A csillagháborús korszak szülötte, a Poljusz
Kissé talán morbidnak hangzik, de a hidegháború nélkül aligha valósult volna meg az űrkutatás olyan módon, ahogy végül megvalósult. A rakétatechnológiai fejlesztéseket nem csak az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban, de a legtöbb országban (Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, stb.) katonai pénzekből hajtották végre, és értelemszerűen katonai célokra tervezték használni őket. Az első műholdak és az első emberes űrrepülések szintén alapvetően katonai célra kifejlesztett rakétákon indultak el a világűrbe. Később sem csökkent a katonaság érdeklődése a világűr iránt, noha a kémműholdakon, navigációs műholdakon és kommunikációs műholdakon túl inkább csak indirekt hadszíntér lett a világűr. Persze ettől még az 1960-as években elkezdődtek az első műhold-elhárító fejlesztések, amelyek az ellenség világűrben keringő különféle katonai műholdjainak megsemmisítésére szolgáltak.
Ronald Reagen 1983. március 23-i teljes beszéde, amelyben bejelenti a később csillagháborús program néven elhíresült Stratégiai Védelmi Kezdeményezést
Az 1970-es évek jobbára továbbra is a tervezgetés szakaszában voltak, mindkét oldalon voltak komolyabb tervek a világűrbe telepített fegyverek terén, ám ezek nem valósultak meg. Aztán jött 1982 júniusa, amikor a szovjet katonai erők egy nagyszabású hadgyakorlatot hajtottak végre. A gyakorlat részeként indítottak ballisztikus rakétákat szárazföldről és a tengeren, amelyből az egyiket a Moszkvát védő A-135 rakéta-elhárító rendszer el is fogott. Levegőbe emelték a stratégiai bombázókat, mellesleg pedig három rakétaindítást is végrehajtottak a világűrbe, ezek között volt kémműhold, és volt egy ISz-A vadászműhold, amely a Kozmosz-1378 jelű célműholdat kellett volna, hogy elfogja. A gyakorlat ezen része sikertelen volt, mégis része lehetett abban, hogy 1983. március 23-án Ronald Reagen amerikai elnök bejelentette a Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (Strategic Defense Initiative, SDI). Ez arról szól, hogy a korábbi Kölcsönös Teljes Elpusztítás doktrínáját (amely szerint azért nem vet majd be senki termonukleáris fegyvert, mert a másik fél válaszcsapása a támadó felet is teljesen elpusztítja) lecserélik egy olyan megoldásra, amely biztonságot nyújt az Egyesült Államok számára, és ezért felkérte a tudósokat és mérnököket, hogy hozzanak létre olyan fegyvereket, amelyek a nukleáris fegyvereket elavulttá teszik.
Az SDI program koncepciója 1983-ból, az elem részei a rakétaindítást észlelő műholdak és radarok, földi elhárító rakéták, világűrbe telepített harci műholdak rakétákkal, lézerekkel és részecskeágyúkkal...
A különféle szakértői csoportok javaslata pedig a Földre és a világűrbe telepített energia- és kinetikai fegyverekre vonatkozott, amelyek a fő csapásmérésre szolgáló interkontinentális ballisztikus rakétákat (amelyek ugye pályájuk jó részét a világűrben teszik meg) képesek megsemmisíteni. A koncepció tehát valójában nem a nukleáris fegyverek leváltása volt, hanem az ellenség legáltalánosabb csapásmérő fegyvereinek elfogása, amely így biztosítja azt, hogy a saját ország (nagyjából) biztonságban lesz legalábbis egy atomháború közvetlen hatásaitól (a közvetett hatásait persze nem képes negálni). A programra hamarosan a "Star Wars", vagyis csillagháborús terv név ragadt a koncepció miatt. Ugyanakkor a terv megsértette az 1972-ben aláírt un. rakétavédelmi rendszereket korlátozó egyezményt (ABM treaty). A Szovjetunió maga is dolgozott hasonló képességek megvalósításán, ám igazán jelentős erőforrásokat nem fordított erre. Hovatovább Jurij Andropov, az ekkor regnáló szovjet főtitkár igyekezet békülékeny hangvétellel a nyugati békeaktivistákat maga mellé állítani, és 1983 augusztusában bejelentette, hogy a Szovjetunió leállítja az összes világűrbe telepítendő fegyverre vonatkozó katonai fejlesztéseit. Merthogy akadtak ilyenek....
