrhajóscsoport tagjai óta, 1989-ben válogatták be az űrhajóskiképzésre, amit 1992-ben fejezett be, és már 1994-ben ott volt a Mir EO-16 tartalékjában, majd átkerült az EO-17 elsődleges személyzetébe, vagyis az első tartós személyzetbe került női űrhajós lett a szovjet / orosz űrprogram történetében. Ulf Merbold volt az első hivatalos ESA űrhajós a Mir fedélzetén, az ESA 1994-re és 1995-re egy-egy Mir látogatásról egyezett meg az NPO Enyergija tervezőirodával, a programok EuroMir '94 és '95 néven futottak. Az ESA-nak papíron a nemzeti űrügynökségek munkáját kellett volna összehangolja (ehhez képest ugye a francia CNES és a német DLR függetlenül egyeztek meg a saját Mir látogatásukról), még ennek keretében egyeztek meg az 1970-es években, hogy kifejlesztik és megépítik a SpaceLab kísérleti labort, amit az amerikai űrsikló vihet fel a világűrbe – cserébe pedig az ESA űrhajósai is részt vehetnek a programban. 1978-tól kezdve pedig kvázi kutató-űrhajós (payload-specialist) státuszban több ESA űrhajós is bekerült a NASA kiképzési programjába, és jártak is fent az űrsiklóval – Ulf Merbold például kétszer, 1983-ban az STS-9 úton a Columbia, majd 1992-ben az STS-42 úton a Discovery fedélzetén. Az ESA ugyanakkor úgy egyezett meg az oroszokkal, hogy Merbold egy hónapot tölthet el a világűrben, viszont korlátozva voltak a tudományos rendszerek terén: 60 millió dollárt voltak hajlandóak fizetni az EuroMir '94 keretében, amibe az eredetileg szántnál kevesebb új eszköz felvitele fért bele.
Protokollkép a Mirről
(Hátsó sor: Merbold, Viktorenko, első sor: Poljakov, Muszabajev, Kondakova és Malencsenko)
Október 6-án, két nappal indítása után a Szojuz TM-20 kikötni szándékozott a Mir űrállomáshoz, ám a megközelítés végső stádiumában váratlanul forogni kezdett, ezért Viktorenko kikapcsolta a Kurszot, és kézzel dokkolt be végül. A szokásos protokolláris üdvözlések és köszöntések után lassan nekiálltak az elkövetkezendő hetek tudományos feladatait végrehajtani. Merbold első sorban orvosi vizsgálatokat hajtott végre magán, nagy részben a korábbi osztrák, francia és német kísérleti eszközökkel. A Progressz M-24 és Szojuz TM-20-szal felhozott tudományos eszközök között volt egy kompakt fagyasztóhűtő a begyűjtött biológiai minták tárolására, egy centrifuga a biológiai tesztek végrehajtásához, kamerák és monitorok a feladatok rögzítésére és továbbítására, valamint egy IBM laptop a vizsgálatok eredményeinek tárolására és feldolgozására.
Zsúfolt hétköznapok az űrállomáson
A német űrhajós azt tapasztalta, hogy szemben az űrsiklón megszokott, nagyon feszített tempójú feladat-végrehajtással, a Miren minden sokkal nyugodtabb körülmények között, lazábban zajlik, amihez hozzájön, hogy kevesebbet lépett kapcsolatba a földi irányítással tanácsokért vagy konzultáció céljából – persze hogy oka, avagy okozata volt ez az előbbinek, az már egészen más kérdéskör. Így is napjában egy nagyjából 20 perces videokonferenciát tartottak, amelyben a végrehajtott feladatokat elemezték, és a következő munkafázist megbeszélték. Merbold azt is felidézte később, hogy amíg az űrsiklón minden egyes eszközhöz vastag kézikönyv tartozott, amit mindenkinek magának kellett megtanulnia, a szovjet / orosz megközelítés inkább szóbeli megbeszéléseken, az eszközön való kiképzésre és gyakorlásra helyezte a hangsúlyt, ha pedig valahol elakadtak, egyszerűen rádión kapcsolatba léptek a földi technikusokkal.
Élet a Miren 1994 végén
Az energiahiány viszont alaposan rányomta a bélyegét a munkára, eleve az hat fős legénység ellátására nagyobb teljesítményt igényelt a létfenntartó rendszertől, de a több ember által végrehajtott kísérletek is több energiát igényeltek, vagy igényeltek volna. Október 11-én az űrhajósok egyszer csak azt vették észre, hogy nem tudják aktiválni a kamerákat és monitorokat, miközben a Szojuz TM-20 akkumulátorait töltötték éppen. Mind kiderült egy rövidzárlat miatt a napelemeket kontrolláló számítógép bedöglött, így kézzel, a pozicionáló fúvókákkal fordították az űrállomást a nap felé minden alkalommal, amikor kiértek a Föld árnyékából – csak október 15-én sikerült az irányító számítógépet újra aktiválni. Eredetileg a cseh CSK-1C kohóval is több műveletet hajtottak volna végre, amelyeket először eltoltak Merbold útjának végére az energia lehetőségek miatt, végül viszont mivel az eszköz tönkrement, ezeket átruházták a tartós személyzetre, akik majd ha megérkezik a pótalkatrész, végrehajtják majd őket. Ha ez még nem lenne elég, menet közben a Vika oxigén-generátornál tűz ütött ki, de Poljakov gyorsan elfojtotta egy ronggyal, mielőtt bármi komolyabb baj lehetett volna belőle.
A Malencsenko, Muszabajev és Merbold a visszatérésük után, közöttük pedig Nurszultan Abisuli Nazarbajev, Kazahsztán köztársasági elnöke (aki e sorok írásakor is betölti eme tisztet)
November 3-án Muszabajev, Malencsenko és Merbold bepakolt a Szojuz TM-19-be (utóbbi 34 vér, 85 vizelet és 125 nyálmintát is elraktározott hűtőtáskába), lekapcsolódtak, majd 190 méterre eltávolodtak az űrállomáshoz, hogy a Kurszot aktiválva újra automatikusan dokkoljanak. A kísérlet célja annak kiderítése, hogy tapasztalnak-e bármi problémát az automatikus rendszerrel, ám ezúttal minden probléma nélkül ment. Másnap immár végleg elköszöntek Poljakovtól, Kondakovától és Viktorenkótól, majd visszatértek a Földre.
Kondakovát vizsgálja Poljakov
Az év hátralévő részét hektikus programban töltötte az EO-17. A Progressz M-25 november 13-án probléma nélkül bedokkolt a Mir elülső kikötési pontjára, az ellátmányon kívül a meghibásodott kohók javításához szükséges eszközöket hozta magával, így a személyzet végre tudta hajtani Merbold elmaradt kísérleteit. Eredetileg decemberben érkezett volna a következő bővítő modul, a Szpektr, így időszerű lenne a Krisztall napelemszárnyainak áthelyezése, de a novemberre időzített űrsétához még előkészülni sem tudtak – ugyanis szóltak az irányítástól, hogy elhalasztják a modul indítását, így pedig a napelemek áthelyezése (sokadszorra) tovább tolódik vele együtt. Ez esetben a késlekedésért viszont nem belső probléma felelt: a Szpektr fedélzetére szánt NASA tudományos eszközeit eleve késve szállították le, aztán pedig az orosz vámhivatalnál elakadtak. Ennek ellenére az orosz-amerikai együttműködés garantálta a Mir életben maradását még legalább néhány évre, vagyis a jövő ígéretesnek tűnt...
Folytatása következik....
Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)
