A brit kapcsolat...
Afanaszjev és Manarov a japán vendégük és a Mir EO-7 távozása után nekiállt feladatának: az űrállomás Kvant-2 külső zsilipjének helyreállítása fél éve váratott magával, de most már náluk volt egy komplett zsanér, amit majdnem négy óra alatt sikeresen ki is cseréltek az 1991. január 7-én végrehajtott űrsétájukkor, majd a hátralévő időben még nekiálltak a Kvant-2 külső felén a későbbi űrsétákhoz szükséges eszközökhöz összepakolni, illetve leszerelték és behozták a meghibásodott Gamma-2 kamerát javításra.
Manarov a Sztrela robotkar tesztelése közben
Január 23-án újabb űrséta követezett, amely keretében a Sztrela (~ "nyíl") robotkart helyezték el a Mir bázismodul külső felén. A robotkart arra tervezték, hogy terhet, vagy ha szükséges egy űrhajóst mozgasson az űrállomás bal oldalán a Krisztall modultól a Kvant-1 modulig. Erre is szándékoztak használni: mivel a Krisztall napelemjei nem voltak optimális helyen, úgy döntöttek, hogy áthelyezik az egyiket a Kvant-1-re. A robotkar felszerelésére eredetileg két rövidebb űrsétát terveztek, de a két űrhajós olyan jól haladt, hogy egyetlen, de a tervezettnél hosszabb (öt és fél órás) űrsétával sikerült befejezniük ezt a fázist, amelynek végén Manarov a robotkar végén "utazott" egyet, miközben Afanaszjev irányította azt. Mindössze három nappal később újra kiléptek a világűrbe, ez úttal 6 óra 20 percet töltve el odakint, hogy a Kvant-1 két oldalán elhelyezzék a napelemszárnyak rögzítőpontjait, illetve lézeres távolságmérőhöz használt reflexiós felületeket (a VKK űrrepülőgép 1992-re tervezett dokkolásához).
Afanaszjev és a kalapács
Még január 16-án dokkolt a Progressz M-6, amely a szokványos ellátmány mellett a létfenntartó rendszer csereelemeit hozta magával – az eredetieknek ugyanis lejárt a tervezett élettartama, és senki sem mert kockáztatni ilyen kritikus egységnél. Március 15-én az M-6 lecsatlakozott az űrállomás hátsó csatlakozási pontjáról, hogy a bendőjében lévő hulladékkal együtt elégjen a légkörben – és hogy a hamarosan érkező utódjának átadja a helyét. Március 21-én a Progressz M-7 viszont 500 méterre az állomástól "leállt", mert a Kursz automatika hibát érzékelt. Ez volt az első eset, hogy egy Progressz megközelítés kudarcot vallott – már csak azért is kellemetlen volt, mert mindent úgy időzítettek, hogy a másnap 40. életévét betöltő Manorovot a fedélzetén lévő tortával ünnepelhessék meg az űrhajósok. Ehelyett most két nappal később próbálkozhattak újra, miután mind az űrállomás, mind a teherűrhajó rendszereit újra átellenőrizték, és rendben találták. A Progressz M viszont ez esetben mindössze 20 méterre az űrállomástól újra hibát észleltek, és a teherűrhajó alig 5 méterre sodródott el az űrállomástól. A földi irányítás tanácstalan volt, minden rendszert átellenőriztek, és rendben lévőnek találtak, de még azt sem tudták, hogy a hiba a Progressz vagy a Kvant-1 Kursz rendszerében van-e. Hogy leteszteljék a két űrhajós átszállt az elülső kikötőponton lévő Szojuz TM-11-be, majd átmanőverezett az űrállomás hátsó feléhez, ahol aktiválták a Kurszt – és az egyből hibát jelzet. Egyértelműen a Kvant-1 rendszerével van a hiba. Afanaszjev ennek tudatában kézzel bedokkolt a Kvant-1 végén lévő dokkolóra, majd két nappal később a Progressz M-7 az elülsőhöz csatlakozott automatikusan – és probléma nélkül.