A Kaszkádhoz tervezett űr-űr rakéta rajza, az előrenyúló rész a célkövető optika, mögötte a kormányhajtóművek, aztán a hajtóanyag-tartályok és a főhajtómű
A korábban futó tervek és elképzelések megvalósítását ugyanis még 1981-ben hagyták jóvá, és alapvetően két fő elemre támaszkodott: a Szkif egy megawatt energiaszintű lézerre épülő megoldást használt volna, míg a Kaszkád irányított rakétákkal semmisítette volna meg az ellenséges célpontokat. Mindkét programot az Enyergija tervezőiroda felügyelte, a műszaki és irányítórendszert a DOSz űrállomások moduljára építve gondolták, megőrizve a hátsó dokkolóportot, hogy egy Szojuz űrhajó tudjon rákapcsolódni, és maximum 7 napig személyzettel irányítottan működhessen – más szóval gyakorlatilag felfegyverzett katonai űrállomásokról beszélhetünk. A tömegük nagyságrendileg 20 tonna lehet, a Proton hordozórakéta képességei miatt. A fegyverzet kifejlesztését a Szkif esetében az Asztrofizika, míg a Kaszkád esetében a Nudelmann tervezőiroda kapta meg. A programok az elején lassan haladtak, majd 1983-ban a csillagháborús program bejelentése után politikai – és vele együtt anyagi támogatás terén is sokkal nagyobb figyelmet kapott.
A Kaszkád "vadászműhold" kialakítása, hátul egy FGB modul, elől a rakéták indítótubusai és az érzékelők
A Kaszkád volt az egyszerűbb eset, az 1980-as évek közepére-végére a munka az elfogó-rakétákon sikeresen lezajlott. A tervek szerint, tesztlövészet céljából átalakított Progressz teherűrhajók vittek volna a világűrbe magukkal belőlük, ám ez végül (legalábbis tudomásunk szerint) sose valósult meg. A Szkif nehezebb helyzetben volt, a megfelelő méretű széndioxid gázlézert tesztelték egy átalakított Il-76LL gépen, ám egyszerűen túl nagy és nehéz volt ahhoz, hogy a 20 tonnás tömeglimitbe belepasszírozzák. Ekkor jött az isteni szikra: készül az Enyergija, amely 80 tonna feletti teherbírással rendelkezik. Ez lett a Szkif-D (D = demonstráció) terv csapásiránya, amely a lézer életképességét bizonyíthatta a világűrben. A Szkif-D viszont nem a DOSz űrállomás-modulra, hanem a TKSz űrhajó műszaki moduljára, egy FGB-re épült volna. Az FGB napelemei szolgáltattak volna a fedélzeti rendszereknek alapvető energiát, a hajtóműveivel biztosította volna a pályamanőverek végrehajtását, és persze ott volt a beépített irányítórendszer és rádiórendszert, amit fel lehet használni. A Szkif-D magával vinne egy sor céltárgyat is, amelyet kienged, majd eltávolodva tőlük megsemmisíti őket. A fedélzetén használni szándékozott, papíron 1 MW teljesítményű széndioxid (CO2) gázlézer működésekor viszont felhevült gáztól kell megszabadulni, így külön irányított fúvókákat terveztek alkalmazni, amely a keletkező reakcióterméket úgy engedi ki, hogy az űrjármű pályáját ne befolyásolja az.
