Űrséta-maraton és a vendégpáros esete
Krikaljov kiöltözve
A Mir EO-8 személyzete kénytelen volt átmozgatni az elülső dokkolón ülő Szojuz TM-12-őt a hátsó helyre kézi irányítással, miután a hátsó Kursz antenna sérülése miatt oda továbbra se tudott Progressz dokkolni. A Progressz M-8 június elsején kötött ki tehát elől, gyomrában az elkövetkező űrsétákhoz használni szánt eszközökkel. Miközben a teherhajó kipakolását végezték, az előző személyzet egyik elmaradt feladatát is teljesítették: a MAK-1 nano-műholdat a Mir tudományos légzsilipén keresztül kiengedték június 17-én. Ez a műhold a Föld ionoszféráját vizsgálata – volna, mert a kibocsátás után az antennái nem nyíltak ki, feltehetően amiatt, hogy hónapokkal korábbra volt ütemezve, és lemerültek az akkumulátorai, emiatt a műhold élettelenül lebegett tova az űrállomástól...
Arcebarszkij a bicikligépen
Az első űrsétára június 24-én került sor, a fő feladat pedig a Kvant-1 Kursz antennájának megjavítása. A feladat igen nehéznek volt minősítve, mivel a Kvant-1 külső borításán kevés kapaszkodó akadt, és az antenna közelében nem volt az űrruhák csizmáját rögzíteni képes platform. A szereléshez apró eszközök használatára (többek között egy fogorvosi nyeles tükör) volt szükség, és kerek egy óráig tartott, amíg egyáltalán a Kvant-1 külsején előkészültek a művelethez. Hiába volt az Orlan-DMA űrruhákon már lámpa, Földárnyékban Krikaljovék abbahagyták a munkát, és csak a Föld látványát élvezték. Ennek ellenére a feladatot a vártnál jóval gyorsabban befejezték, így sor került még a Kvant-2 külső részén a Szofora tartószerkezet tesztállás elhelyezésére. A Szofora az 1986-ban a Szaljut-7-en tesztelt URSz tartó alternatívája volt, ez egymásba ágyazott hengerekből állt, ami hő-mechanikai elven működött - a titán-nikkel ötvözet "emlékező fém" hevítés hatására kinyílt illetve összehúzódott, ehhez pedig egy kézi hevítő eszközt használtak fel. A Szoforától azt várták, hogy sokkal strapabíróbb lesz, mint az URSz, de a tesztelését a következő űrsétára hagyták. Nem egész öt órányi, nagyon eredményes munka után tértek vissza a Kvant-2 zsilipjébe.
A második űrsétára négy nap múlva került sor, ennek keretében elhelyezték a Kvant-2 külsején az amerikai Berkeley Egyetem TREK nehéz kozmikus-sugárzás elemeket összegyűjtő paneljét, ami a tervek szerint két évet, gyakorlatban viszont jóval hosszabb időt tölt majd el odakint. Ezután nekiálltak a Szofora előkészítésének. Végül a Sztrela robotkar segítségével elhelyeztek több érzékelőt az űrállomás külső burkolatán, illetve egy új kamerát is leteszteltek. Krikaljovék ismét olyan jól dolgoztak, hogy az öt és fél órásra tervezett munkát 3 óra 24 perc alatt befejezték. Ez után bő két hétig újra az űrállomás felső karbantartása (létfenntartó rendszer elemeinek cseréje) illetve Föld-megfigyelések és anyagkísérletek végrehajtása határozta meg a napjaikat.
A Szofora építésének és felállításának ábrája
Július 15-én vette kezdetét az űrséták következő sorozata, amely a Szofora tesztelése köré épült, először a Sztrela robotkarral a Szofora platformot áthelyezték a Kvant-2-ről a Kvant-1-re, majd rögzítették annak külső részén, és felhelyezték a hevítő elemeket is. Arcebarszkij jelezte, hogy a kesztyűjének redői között szivárog a levegő, ami a 11 (esetenként igen hosszú) űrsétát megélt űrruhánál végül is nem volt meglepő, ennek ellenére nem szakították félbe az űrsétát, amely végül majdnem hat órán át tartott. Július 19-én került sor a következőre, ahol a Szofora félig összeszerelt szekcióiból az elsőket elkezdték a Kvant-1-hez vinni a Sztrela robotkarral, a tartót az űrállomás hossztengelyével párhuzamosan kezdték el összeszerelni, ahol az egymásba illesztett részeket a hevítő-apparátussal rögzítették. Némi nehézséget jelentett, hogy a Csillagváros medencéjében begyakoroltakkal ellentétben nem tudták megoldani, hogy az űrruha csizmáját a Kvant-1-en elhelyezett platformokhoz rögzítsék, mivel így egyszerűen nem érték volna el azokat az elemeket, amelyeken dolgozni kellett volna. Összesen három szegmenst állítottak össze, mielőtt a majdnem hat órás űrsétát befejezték.