A Sztrela robotkar űrséta közben
Az adatokat elemezve hamar kiderült, hogy a Kvant-1-en lévő Kursz antenna elmozdult, feltehetően a harmadik űrséta közben véletlenül nekimehettek vagy meglökhették. A problémát nem tekintették súlyosnak, a következő személyzet feladatába lett felvéve az antenna lecserélése. A Progressz M-7 egyébként a Manorov tortáján túl többek között egy Raduga kapszulát is hozott magával, amibe az időközben gyártott félvezetőket, kristályokat és filmeket helyezték el az űrhajósok. Április 26-án pedig újabb űrsétára készültek fel: egyfelől megvizsgálják a Kursz antennáját, hogy a hibát pontosabban meghatározhassák, illetve visszahelyezték a megjavított Gamma-2 kamerát, illetve "útjelzőket" helyeztek el a kapaszkodókon, hogy az egyre bővülő Mir külső felén dolgozó űrhajósoknak támpontot adjon a későbbiekben. Eközben Manorov elkúszott a Kvant-1 végéhez, hogy jelentse, a Kursz 23 centiméter átmérőjű antenna-tányérja egész egyszerűen hiányzik a tartókarjának végéről. Munkájuk végeztével visszatértek a Kvant-2 zsilipjében, majd miután levetkőztek, a Földi irányítás megfedte Manorovot – mikor a Kvant-1-hez ment, megszegte az űrsétákra vonatkozó előírásokat, mely szerint végig egymás közelében kell a két űrhajósnak tartózkodnia, márpedig ez esetben mintegy 30 méterre eltávolodott társától...
További megoldandó problémák is adódtak: a Progressz túl sok hajtóanyagot használt el a három dokkolási kísérletnél, így a tervezettnél kevesebb maradt a pályaemelő manőverre, így végül a Szojuz TM-11 is igénybe lett véve erre a célra. Miután a Raduga kapszulát megtöltötték, és felszerelték a helyére, a Progressz M-7 május 6-án visszaindult a Földre. Noha a kapszula kivetése sikeres volt, a rádió-helyzetmeghatározó nem lépett működésbe, és így sose találták meg, nem tudni azt sem, hogy az ejtőernyője kinyílt-e egyáltalán. A második Raduga kudarcára kirohanások is történtek a veterán űrhajósok részéről, akik inkább személyzet nélküli Szojuz űrhajókat használtak volna a célra – még azon az áron is, hogy így nem tudnának hajtóanyagot felvinni az űrállomás számára...
Az első brit az űrben...
Érdekes módon miközben a többi európai nagyhatalom (Franciaország, Nyugat-Németország, de még Olaszország is) nekiállt emberes űrprogramjának – legalábbis a NASA vagy a Szovjetunió segedelmével – Nagy-Britannia visszafogott lelkesedést mutatott ezen irányban. 1984-ben döntés született ugyan, hogy a Skynet-4A és 4B katonai kommunikációs műholdakat az amerikai űrsiklóval viszik fel a NASA a brit védelmi minisztérium számára, és ennek keretében egy űrhajós válogatásra is sor került, afféle "kísérőként" a műholdak mellé. A Challenger-katasztrófa átírta viszont ezeket a terveket a kukába dobták – a műholdakat európai Ariane-4, illetve amerikai Titan-3 (később egy Delta is becsúszott) rakétákkal juttatták fel, a "kísérő" űrhajós pedig így lekerült a napirendről.