A Szkif lézerfegyverrel felszerelt "vadászműhold", mivel a lézer több helyet igényelt, így kevesebb üzemanyagot tudott magával vinni, mint a Kaszkád
A problémák miatt 1985-re arra jutottak, hogy rögtön két Szkif-D-re lesz szükség, a D1 csak a fedélzeti rendszereket teszteli (1986-ban), és nem fog valódi "lézerágyúval" bírni, azt csak a D2-n fogják a világűrbe küldeni, ha az első tesztnél minden rendben fog lefutni – erre a céldátum 1987 volt. Hogy a kép még zavarosabb legyen, az Asztrofizika által kifejlesztett "Sztilet" lézerre is terveztek egy Szkif-variánst. A Sztilet eredetileg földi alkalmazásra készült, az ellenséges optikai rendszerek megvakítására vagy tönkretételére. A légkörben a Sztilet nem volt elég hatásos, de a világűrben nagyszerűen alkalmas lehet arra, hogy a kémműholdak optikáját tönkretegye – egy vak kémműhold pedig nem több, mint egy ócskavas a Föld körül. Ez lett a "Szkif-Sztilet" harci műhold / űrállomás alapja. A későbbiekben egy nagy méretű, többféle fegyverrel felszerelt 'Szkif-U' változat lett volna a végső, valóban harcképes verzió.
1985 júliusában azonban ukáz jött arra, hogy a Szkif program tervezését időközben megkapó Szaljut tervezőiroda az új nehéz-hordozórakéta első indítására egy súly-makettet hozzon létre. Az Enyergija tervezőiroda egy űrrepülőgép-súlymakettet tervezett a feladatra, amely le sem válna a középső fokozatról, hanem azzal együtt elégne a Csendes-óceán felett, illetve a maradványai persze becsapódnának a vízbe. Az első utasítás egy 100 tonnás tehermakett lenne, amihez a Szkif-D1 tehermodulját használnák fel, ballasztként pedig homokkal vagy vízzel töltenék fel a lézer és a kiszolgáló rendszerek helyét. Egy hét múlva új terv jön: egy irányítható műhold kell, továbbra is 100 tonnás tömeggel, és legalább egy hétig keringjen a világűrben. Egy hónappal később a viszont a tervezőiroda főmérnöke Dimitrij Poljukin újabb módosítást kap a kéréshez: immár egy hónapot kell orbitális pályán töltenie a műholdnak. Poljukin pedig úgy dönt, hogy ha már lúd, legyen kövér: egy teljes értékű lézerrel felszerelt katonai műholdat szeretne fent látni – a módosított Szkif-DM megépítése mellett dönt.
A Szkif-DM, vagyis a Poljusz építés alatt
Oleg Baklanov miniszter, aki a Szkif-DM megvalósítására utasítást adott, innen kezdve minden csütörtökön megbeszélést tartott, hogy informálódjon a katonai műhold megvalósulásáról. A nyomás elég nagy volt, és ilyen rövid idő alatt képtelenségnek tűnt, hogy időben elkészüljenek. A hrunyicsevi gyáregységben, ahol a DOSz és OPSz űrállomásokat, illetve a TKSz űrhajókat is gyártották, úgy döntöttek, hogy a még 1970-ben építeni kezdett TKSz űrhajókból az utolsó megmaradtnak a műszaki / lakó (FGB) modulját használják fel. Ehhez csatlakoztatják a tehermodult, amely magát a lézert és az azt kiszolgáló elemeket tartalmazza. Az összes többi rendszernél, ahol csak lehetett, már legyártott és letesztelt alkatrészeket használtak, hogy időt spóroljanak.
