2018. december 10., hétfő

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja XII. rész

A Szaljut-7 balsorsa nehéz helyzetbe hozta a szovjet emberes űrprogramot.

[ ÚJ TESZT ]

A Szaljut-7 megpróbáltatásai

Eredetileg még 1979-ben elhatározás született, hogy a TKSz űrhajó alkalmas emberes űrrepülésre, és ki is tűzték, hogy majd fel is megy a Szaljut űrállomáshoz 1982-ben vagy '83-ban. Az űrhajóskiképzés megkezdődött, az űrhajók előkészítése szintén jól haladt. De 1981 decemberében Dmitrij Usztyinov elérte, hogy a Cselomej-tervezőiroda álmai végleg szertefoszoljanak – a személyzettel ellátott TKSz űrrepülés előkészületeit leállították, a katonai űrhajósokat a Szojuz / Szaljut űrrepülésre vezényelték át, a Cselomej-iroda mérnök-űrhajósai előtt viszont bezáródott az ajtó. Az űrhajókat némi vargabetű árán, mint személyzet nélküli teherűrhajó és állomás-modul használják fel. A TKSz pedig nem jönne rosszul a Szaljut-7-nek, mivel a sok új fedélzeti rendszer több energiát igényel, így több napelemre lenne szükség. Szerencsére a Szaljut-7 esetében úgy alakították ki a három napelemszárnyat, hogy utólagosan kiegészítő napelemeket lehessen hozzájuk szerelni, amelyek plusz energiát biztosíthatnak, amire most nagy szükség lenne. 1983. március 2-án a TKSz-3 űrhajó Kozmosz-1443 jelöléssel pályára áll, majd dokkol a Szaljut-7-hez. A Kozmosz-1443 3,5 tonna ellátmányt és alkatrészeket vitt magával, többek között az extra napelemeket.


Sztrekalov, Tyitov és Szerebrov, a Szojuz T-8 "szervízbrigádja"

A napelem-szerelő útra Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov, Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov és Vlagyimir Georgijevics Tyitov űrhajósokat képezik ki, és indulnak el 1983 április 20-án a Szojuz T-8 fedélzetén. A pályára állás után viszont nem gyullad ki egy visszajelző lámpa – az, amelyik az Igla megközelítő radarjának kibocsátását nyugtázza. A legénység és a földi irányítás is úgy véli, hogy esetleg beragadt vagy csak félig nyílt ki, ezért úgy döntenek, hogy a manőverező hajtóművekkel megpróbálják "megrázni" az űrhajót, hátha a helyére mozdul. Több próbálkozás után továbbra is sötét marad a visszajelző lámpa, így engedélyt kérnek a kézi megközelítésre, amihez a földi irányítás fog majd sebesség és távolság adatokat nyújtani.


Egy Szaljut-6 / Szojuz emlékmű, az Igla antennája jól látható a Szojuz orbitális modulján - ezzel volt gond a Szojuz T-8 esetében

A megközelítés másnap sikerül, de Tyitov úgy véli túl nagy sebességgel közelednek, ezért megfordítja az űrhajót, hogy lelassítsa, ám későn derül ki számukra, hogy továbbra is túl gyorsak, ráadásul mindez sötétben zajlik, így szinte semmi vizuális támpontja nincs a pilótának. Tyitov csak kitéríteni tudja a Szojuzt, hogy elkerülje az ütközést, Szerebrov az ablakon kinézve látja, ahogy a Szojuz lámpái megvilágítják az űrállomás csíkosra festett testét. A hibás megközelítés és a korábbi "rázómanőverek" miatt viszont a hajtóanyag-mennyiség drasztikusan leapad, olyannyira, hogy hamarosan kiderül, hogy a visszatéréshez is éppen, hogy elég lesz, de ehhez még a stabilizáló manővereket is mellőzniük kell. Majdnem egy nappal később sikerül a fékező manőver, és probléma nélkül végül leszállnak a Földre.


