2018. szeptember 25., kedd

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja XII. rész

A Szaljut-7 balsorsa nehéz helyzetbe hozta a szovjet emberes űrprogramot.

[ ÚJ TESZT ]

A rekorder szerviz-küldetés a Szaljut-7-re

A Szaljut-7 balsorsa nehéz helyzetbe hozta a szovjet emberes űrprogramot. 1984 elején Valentyin Glusko konkrétan befagyasztja a későbbi Mir űrállomás elemein való munkát – minden erőforrásra szüksége van, hogy az Enyergija hordozórakétát, a VKK űrrepülőgép-programot és a menet közben életre hívott Poljusz katonai műhold-programot belátható időn belül tető alá hozza. Vagyis a Szaljut-7 volt "a nagybetűs" szovjet emberes űrprogram, legalábbis 1984-ben, de az már ekkor látszott, hogy bizony akár még 1985-ben is (Glusko 1984 végén egyébként engedélyt adott arra, hogy folytassák a munkálatokat a DOSz-7 modulon, ami a Mir bázismodulja lett később).


A Szaljut-7 második tartós személyzete: Atykov, Kizim és Szolovjov

A szovjetek újabb időtartam-rekordot szerettek volna begyűjteni, de Berezojov és Lebegyev küldetésénél tapasztaltak alapján arra jutottak, hogy talán jobb volna három fős személyzetet felküldeni, ahol az egyik űrhajós egy orvos lenne. Az űrállomás állapota alapján nem volt kérdéses, hogy a másik két űrhajósnak az űrállomás kijavítása lesz az elsődleges feladata – a tudományos munka most várhat. A parancsnok Leonyid Gyenyiszovics Kizim, a mérnök-űrhajós Vlagyimir Alekszejevics Szolovjov, míg az űrhajós-orvos Dr. Oleg Jurjevics Atykov lesz, aki a Voszhod-1 útja óta az első orvos a világűrben. A trió 1984. február elsején indult a világűrbe a Szojuz T-10 jelölésű űrhajóval (némileg zavaró lehet ugyebár, hogy a sikertelen korábbi indítást T-10-1 jelöléssel illették), és egy nappal később dokkol be a Szaljut-7-re.

Február 23-án érkezett a Progressz-19, amely ellátmányt és alkatrészeket hozott, illetve pályaemelő manővert lehet végrehajtani a segítségével, a teherűrhajót március 31-én választották le, hogy helyet adjon az érkező látogató személyzetnek.


Sztrekalov, Sharma és Malisev, a Szojuz T-11 / T-10 űrhajócsere látogató személyzete

Az Interkozmosz programban már egy ideje várt a lehetőségre az indiai űrhajós, Rakesh Sharma és a "köré" épített csapat: Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov és Jurij Vasziljevics Malisev, amely 1984. április 3-án startolt Bajkonurból, majd egy nappal később dokkoltak be az űrállomásra. Sharma útja nem sokban különbözött a korábbi Interkozmosz űrrepülésektől, leszámítva persze, hogy immár hat űrhajós tartózkodott az űrállomáson egyszerre. Kiemelt helyet kaptak a protokoll-feladatok (élő TV konferencia Ghandi miniszterelnökkel, akinek a képe (az indiai zászlóval együtt) kikerült az űrállomás falára) de több alkalommal is végrehajtottak földmegfigyelést, ezúttal Indiára fókuszálva az MKF-6M kamerával. Sor került különféle orvosi kísérletekre (többek között a szív bioelektromos aktivitásának vizsgálata) és anyagtudományi kísérletekre (pl. ezüst-germánium ötvözet túlhűtésével végrehajtott tesztek) is.


Sharma, Kizim és Malisev a Szaljut-7-en

Ami mondjuk Sharma útjánál mindenképpen újdonság volt, hogy a súlytalanságban különféle jóga ászanákat próbált ki, és azok hatását figyelték meg az űrhajós testére szerelt szenzorokon át. Az eredményekről túl sok elemzés nem maradt fent (és a jelek szerint felvételek sem, pedig érdekesen nézhettek ki), de mindenesetre a jóga nem terjedt el az űrhajósok testedzése kapcsán. Április 10-én kicserélték a székeket a két űrhajóban, majd másnap elköszönt a látogató személyzet, és a Szojuz T-10-zel visszatértek a Földre. Ezzel véget is ért a Szaljut-7 Interkozmosz-küldetése, egyben az űrállomás lakóinak politikai feladatai – innentől már az űrállomás megjavítására koncentrálhattak.