Egy fantáziarajz arról, ahogy egy valódi lézerrel repülő Szkif-DM műhold tüzet nyit, a lézernyaláb persze a valóságban nem látszana, de a reakciótermékek távozása jól látható
A problémák persze rövid úton nyilvánvalóvá váltak: nem csak az 1 MW-os lézer, de még az azt tápláló turbo-generátor sem volt a közelében annak, hogy készen legyen a tervezett 1986 szeptemberi indításra. Ezek helyére tehát jobbára ballaszt került, egy olyan rendszerrel együtt, amely xenon-kripton gázt engedett volna a világűrbe, a lézer működése során elhasznált és kiengedett gázt imitálva. Ennek célja az volt, hogy a kiáramló gázokat elvezető rendszert tesztelje, amely négy irányban "dolgozva" a keletkező reakcióerőket semlegesítette volna. Az irányítórendszer, a célzórendszer egy része és az ezek tesztelésére szánt felfújható céltárgyakat kibocsátó rendszer viszont elkészült, tehát legalább ezeket fel lehetett szerelni. A két modul (a hajtóműveket és az irányítórendszert tartalmazó FGB, és a kiszolgáló rendszereket tartalmazó tehermodul) 1985 májusában és júniusában lett leszállítva Bajkonurba, majd szeptember 22-én az összeszerelésük is befejeződött. Apró probléma, hogy az indítóállás még nem volt kész – az N1 rakétához épített 110-es "bal oldali" indítóállás 1986 végére / 1987 elejére készül csak el. Hovatovább más elemek (pl. az UKSzSz tesztállás) is úgy lett megépítve, hogy az Enyergija rakéta hátán lévő VKK űrrepülőgép méreteivel számoltak. A Poljusz pedig kilógott ebből, tehát nem fért el.
A Poljusz tervezett pályája... és a valós....
Mivel eleve készen volt a Szkif-D indításához egy áramvonalazó kúp, amit a Protonhoz használtak volna, azt is igénybe vették – emiatt viszont fordítva kellett a hordozórakéta hátára szerelni a Szkif-DM-et. 1986 végére a Poljusz és a 6Sz sorszámú Enyergija hordozórakéta is nagyjából elkészült. A problémákat még olyan dolgok nehezítették, hogy például az UKSzSz tesztállás automatizált rendszereihez hirtelen kellett 17 km-nyi hálózati kábel. Ekkoriban február 15 volt az indításra kitűzött időpont, és senki sem akarta, hogy rajta verjék le, ha nem tudják ezt az időpontot sem tartani. Miniszteri segítséggel, repülőgéppel küldték el a hiányzó kábeleket Bajkonurba, de hiába – csak február 3-án került az Enyergija hátára a Poljusz. Az elnevezés eredetileg is a rá volt festve a fekete testre, ám menet közben még rápingálták a MIR-2 nevet is. Nincs egyetértés a forrásokban, hogy miért – a háttérben már zajlott a MIR-2 űrállomás kapcsán a tervezőirodák közötti kötélhúzás, és egyesek szerint a Szaljut tervezőiroda igyekezett így "reklámfelületként" használni, mivel a Szkif-DM műszaki- és tehertere felhasználható lenne az űrállomás építéséhez is. Ezzel párhuzamosan a TASzSz hírügynökség is kihozott egy olyan nyilatkozatot, mely szerint a következő űrállomáshoz készülő modul tesztpéldánya lesz a rakéta hátán. Mások szerint ez pusztán arra szolgált, hogy a katonai célú műhold valódi kilétéről eltereljék a figyelmet.
Az Enyergija-Poljusz páros
Február 11-től május 15-ig az összeszerelt rakéta és hasznos terhe az indítóálláson pihent – miközben körülötte serényen dolgoztak a technikusok, hogy ellenőrizzék a különféle rendszereket, és ahol hibát találtak, azokat korrigálják. Áprilisban Mihail Gorbacsov közölte, hogy a Poljusz nem hajthat végre semmiféle katonai kísérletnek tekinthető feladatot – a hirtelen gázengedés, a céltárgyak indítása vagy a radar-alapú célfelderítő- és követő rendszer tesztjei kikerültek a programból. Felmerült, hogy például a céltárgyakat kiemeljék (vagy "kilőni" a tárolókonténerből) a már indítóálláson lévő műholdról, ám ezt túl kockázatosnak tartották, így végül letettek róla.