Ljahov és Alekszandrov a Szaljut-6 / 7 makettjének hátsó része mögött

Utólagos elemzések kiderítik, hogy valójában a radarantennát tartó állványt, amely induláskor az űrhajó oldalához simul, az áramvonalazó kúp tépte le, amikor azt leválasztották, az pedig ismét bebizonyosodott, hogy megfelelő relatív sebesség és távolság adatok nélkül a kézi megközelítés felér egy öngyilkossági kísérlettel. A probléma az, hogy a következő Szojuz T űrhajót már elkezdték felkészíteni a két fős tartós személyzet űrrepülésére, de a biztonság kedvéért alaposan átellenőrzik az áramvonalazó kúp illeszkedését, nehogy megismétlődjön az eset. Viszont dönteni kell, hogy akkor mi legyen a Szojuz T-9 célja: szervizűt, avagy a tartós személyzet útja. Az utóbbi mellett döntenek, így Vlagyimir Afanaszjevics Ljahov és Alekszandr Pavlovics Alekszandrov indulhat útnak június 27-én.


A Szojuz T-9 indítása

Az űrhajó útja eseménymentes volt, probléma nélkül sikerült bedokkolni az űrállomás hátsó részén lévő dokkolóportra (az elsőt ugye a Kozmosz-1443 foglalta el), az első pár nap a beköltözéssel telt el, majd nekiálltak feszített tempóban kirakodni a TKSz űrhajót. Eredetileg ez a Szojuz T-8 személyzetének feladata lett volna, Ljahovéknak három hetükbe telt, de végére értek a feladatnak, és közben még földmegfigyelő illetve orvosi vizsgálatokat is sikerült végrehajtaniuk. A pakolás végén a TKSz űrhajó visszatérő moduljában (VA), amit Merkur néven illettek, megtöltöttek különféle tudományos kísérletek eredményeivel, a műszaki / lakómodult (FGB) pedig már nem használt vagy tönkrement fedélzeti rendszerrel, felszereléssel, és augusztus 19-én leválasztották, majd 23-án a Merkur sikeresen visszatért a Földre, míg az FGB-t szeptember 19-én lett irányítottan a légkörbe vezették.


Alekszandrov a Szaljut-7 fedélzetén, rajta lévő rendszer deréktől lefelé csökkentett nyomást hozott létre a célból, hogy a lábaiban a véráramlást serkentse

A Kozmosz-1443 leválasztása után a Szojuz T-9-et átmozgatták az elülső dokkolóhoz, hogy az augusztus 19-én érkező Progressz-17-nek felszabadítsák a hátsó csatlakozási pontot. A Progressz az ellátmány mellett hajtóanyagot hozott, amelyet át is fejtettek az űrállomás tartályaiba. Amit nem tudtak, hogy eközben megrongálódott az űrállomás üzemanyagrendszere. Ez csak szeptember 9-én lett egyértelmű, amikor egy forgató manőver végrehajtása közben Ljahovnak feltűnt, hogy nagyon lassan reagál a parancsokra az űrállomás. Mikor a főhajtóművet indította volna be, rémülten látta, hogy az egyik hajtóanyag-tartályban majdnem nulla a nyomás. Alekszandrov a hátsó ablakokhoz ment, hátha meglát valami problémára utaló jelet – és rögtön látott is: az egyik hátsó ablakon kitekintve csillogó, fagyott anyagot látott az űrállomás hátsó, gyűrű alakú műszaki modulja felől szivárogni. A földi irányítás kideríti, hogy az oxidálószer, a dinitrogén-tetroxid (N2O4) az, márpedig ez az anyag igen korrozív, vagyis az űrállomás szerkezetére is veszélyt jelent. Az űrhajósokat a Szojuzba parancsolják, és utasítják őket, hogy készüljenek fel az űrállomás elhagyására. Az adatok elemzése után úgy vélik, hogy nincs nagy baj, és az űrhajósokat visszaengedik "otthonukba".