Sharma, Malisev és Sztrekalov a Szojuz T-10-zel való leszállásuk után

Három nappal később a Szojuz T-11-et átdokkolták az elülső dokkolóhelyre, majd április 17-én megérkezett egy speciálisan felkészített teherűrhajó, a Progressz-20 az űrállomáshoz. A szokásos ellátmány mellett szerszámokat és a pótalkatrészeket hozott, de különleges volt abban, hogy a túlnyomásos teherterének (ami a Szojuz orbitális moduljának felelt meg) külső felületén két távirányítással felhajtható platformot helyeztek el. A cél ugyanis a Szaljut-7 hátsó részén, gyűrű alakban elhelyezett műszaki modul szerelése volt, márpedig eredetileg ezen a részen nem terveztek űrsétát, nem nagyon voltak kapaszkodók vagy rögzítési pontok, de még csak megközelíteni se nagyon lehetett. A Progressz kipakolása után Kizim és Szolovjov felkészültek első űrsétájukra, amire április 23-án került sor. Az űrhajósok feladata igen összetett volt: egy létrát kellett rögzíteniük az űrállomás végéhez, hogy "lesétálhassanak" a Progresszhez, aztán mintegy 40 kg-nyi szerszámot, pótalkatrészt és a művelet közben termelt hulladék összegyűjtésére szolgáló konténer rögzítettek még az állomás végéhez. Ez 4 óra 15 percet vett igénybe, és a leghosszabb űrséta volt az addigi szovjet űrtörténelemben, de pusztán csak felvezetés volt a későbbi űrsétákhoz.

Április 26-án jött a második menet, ahogy a korábbi és a későbbi űrsétáikon, most is Kizim és Szolovjov lépett ki a világűrbe, míg Atykov az űrállomásról követte őket. 20 percükbe telt, amíg szépen lassan ellavíroztak az űrállomás elején lévő zsilipajtótól, elhelyeztek egy kamerát, hogy a földi központban jól láthassák őket, majd Kizim a korábban rögzített létrához, Szolovjov pedig az egyik platformhoz rögzítette magát. Először az űrállomás hátulját fedő hővédő takarókat kellett felvágni és félrehúzni, hogy hozzáférjenek az űrállomás külső borításához, amit át kellett vágni, hogy az alatta lévő csőhálózathoz hozzáférjenek. Meg kellett találják a tartalék csőhálózat zárószelepét, amit a földön használtak utoljára, aztán lezártak epoxy gyantával. Itt viszont bő két órájukba telt, amíg a csőhálózatot lezáró csavart meg tudtak lazítani, és rá tudták szerelni a szelepet. A szelep cseréje után túlnyomásos nitrogénnel tesztelték a csőhálózatot, egyenként próbálva a szakaszokat, de kiderült, hogy valahol még ereszt. Az eredetileg 4 óra 5 percesre tervezett űrsétát az űrhajósok kérésére meghosszabbították, hogy megtalálják a szivárgást, majd utána egy áthidaló vezetékkel kiiktassák azt, de a második meghosszabbítási kérésükre a földi központban a végső döntéseket hozó Valerij Rjumin űrhajóstársuk határozott "Nem"'-mel válaszolt, így dolguk végezetlenül kellett visszatérjenek 5 óra után.


Szovjet összefoglaló film a Szaljut-7 1985-ös eseményeiről, nem túl sok, de sajnos ilyesmik maradtak fent csupán

Újabb két napos pihenő után, április 29-én nekiveselkedtek a harmadik űrsétának, ahol legalábbis a két űrhajós űrsétája sokkal olajozottabban ment, ahogy gyakorlatot szereztek, mikor-hogyan mozogjanak, milyen mozdulatoknak milyen következményei lesznek, és általánosságban is, sokkal otthonosabban érezték magukat űrruháikban. Befejezték az áthidaló vezeték beépítését, majd a földi irányítás engedélyével újra nyomás alá helyezték... és egy harmadik helyen újabb szivárgás lépett fel. Mivel ennek a szakasznak a javításához nem volt forgatókönyv, így Kizimék lefedték az űrállomás burkolatán ütött lyukat, majd két óra negyvenöt perc után visszatértek az űrállomás belsejébe.

A negyedik űrsétára május 3-án került sor, felmérték az új szivárgás mibenlétét, majd szembesülniük kellett vele, hogy a sérült szakaszt csak úgy tudják lezárni, hogy ha összeroppantják a vezetéket, amihez viszont nem volt megfelelő szerszám – mi több, az adott részhez nem is fértek hozzá rendesen, amíg a Progressz dokkolva van. A felnyitott részt alaposan lefedték és hővédő takaróba bugyolálták, majd 2 óra negyvenöt perc után visszatértek az űrállomásra. A Földön nekiálltak a szükséges szerszámok megtervezésének és legyártásának, amiket aztán Csillagváros medencéjében Dzsanyibekov tesztelt le. Eközben az űrállomás személyzete sem pihenhetett sokat. A Progressz-20 május 6-án lekapcsolódott, majd másnap elégett a légkörben, de május 10-én már dokkolt is a következő teherűrhajó, a Progressz-21, a szokásos ellátmány mellett pedig a kiegészítő napelemtáblákat hozta magával. Miután a teherűrhajót kipakolták Kizim és Szolovjov az ötödik űrsétájukhoz öltöztek be május 18-án azzal a céllal, hogy az új, nagyobb teljesítményű gallium-arzenid alapú kiegészítő napelemtáblákat rögzítsék.