A szovjet zászló kitűzése a Szofora tetejére
Az ötödik űrsétára újabb négy nap múlva, július 23-án került sor, ismét félig összeszerelték a Szofora szegmenseit a Kvant-2 zsilipjében, hogy az űrsétán már csak a végszereléssel kelljen foglalkozniuk. Arcebarszkij űrruhájával ismét gond adódott, az űrséta előtti előkészítés közben a folyadékhűtés csatlakozója nemes egyszerűséggel szétesett, amit improvizált megoldásokkal javítottak ki – az űrruha már túl volt tervezett élettartamán, de nem állt rendelkezésre másik. Ezen az 5 óra 42 perces űrsétán összesen 11 szegmenst állítottak össze, ahogy begyakorolták a mozdulatokat, egyre inkább rutinszerűen zajlott a munka. Az utolsó űrsétájukra július 27-én került sor, ahol újabb 11 szegmenst szereltek fel a Szofora tartóra, így végül összesen a 24 szegmensből álló tartó 14 méternyire nyúlt ki. A két űrhajós felállította a Kvant-1 tetején úgy, hogy 11°-ot dőljön "előre", hogy az állomás tömegközéppontja fölé "lógjon be". Majd miközben Arcebarszkij a tartóra felmászva annak strapabíróságát tesztelte, egy szovjet zászlót helyezett el a tetején – űrruhája viszont a hat óra és negyvenkilenc perces űrséta végére teljesen megadta magát: a sisakrostélyát belepte a pára, ahogy az űrruha hőcserélője meghibásodott, és Krikaljovnak úgy kellett visszavezetnie őt a Kvant-2 zsilipkamrájába. A két űrhajós az űrséta után kézfejeiken, könyökükön és vállukon zúzódáshoz hasonló sérüléseket jelentett...
A Progressz M-8 orrán elhelyezett mylar ballon felfúvásának sikertelen kísérletéről készült képek
A jól megérdemelt pihenő után a Progressz M-8-ba pakolták a hulladékot, majd egy felfújható ballont rögzítettek az ajtaján. A teherűrhajó a lekapcsolódás után a ballont kiengedte volna, amely felfúvódva később radarral követhetővé tenné a magaslégköri légmozgásokat – ám a felfúvódásakor a mylar anyagból készült fala megrepedt, és így használhatatlan lett. A Progressz M-9 augusztus 23-án dokkolt be, fedélzetén a hamarosan érkező osztrák űrhajós kísérleteihez szükséges eszközök mellett ez esetben is volt Raduga kapszula. A Földön közben a Szovjetunió végleg megszűnni látszott – sikertelen puccsot hajtottak végre Gorbacsov eltávolítására, az egykori tagállamok mindegyike jelezte függetlenségi szándékát, sőt egy része már ki is nyilvánította függetlenségét. A bizonytalan helyzetben egyes nyugati médiákban már olyan spekulációk jelentek meg, mely szerint a Mirt akár el is adhatnák a NASA-nak, amit Krikaljevék hallva félig viccesen megkérdezték, hogy vajon ők is az üzlet részét képezhetik-e, illetve később felvetették, hogy meg kéne próbálniuk felvenni a kapcsolatot a NASA földi irányításával. Szeptember második felében a viccelődést félretették – főleg Föld-megfigyeléseket hajtottak végre a Priroda-5 és KAP-350 kamerákkal, amelyek filmjeit a Raduga kapszulában helyezték el, és az szeptember 30-án sikeresen tért vissza a Földre.
A "sógorok" és egy még nem is létező állam űrhajósa az űrben
Ausztriai újságban megjelent felhívás űrhajós-jelöltek jelentkezésére 1988-ban
Még 1987-ben látogatott Ausztriába Nyikolaj Rizskov, a Szovjetunió akkori kormányfője, és felajánlotta az osztrákoknak, hogy egy űrhajósuk a Mirre látogasson. A klasszikus Interkozmosz forgatókönyv alapján indult a munka, 1987 októberében szakértői megbeszélésre került sor, a következő év áprilisában pedig megegyezést írtak alá, ami egyben az űrhajós-jelöltek kiválasztásának elindítását is jelentette. Az újsághirdetésben megjelentett elvárások alapján ideális esetben 30-40 éves, magasan képzett férfit vagy nőt keresnek. 220 jelölt adta be a jelentkezését, amelyből igen sokrétű és szigorú, 10 körös rosta utolsó lépéseként két-két férfi és női jelentkezőt, valamint egy tartalékot küldtek el Csillagvárosba, ahol végül az elsődleges űrhajós-jelöltnek Franz Viehböck, míg tartaléknak dr. Clemens Lothaller lett választva.