A Project Juno utolsó előtti válogatásának győztesei: Helen Sharman, Clive Smith, Gordon Brooks és Timothy Mace
1989-ben, mikor napvilágra került a japán TBS és a Glavkozmosz közötti megállapodás arról, hogy pénzért viszik fel a japán TV egyik riporterét, egy civil brit kezdeményezés indult Project Juno néven. 1989. júniusában újság és rádióhirdetéseket adtak fel "Astronaut Wanted, No Experience Necessary" (Űrhajós Kerestetik, Tapasztalat Nem Szükséges) hívószóval, hogy 25-40 éves, lehetőleg jó fizikai kondícióban lévő embereket keresnek a feladatra. Több, mint 13.000 jelentkező akadt, amit fokozatosan 150, 32, 22, 16 és végül négy jelöltre szűkítettek. A négy végső jelöltet 1989. novemberében, élő tévéadásban válogatták ki, ők pedig: Dr. Gordon Brooks, a brit haditengerészet 33 éves orvosa; Timothy Mace őrnagy, a brit hadsereg 33 éves helikopter-pilótája; a 27 éves Clive Smith, a Kingston Egyetem oktatója és Helen Sharman, egy 26 éves kémikus, aki a General Electric cégnél dolgozott kutatóként. A kezdeményezéshez a pénzügyi hátteret szponzorok bevonásával (a három legnagyobb: British Aerospace, Memorex és Interflora) és a TV jogok értékesítésével (a kereskedelmi ITV vásárolta meg) próbálták biztosítani.
Krikaljov, Sharman és Arcebarszkij a kiképzés alatt egy Mir makettban
1990 februárjában a négy jelölt Csillagvárosba repült, ahol végül közölték, hogy Helen Sharman lett az elsődleges, illetve Timothy Mace a tartalék űrhajósnak kikiáltva, a két másik jelölt szintén a programban maradt, mint támogató-segítő személy. Sharman később úgy írta le, hogy Mace minden szempontból esélyesebbnek tűnt: nagyon karizmatikus, intelligens és felkészült férfi, már amikor először találkoztak a válogatáson, úgy vélte, hogy ő fog nyerni – ehelyett ő kapta meg a lehetőséget. Az elkövetkező másfél évet a kiképzéssel és felkészüléssel töltik, nyelvet tanulnak, szakmai ismereteket vesznek át, és a Mir szimulátorban dolgoznak, majd a EO-9 személyzettel együtt is gyakorolnak. A kilencedik tartós Mir személyzet pedig Anatolij Pavlovics Arcebarszkij parancsnokból és Szergej Konsztantyinovics Krikaljovból áll, utóbbi már volt fél évet az űrállomáson az EO-4 keretében.
Arcebarszkij, Sharman és Krikaljov az indulás előtt készült fotózáson
Csakhogy a pénzügyi források kevésnek bizonyultak a briteknél – a szovjetek 7,5 millió fontot (nagyjából 12 millió dollárt) kértek, ám ez nem jött össze, hiába kalapoztak minden felé, többek között a brit kormány is elutasította, hogy ilyen célra állami pénzt adjanak. 1990-ben végig a levegőben lógott, hogy kudarcot vall a nagy lelkesedéssel életre hívott program, végül decemberben a Moscow Narodny Bank (egy Londonban működő, 1915-ben létrehozott, majd 1919-ben függetlenedett, de időközben a Szovjetunió felé 1975-ben újra nyitó bank) megtámogatta a hiányzó összeggel a Project Junót. Sharman könyve alapján maga Mihail Gorbacsov adta ki az utasítást, hogy szovjet pénzből pótolják ki a program büdzséjét. A második kereskedelmi űrutazást végül sikeresen tető alá hozták....
A brit "Union Jack" a szovjet zászló mellett a Szojuz TM-12 indítórakétáján
A Szojuz TM-12 végül 1991. május 18-án indult el a Mir felé, hogy két nappal később kikössön rajta. Sharman némi kezdeti rosszullét után hamar alkalmazkodott a körülményekhez, Tojohiroval ellentétben már az első napokban is élvezte a súlytalanságot. Egy nő teljesen más légkört hoz az űrállomás fedélzetére – nem csak az űrhajósnővel érkezők, de a fél éve fent lakó Afanaszjev és Manarov is sokkal jobb hangulatba került, vidámság lett úrrá a személyzeten. Ez már csak azért is említésre méltó, hogy a Mir űrállomáson (bő öt év után) ő volt az első hölgy...