Az űrséták során szerzett tapasztalatok terén elég látványos, hogy amíg korábban Ljahov és Alekszandrov két űrséta és összesen majdnem 6 óra alatt szerelte fel a függőleges fő napelemszárny két oldalára az egy-egy kiegészítő napelemet, Kizim és Szolovjov egyetlen űrséta és 2 óra negyvenöt perc alatt végrehajtotta ugyanezt (persze az is igaz, hogy Ljahov és Alekszandrov nem volt kiképezve erre a feladatra). A művelet újabb 1,2 kW elektromos energiát jelentett ideális körülmények között (a korábban felszerelt szilícium alapú kiegészítő napelemek "csak" 800 W-os teljesítményt adtak hozzá az alap napelemszárnyak által biztosítotthoz), és noha szinte már rutinfeladattá tette az űrsétát, azért Szolovjov később megjelezte, hogy a kábelek összekötése ahhoz hasonlított, mintha bokszkesztyűben kellene egy tűbe cérnát fűzni....


Volk, Szavickaja és Dzsanyibekov, a Szojuz T-12 legénysége

A Földön pedig összeállt egy új látogató személyzet, válogatott űrhajósokból. A parancsnok Vlagyimir Dzsanyibekov veterán űrhajós, és ő tesztelte az elkövetkező szervizeléshez készített szerszámokat. Szvetlana Szavickaja ugyebár nemrég volt vendég a Szaljut-7-esen, de a "túloldalon" a NASA arra készült, hogy az első női űrhajós által végrehajtott űrsétára hamarosan sor kerüljön. A politika ismét közbeszólt, hogy márpedig a történelemkönyvekben ezen bejegyzés alatt szovjet űrhajósnő nevének kell szerepelnie – tehát Szavickaja kapta meg a lehetőséget (Kathryn D. Sullivan egyébként 1984. október 11-én teljesítette űrsétáját az STS-41-G küldetés keretében). A harmadik űrhajós kakukktojás volt a nyugati megfigyelők számára: Igor Petrovics Volk ugyanis katonai berepülőpilóta volt, márpedig Dzsanyibekov maga is repülőgép-pilóta volt, a küldetés pilótájának pedig az amúgy szintén pilóta Szavickaja lett megnevezve. Más szóval három pilóta indult a Szaljut-7-re....


Kezd zsúfoltság lenni: a Szaljut-7 fedélzetén a harmadik tartós személyzet és a Szojuz T-12 látogató személyzete

Az űrhajó július 17-én indult Bajkonurból, majd egy nappal később dokkolt be az űrállomásra. Noha néhány tudományos kísérlet is szerepel a programban, itt most mindenkinek más a célja. A közös munka egyik eleme mindenesetre a "rezonáns" kísérlet, amikor immár hat űrhajós faltól-falig "ugrálva" próbálja az űrállomást megrázni. Dzsanyibekov és Szavickaja július 25-én bújik az Orlan-D űrruhákba, hogy az világűrben való építési munkálatokkal kapcsolatos kísérleteket végezzenek, ennek központi eleme az URI többcélú szerszám. Az elektronsugaras berendezéssel fél milliméter vastag titán lemezt vágnak, majd hegesztenek és forrasztanak, először Szavickaja, majd utána Dzsanyibekov. A sikeres teszt után begyűjtenek egy, az űrállomás burkolatán elhelyezett anyagminta-táblát, és kihelyeznek egy biológiai mintatáblát, majd kicsivel három és fél óra után visszatérnek.