A Poljusz és hordozórakétája az indítóálláson
Május 11-én maga Gorbacsov is meglátogatta Bajkonurt, kiemelt figyelmet szentelve az indítóálláson álló rakétának és a hátán pihenő Poljusznak. A párt főtitkára arra biztatta a mérnököket, hogy nyugodtan csúsztassák tovább az indítást, mire Borisz Gubanov, az Enyergija rakéta főmérnöke kétségbeesetten kérlelte, hogy hagyja jóvá az indítást, mert a feszített tempó mellett tovább kell a folyamatos ellenőrzéssel és teszteléssel bajlódni, akkor a technikusok és a mérnökök szívrohamot fognak kapni. Gorbacsov viszont biztos akart lenni abban, hogy nem lesznek fegyverek a Szkif-DM / Poljusz fedélzetén. Politikai erényt akart kovácsolni abból, hogy az Egyesült Államok irtózatos pénzeket beleölve a világűrbe telepített fegyvereket fejlesztenek – miközben a Szovjetunió a békés és fegyvertelen világűr bajnoka szerepében tetszeleghet. A teljes képhez tudni kell, hogy az Egyesült Államokban hatalmas viták voltak a csillagháborús terv körül, és ha a szovjetek egy közel 90 tonnás felfegyverzett műholdat állítanak pályára, az hatalmas csapás lett volna a kritikákra nézve, és megerősíthette volna a csillagháborús fegyverkezést támogatókat. Végül erre nem került sor...
Az Enyergija-Poljusz indítása
A kitűzött időpont az indításra május 15. lett, Gorbacsov épp egy nappal előbb távozott, amit utólag sokféleképpen értelmeztek. Akárhogy is, az Enyergija május 15-én, éjszaka elindult a világűrbe, hátán a Poljusszal. Minden megfelelőnek tűnt, az indítás után 460 másodperccel a középső fokozat is levált a műholdról, a megfelelő pályára álláshoz viszont (mivel ugye "fejjel lefelé" volt rögzítve a rakétához) először egy 180°-os fordulatot kellett tennie a függőleges tengelye mentén, és 90°-osat a hossztengelye mentén, hogy a megfelelő irányba álljon, majd egy mindössze 87 m/s gyorsításra volt szükség, hogy a végleges pályaemelő manővert végrehajtsa, amivel a 155 km-es pályamagasságot 280 km-re emelik, amit egy 40 m/s-os manőver követ majd. Csakhogy a valóságban az történt, hogy a különféle borítóelemek leválasztására használt program-utasítás korábban az FGB a számítógépe számára a napelemek kinyitására és a manőverező hajtóművek lekapcsolására adott utasítást – amit valójában a pályára állás után kellett volna megtenni. A főhajtóművek indítását viszont külön logikai áramkör felügyelte, és akkor indította be, amikor a Poljusz a le nem állított forgás közben farral a tervezett haladási irányba állt – vagyis nemhogy gyorsítás nem történt, valójában egy fékező manővert hajtott végre. A hibát észrevették a Földön, de hirtelen azt sem tudták, hogy pontosan milyen parancsot kellene adni ahhoz, hogy újra a megfelelő irányba állítsák az műholdat.
Fantáziarajz arról, ahogy a Poljusz visszatér a légkörbe....
Az utólagos elemzések vegyes képet alkottak – az Enyergija rakéta tökéletesen működött, így legalább e téren megnyugodhattak a mérnökök. A Poljusz viszont a kapkodás miatti nem megfelelő tesztelés miatt veszett oda. Persze igazából a végső repülési programja alapján "mindössze" a világ legnagyobb pályára állt műholdjaként vonulhatott volna be a történelemkönyvekbe, ám végül ezt maximum a legnagyobb világűrben járt műholdjaként tehette meg....
A Szkif program a pénzhiány miatt nem jut messzire, 1993-ban pedig végleg beszántják. A Kaszkád sem jut sokkal tovább, elkészülnek az általa használni szándékozott űr-űr rakétákkal, és úgy tervezik, hogy az 1990-es évek elején letesztelik Progressz teherűrhajókra szerelve. Végül támogatottság nélkül ez sem jut túl az előkészületeken. Oroszország továbbra is az 1960-as években tervezett ISz-széria elfogó-műholdakkal szándékozik a műhold-vadász képességét fenntartani.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