Krikaljov, Arcebarszkij és Sharman vidámságtól telten
Sharman számára eredetileg több tudományos kísérletet terveztek a Project Juno keretében, ám a pénzügyi problémák miatt ezeket nem vitték fel a Progressz teherűrhajók, így végül a szovjetek "adtak" munkát számára: szupravezetőkkel kapcsolatos kísérleteket végzett a Elektropograph-7K rendszerrel, virágmagvakat helyeztek el a Kvant-2 zsiliphelységében (ahol nem volt sugárvédelem), hogy később visszahozva a Földre megvizsgálják, milyen hatással lesz ez rájuk, illetve kisebb kémiai kísérleteket készítettek elő neki. Az űrhajósnő később megjegyezte, hogy szemben a patika tisztaságú és minden részegységet élére állítva mutató földi kiképzőmaketthez képest a valódi Miren lévő rendetlenség és összevisszaság komoly kihívások elé állította, hogy megtalálja a szükséges eszközöket.
Manarov, Sharman, Krikaljov és Afanaszjev a Mir fedélzetén pózol
Természetesen élő rádiókapcsolatot is létrehoztak brit iskolákkal, viszont szemben az Interkozmosz mindent a lehető legjobb színben feltüntető médiaprezentációival, illetve az alaphelyzetben zártabb kommunikációt használó szovjet űrrepülésekkel, itt bizony nyilvánosságra kerültek a gondok. Egy május 21-i rádiókapcsolatnál egy iskoláslány kérdésére válaszolva Sharman elmondta, hogy a Mir éppen energiaproblémákkal küszködik, mivel a napelemek megfelelő irányba állítása terén gondok vannak. Még aznap ez olyan súlyos lett, hogy az éppen a Föld árnyékos oldala felett tartózkodó űrállomáson hirtelen elhallgattak a levegő-keringető ventilátorok, a hőháztartást biztosító pumpák, és a világítás fényei elkezdtek halványulni. Mivel a napelemek irányát szabályzó számítógép meghibásodott, egyre kevesebb és kevesebb energia jutott az akkumulátorok feltöltésére, ami miatt végül azok lemerültek – szerencsére mikor a napos oldalra kerültek, az energiaellátás helyre állt, és utána kézzel vezérelték egy ideig a napelemeket, hogy lehetőleg minél jobban feltöltsék az akkumulátorokat. Sharman aggodalmas kérdésére Manarov és Afanaszjev elismerte, hogy voltak hasonló problémák korábban is.....
Sharmant a leszállás után segítik le a Szojuz visszatérő kapszuláról
Az elkövetkező napokban Sharman ülését áthelyezik a Szojuz TM-10-be, amelybe az EO-7 legénysége is visszaköltözik. Május 26-án elköszönnek az űrállomáson maradó Krikaljovtól és Arcebarszkijtól, és probléma nélkül leszállnak Kazahsztán sztyeppéin.
A Project Juno lezárult, de a megítélése itt is vegyesre sikerült. Alexej Leonov 1991 júniusában egy interjúban úgy fogalmazott, hogy nem adott semmi presztízst a szovjet űrprogramnak, sőt inkább ártott neki a körülötte zajló kicsinyes pénzügyek körüli hajcihő – ugyanakkor megjegyezte, hogy a brit űrhajósnő nagyszerűen dolgozott mindvégig. A program már-már botrányos pénzügyi helyzete keserű pirula volt a briteknek, amire a hazai médiájuk alaposan rá is játszott, hangsúlyozva, hogy a világ egyik vezető hatalma képtelen még egy ilyen "apróságot" is probléma nélkül megoldani. A további történetet illetőleg Sharman és Mace 1992-ben és 1998-ban is jelentkeztek az ESA űrhajós-toborzására, de egyikük sem jutott be a végső válogatóban – noha már mindketten végigcsinálták a teljes szovjet űrhajós-kiképzést (tökéletes eredménnyel), és ugye Sharman már a világűrben is járt és bizonyított. Nagy-Britannia első "hivatalos" űrhajósa, Timothy Nigel Peake 2009-ben lett beválogatva az ESA űrhajósképző-programjába, és 2015-ben jutott fel végül a világűrbe, csaknem negyed századdal Sharman útja után...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