Szavickaja űrsétája közben

Az elkövetkező napokban Dzsanyibekov tanárként dolgozik: tanítványai Kizim és Szolovjov, akiknek megmutatja a magukkal hozott célszerszámot, videót néznek meg, amelyben Dzsanyibekov a medencében teszteli az eszközt, és persze megoszt velük minden tapasztalatot, amit megszerzett. A Szojuz T-12 személyzete a hegesztési tesztpanellel együtt július 29-én elbúcsúzik, majd visszatérnek a Földre. Szavickaja sikeres útja után Glusko javaslatot tesz egy három fős, csak nőkből álló Szaljut-7 küldetésre, amin a munka meg is kezdődik (de ahogy a korábbi hasonló csak női űrhajósokra épülő tervek, ez sem valósul meg). Igor Volt pedig nekiáll ekkoriban titkos feladatának: ő valójában azért került a csapatba, mert a VKK űrrepülőgép-program tesztpilótája volt. Az első szovjet űrrepülőgép-repülés kitűzött személyzetének tagjaként azt akarták, hogy első kézből szerezzen tapasztalatokat a súlytalanságról, illetve "veterán" űrhajósként mehessen a világűrbe (amit ugye ekkoriban megköveteltek, hogy minden űrrepülésnél legyen legalább egy fő az űrhajón, aki már járt a világűrben). Az elsődleges célja az útjának viszont az volt, hogy megvizsgálják, hogy mennyire befolyásolja egy pilóta képességeit az, amikor a világűrből visszatér. Miután földet értek, Volk rövid úton különféle repülési teszteken vett részt, mint pilóta – vezetett helikoptert, Tu-154 utasszállítót és MiG-25-ös harci gépet is.

Kizim és Szolovjov pedig Atykov segítségével felkészült ötödik, végső űrsétájukra. Augusztus 8-án kilebegtek a Szaljut zsilipajtaján, hátra araszoltak az űrállomás végéhez, de ezúttal nem volt ott se Progressz, se Szojuz űrhajó, amely akadályozhatta volna őket a munka elvégzésében. Felnyitották a kérdéses részt takaró hővédő takarót és az űrállomás külső burkolatát, majd az erőfogóval összeroppantották a rozsdamentes acélból készült csővezetéket. A földi irányítóközpontban ezután távirányítással túlnyomásos nitrogént engedtek a csőhálózatba, az egyik szekció után a másikat tesztelve. Nagy megkönnyebbülésre a rendszer megtartotta a nyomást – a Szaljut-7 hajtóműrendszere, ha nem is gyári állapotba, de működőképes formába lett visszaállítva. Az űrhajósok lezárták az általuk vágott nyílásokat a burkolaton, de eközben Szolovjov űrruhájában a hűtővíz-forgató pumpa bedöglött.

Az űrhajós, hogy ne hevüljön túl, mindkét (fő- és tartalék) levegő-keringtető ventilátorát bekapcsolta, illetve többször is megállt pihenni. A végső feladatuk az volt, hogy egy erre a feladatra kiképzett eszközzel kivágjanak egy szilícium-alapú napelemdarabot, hogy később a Földön megvizsgálhassák, mennyire romlott le az állapota. Az öt órás űrséta után Atykov feljegyezte, hogy mindkét űrhajós keze elég rossz állapotban volt – mintha ökölharcot vívtak volna. Ezzel együtt a sikeres javítóút érthető okokból nagyon nagy büszkeséggel töltötte el a szovjet űrprogram szereplőit – bizonyították, hogy az űrbéli szervizelés és javítás nagyon is kivitelezhető.


A Szaljut-7 harmadik tartós személyzete a visszatérés után

A Progressz-23 augusztus 16-án dokkolt be, ellátmányt, leveleket, filmeket és hajtóanyagot hozva az űrállomás és annak lakói számára. A kipakolásával és hulladékkal való megöltésével 10 nap alatt végeztek, ami után a teherűrhajót leválasztották. Az elkövetkező hónapok alapvetően testedzéssel és orvosi tesztek lefolytatásával telt el, de sikeresen kipróbálták az űrállomás hajtóműveit és manőverező fúvókáit is. Szeptember végén nekiálltak az űrállomásról a Szojuz T-11-be való költözésnek, majd október másodikán sikeresen földet értek.

Noha több mint 236 napot és 22 órát töltöttek a világűrben, az űrhajósok útja tökéletesen sikerült, bebizonyosodott, hogy még a szűkös tér ellenére is nagyon jól együtt lehet működni (jelezve, hogy Lebegyev és Berezovoj útján nem az űrállomás volt a probléma forrása). Jól jellemzi ezt az űrállomáson hagyott "búcsúüzenetük", a kezelőpulton egy kenyeret és sót helyeztek el, ami fölé ezt írták "Mi egy belakott, meleg otthont hagytunk hátra nektek. Dolgozzatok együtt, legyetek vidámak!". Az űrhajósok fizikai állapota terén már nem volt ennyire egyértelmű a kép, noha több, mint egy hónap kellett a teljes felépüléshez, az orvosok számára továbbra sem volt egyértelmű, hogy az űrhajósok lábcsontjainak szövete milyen mértékben épül le. Ezen az adott úton legkevesebb 3 és legtöbb 15%-os csonttömeg-veszteséget mértek.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2018 PROHARDVER Informatikai Kft.