Aubakirov, Volkov és Viehböck, a Szojuz TM-13 induló személyzete
Eredetileg tehát a Szojuz TM-13 a Mir EO-9-et (a veterán Alekszandr Alekszandrovics Volkov parancsnokot illetve az újonc Alekszandr Jurjevics Kaleri fedélzeti mérnököt) és Viehböcköt vitte volna fel, ám menet közben a szükség átírta a terveket. Kazahsztán függetlenedése kényelmetlen helyzetbe hozta a szovjet űrprogramot, lévén a területén volt a rakétaindításokat levezénylő bajkonuri űrközpont, és a Szojuz űrhajók visszatérése is a kazah sztyeppéken volt végrehajtva. Hogy az együttműködést és a közös munkát megalapozzák, 1991. januárjában megállapodást írtak alá, mely alapján a Mirre hamarosan egy kazah űrhajós látogat el – a korábbi ütemterv szerint Szojuz TM-14-el, 1991 novemberében vagy decemberében. Ennek keretében meg is kezdték két pilóta űrhajós-képzését, az elsődleges jelölt Toktar Ongarbajuli Aubakirov, aki addig a MiG tervezőirodánál dolgozott mint tesztpilóta; a tartalék pedig a pilóta-kiképző és műrepülő Talgat Amankeldiuli Muszabajev. Csakhogy a TM-14 útja kérdőjeles lett a költségvetési elvonások miatt, így a terv az lett, hogy az EO-8 személyzetéből Krikaljovot megkérdezték, hogy lenne-e kedve fent maradni Volkovval (vagyis az EO-8-ból az EO-9-be továbblép), Kaleri pedig át lett helyezve az EO-10-be, a helyére pedig beültették Aubakirovot. Így az a faramuci helyzet adódott, hogy Volkov mellett két látogató űrhajós foglalt helyet a TM-13-ban, akik majd a TM-12-vel Arcebarszkijjal együtt térnek vissza.
Viehböck élő kapcsolatban az osztrák köztársasági elnökkel, Kurt Waldheimmel
A TM-13 1991. október 4-én indult a világűrbe, majd két nappal később sikeresen be is dokkolt az űrállomásra. Az első nap a Miren hagyományosan főleg a protokollról szólt: a két vendég űrhajós élőben beszélt államuk vezetőivel, illetve fogadták Mihail Gorbacsov (a Szovjetunió főtitkára) és Borisz Jelcin (az orosz tagköztársaság elnöke) üdvözletét. Az AustroMir-91 program háttérben különféle tudományos kísérletek kidolgozására is sor került részben szovjet segítséggel, itt főleg orvosi kísérletekről volt szó (hallás, mozgáskoordináció, szemmozgás-vizsgálat, mikro-izomösszehúzódások megfigyelése, stb.), de ide tartozott egy ion-mikroszkóp kifejlesztése, egy hordozható doziométer (sugárzásmérő), és persze a "szokásos", Ausztria területére fókuszáló Föld-megfigyelések, főleg a Priroda-5 kamerával. A kazah tudományos program némileg vérszegényebb volt – főleg orvosi megfigyeléseket, anyagtechnikai kísérleteket és persze a Kazahsztán területére vonatkozó Föld-megfigyelések, ez esetben elsődlegesen az MKF-6MA kamerával.
Munka a Mir állomáson
Október 9-én nekiálltak az ülések áthelyezésnek (a két vendég-űrhajósét a TM-12-be, Krikaljovét és a ballaszt-ülést pedig onnan a TM-13-ba), majd Arcebarszkijj, Aubakirov és Viehböck elhelyezte saját felszerelésüket a TM-12-ben, és másnap, miután elköszöntek a Mir EO-10 személyzetétől, visszatértek a Földre.
Az EO-8 és 9 személyzete, plusz a két látogató-űrhajós pózol
Az AustroMir-91 a három 1991-es, "fizetős" Mir űrútból a legolcsóbb volt (mintegy 7 millió dollárt fizettek érte), és talán a legsikeresebb is: Viehböck útját elkerülték a botrányok és negatív felhangok, egész Ausztria büszke volt, és a mai napig büszke az eredményeire – olyannyira, hogy Austromir.at webcímen részletes és igen alapos oldalt tartanak fent, példásan ápolva az út emlékét...
Kazahsztán esete viszont némileg eltérő eset volt...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