Csakhogy a helyzet minden, csak nem megnyugtató. A Szaljut-7 hajtóanyag-rendszere tönkrement, így nem képes saját magát megfelelő pozícióban tartani, ahogy a pályaemelő manővereket végrehajtani sem. Mindkettőt végre lehet hajtani a hozzá dokkolt Szojuz, Progressz vagy TKSz űrhajókkal, csakhogy az előbbi kettő túl kevés hajtóanyagot visz magával ahhoz, hogy ezt huzamosabb ideig képes legyen végrehajtani. A legégetőbb probléma az űrállomás pozicionálása. A három alap napelemszárny csak úgy képes kiszolgálni megfelelő mennyiségű árammal a Szaljut-7-et, ha folyamatosan finom manőverekkel a nap felé forgatják az egész űrállomást, hogy mindhárom napelemszárnyat lehetőleg kellő mértékű napfény érje. E nélkül elbúcsúzhatnak a napelemek által termelt energia egyharmadától.

Viszont most nincs mit tenni, korlátozni kell a fogyasztók használatát, többek között spórolnak a fűtésen, de nem lesz energia a Szplav és Krisztall kohók beüzemelésére, ahogy a komolyabb orvosi rendszerek használatára sem. Az űrállomás hőmérséklete kb. 12°C-ra csökken a fűtés visszavétele után, és ez további problémákhoz vezet: a Rodnik rendszer felelős azért, hogy az űrállomás levegőjének nedvességtartalmát szabályozza, és a felesleges vizet kivonja belőle. A hidegben viszont nem működik megfelelően, és az űrállomás levegőjének páratartalma hamar eléri a 100%-ot. Ez azzal jár, hogy az űrhajósok már a futópadot sem tudják használni, vagy testedzéseket csinálni, mivel a verejtékük összegyűlik, és azzal fenyeget, hogy valamelyik elektromos berendezésnél esetleg rövidzárlatot okoz.


Hatalmas lángok csapnak fel a Szojuz T-10 lábainál....

A helyzet gyors reakciót kíván. Úgy döntenek, hogy a Szojuz T-10 fedélzetén a korábbi T-8 legénységéből most csak Tyitov és Sztrekalov megy fel. A legénység csökkentése kényszerűségből zajlik, három fővel a Szojuz csak kisebb magasságba juthat fel, ezért amikor ilyen űrhajó érkezett a Szaljut-6-hoz vagy a Szaljut-7-hez, akkor volt, mikor direkt csökkenteni kellett az űrállomás keringési magasságát – amit aztán extra emelő manőverrel tudtak negálni. A Szaljut-7 viszont jelenleg pont, hogy nem bír saját erejéből ilyesmire, tehát egy embert hátra kell hagyni – Szerebrov így kikerül a legénységből. A Szojuz T-10 két fős személyzete szeptember 26-án este beszáll a Szojuz-U hordozórakéta tetején várakozó űrhajójukba, és várják, hogy végrehajtsák a rakéta hajtóanyaggal való feltöltését.

Másfél perccel a tervezett indítás előtt viszont az egyik szelep meghibásodik, és kerozin folyik végig az indítóállás alján, amely rövid úton meg is gyullad. Az űrhajósok ebből még semmit sem érzékelnek, és mire az irányítóteremben feltűnik a tűz, az SzASz mentőtorony aktiválását lehetővé tévő kábelek is átégnek. A mentőtornyot rádióval is lehet aktiválni, de ehhez két elszeparált szobában két gombot kell lenyomnia két embernek összehangoltan, amit a tűz észlelése után 10 másodperccel sikerül is végrehajtani. Az SzASz letépi az űrhajót (mínusz műszaki modul), és majdnem egy kilométer magasba repíti, ahol a visszatérő modul leválik, majd egyből nyitja az ejtőernyőit. Az indítóálláson álló rakéta ekkor robban fel, meglökve a kapszulát – de az sikeresen földet ér. A két űrhajóst az odaérő mentőcsapatok negyed órával később emelik az űrhajó megmaradt részéből (amelyet egyébként később a Szojuz T-15 útnál újra felhasználnak), majd egy üveg vodkával kínálják meg őket, hogy a sokkhatást enyhítsék. A sikertelen utat a szovjetek Szojuz T-10-1 vagy Szojuz T-10a jelöléssel illetik...


Az SzASz mentőtorony éppen kimenekíti az űrhajót a veszélyzónából...

A baleset pedig csak tovább nehezíti az űrállomás helyzetét. Nem csak a napelemek cseréjét kellett volna végrehajtani, hanem a Szojuz T-10 váltotta volna le a Szojuz T-9 űrhajót, amely már három hónapja van odafent, márpedig 90 napra hitelesítették. A mérnökök összedugják a fejüket, és azt mondják, hogy akár 5 hónapra ki lehet tolni ezt a korábbi tapasztalatok alapján. Így legalább az azonnali megszakítás veszélyét elháríthatták. Ezek után az űrhajósokkal egyeztetnek, hogy bele mernek-e vágni a napelemek saját kezű felszerelésébe. Ljahov és Alekszandrov beleegyezik, noha ezt a műveletet sose gyakorolták korábban. Októberben a műveleteket veszik át, majd nekiállnak a felszerelést és az alkatrészeket előkészíteni. Csakhogy az egyik Orlan-D űrruha megsérült, a térd mögött egy méretes lyuk tátong rajta. Nem esnek kétségbe, több rétegnyi szigetelőszalag és selyemszál felhasználásával sikerül nyomástartóvá varázsolni azon az áron, hogy azt a lábat nem lehet többé behajlítani – Alekszandrov emiatt nem aggódik, elvégre is a lábukat úgy sem nagyon használják a világűrben.


Ljahov és Alekszandrov útjáról szóló rövid videó-összefoglaló

Az űrsétára november elsején került sor, a cél az volt, hogy felszereljék az űrállomás "hátán" lévő függőleges napelemszárny egyik kiegészítő napelemét, és itt sem ment minden gördülékenyen. A plusz napelemtáblák összehajtogatva voltak egy dobozban, amelyen egy kart kellett tekerni ahhoz, hogy a napelemszárny kinyíljon. Ahogy a napelemszárny teljesen kinyílt, a kar eltört – a két űrhajós bénultan nézett egymásra, hálát adva az égnek, hogy nem egy másodperccel korábban adta meg magát. Alekszandrovnak annyira megtetszett a szerelés közben elszabadult, közelben lebegő csavarok és alátétek csillogó tánca, hogy készakarva is elszórt egy marékkal, hogy gyönyörködjön bennük – ami miatt a földi irányítás rosszallóan megdorgálta. A napelem kábeleit elvezették a helyükre és bekötötték, végül majdnem három óra után visszatértek a zsilipbe.


A napelemtáblák felszerelése a Szaljut-7-re

Egy nap pihenőt követően megismételték a műveletet a függőleges napelemszárny másik kiegészítő napelemével. Ezúttal olyan jól haladtak, hogy többször is megálltak, hogy a másfél óránként bekövetkező naplementéket és napfelkeltéket kiélvezhessék. Az elkövetkező napok pepecs munkával teltek – egyenként be kellett kötniük az űrállomás energiarendszerébe az új napelemek kábeleit, ezt pedig csak a Föld árnyékos oldalán lehetett megcsinálni, mivel akkor nem voltak a vezetékek áram alatt.

A nehézségeket leszámítva a művelet teljes sikerrel zajlott, a két új napelem ideális esetben 800 W extrát adott az elektromos rendszerhez, amely már ahhoz elég volt, hogy legalább az űrállomás fedélzetén normalizálódjanak a körülmények. November közepén elkezdtek visszaköltözni az űrhajójukba, majd 23-án visszatértek a Földre. Összességében nem a tervek szerint alakultak a dolgok, de a két űrhajós sikeresen helyt állt minden nehézség ellenére. A nehézségek viszont a visszatéréskor is nyomot hagytak, az egyik űrhajós (nincs megnevezve, melyikük) elvesztette csontsűrűségének 11%-át, ami a legmagasabb addig mért érték volt....

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2018 PROHARDVER Informatikai Kft.