A Szaljut-6 első vendégei....
A Szojuz-25 elemelkedik az indítóállásról
Az űrállomás első személyzete a Szojuz-25-tel világűrbe induló Vlagyimir Vasziljevics Kovaljonok és Valerij Viktorovics Rjumin, akik 1977. október 9-én startoltak, ők lennének az első hosszú távú lakók a Szaljut-6-on. Egy nappal később sikeresen meg is közelítették, majd az Igla dokkolórendszer segítségével az elülső dokkolási ponthoz szándékoztak csatlakozni. Noha a Szojuz dokkolórúdja sikeresen becsatlakozott az űrállomás dokkolójának fészkébe, nem sikerült a dokkolókarmok zárása, vagyis az un. kemény dokkolás (hard dock). A sikeres dokkolást visszajelző lámpa felgyulladásának elmaradása miatt Kovaljonokék egymás után négyszer próbáltak kicsit eltávolodva és újra, immár kézi irányítással megközelítve újra megkísérelni, ám mindegyik sikertelen volt. Az űrhajósok jelezték a problémát a földi irányításnak, akik nekiálltak a kapott információkat feldolgozva valami megoldást találni, végül utasítást adtak arra, hogy egy ötödik kísérletet tegyenek.
Festmény a Szojuz-25 / Szaljut-6 dokkolási kísérletről, az űrhajó dokkolórúdja és az űrállomás dokkolófészke jól látható
A személyzet kissé eltávolodva az űrállomástól újra nekiveselkedik, de hiába, továbbra se villan fel a sikeres kapcsolódást nyugtázó visszajelző lámpa. A földi irányítás utasítást ad, hogy hagyjanak fel a próbálkozással – sem elegendő hajtóanyag nem maradt, sem az akkumulátorokban tárolt energia nem teszi lehetővé további próbálkozást, így megszakítják az űrrepülést, és Kovaljonok és Rjumin visszatér a Földre, leszállásuk eseménytelen szerencsére. A Földön viszont komoly fejtörés kezdődik, hogy mi is történhetett, a dokkolórendszerrel foglalkozó mérnökök szerint Kovaljonok hibázott a kézi irányításnál, az űrhajósok viszont állítják, hogy mindent a nagy könyv szerint hajtottak végre.
Kovaljonok és Rjumin
Az eset után hoztak egy szabályt, hogy a Szojuz fedélzetén legalább egy veterán (a világűrt már megjárt) űrhajós legyen, a másik űrhajós lehet újonc. Ezt a döntést azzal indokolták, hogy Kovaljonok és Rjumin is újonc volt, ráadásul Kovaljonok az utólagos vizsgálat szerint hajlamos volt érzelmi kitörésekre, és ez is szerepet játszhatott abban, hogy a második sikertelen kísérlet után egyre többet hibázhatott. A döntés első áldozata a tartalék személyzet lett: eredetileg Jurij Viktorovics Romanyenko és Alekszandr Szergejevics Ivancsenkov ölébe hullott volna a lehetőség, hogy az űrállomás első tartós lakói legyenek, de egyikük sem járt még a világűrben korábban, így Ivancsenkovot lecserélték Georgij Grecskóra, aki a Szojuz-17 / Szaljut-4 küldetést tudhatta a háta mögött. Érdekesség, hogy a veterán státusz nem jelentett automatikusan parancsnoki posztot: ez esetben is hiába Grecsko volt a tapasztaltabb, Romanyenko lett a parancsnok. A másik döntés viszont arra vonatkozott, hogy a következő személyzet a hátsó dokkolási ponthoz csatlakozik majd, és egy űrsétával ellenőrzik, hogy az elülső dokkoló megsérült-e esetleg a sikertelen kísérletek közben.
Jurij Romanyenko és Georgij Grecsko, a Szaljut-6 első tartós személyzete kiképzés közben
A személyzet, az űrhajó és egyáltalán, a kialakult helyzetre való felkészülés rohamtempóban zajlott, és figyelembe véve mindent igen rövid idő alatt összehoztak mindent: 1977. december 11-én Romenyenko és Grecsko elindult a Szojuz-26-tal az űrállomáshoz. A start, az egy nappal későbbi űrrandevú és a dokkolás teljesen simán lezajlott, és a két űrhajós beköltözött új otthonukba. Miután minden szükséges előkészület megvolt, december 19-én mindkét űrhajós beöltözött Orlan-D űrruhájukba, hogy megvizsgálják az elülső dokkoló pontot.
Grecsko beöltözve az űrséta előtt
Ez volt az első szovjet űrséta 1969 óta, a nem egészen másfél óra alatt először eljutottak az űrállomás elülső részéhez, ám a szemmel való megvizsgálás is arra jutott, hogy semmi baja nincs és nem is volt a passzív dokkolórendszernek, vagyis ha volt is műszaki probléma, az a Szojuz-25 fedélzetén lehetett csak. Mikor viszont már visszatértek a zsilipbe, Romenyenko még körbe akart nézni, és ahogy Grecsko félreállt, meglökte véletlenül – a parancsnok pedig kisodródott a világűrbe, miközben rögzítőkábele nem volt sehova rákapcsolva. Grecsko szerencsére gyorsan kapcsolt, és még időben elkapta a kábel végét, majd visszahúzta társát az űrállomásra.
Grecsko a Szaljut-6-on pózol a súlytalanságban
Miközben a folyamatos orvosi vizsgálatokat végezték, viszonylag kevés egyéb feladatot kaptak, néhány alkalommal Föld-megfigyelést hajtottak végre (fotók készítése), illetve egy új navigációs rendszer tesztjét hajtották végre, de 1978. január 3-án már a személyzet kérte, hogy kapjanak több feladatot, mivel unatkoznak. Igazából a földi irányítás is komoly döntések előtt állt, és logisztikázni kellett a két dokkolóhellyel. Január közepére tervezték a Progressz teherűrhajó első útját, ám annak pont oda kellett volna kapcsolódnia, amit most a Szojuz-26 foglalt el. Túl kockázatosnak tartották, hogy a személyzet maga beszálljon az űrhajóba, lekapcsolódjon és átmanőverezzen vele az űrállomás másik végébe, így inkább úgy döntöttek, hogy előre hozzák az űrhajócserét, mégpedig a helyzetre való tekintettel egy tisztán szovjet személyzettel. A Szojuz-27 fedélzetén tehát Oleg Grigorjevics Makarov és Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov indult a világűrbe, előbbi már tapasztalt űrhajós, utóbbi villamosmérnök, akire az űrállomás elektromos rendszerének átellenőrzése vár.
Dzsanyibekov és Makarov, a Szojuz-27 / 26 személyzete
A Szojuz-27 1978. január 10-én emelkedett el az indítóállásról, és egy nappal később sikeresen randevúzott a Szaljut-6-tal. A dokkolás végső fázisában az Igla automatikus dokkolórendszer egy kis mértékben eltért a párhuzamostól, de 7 méterre az űrállomástól a személyzet kézi irányításra kapcsolt, és sikeresen rácsatlakozott az elülső dokkra. A Szaljut-6 első tartós személyzete ez idő alatt visszahúzódott a Szojuz-26-ba, hogy ha bármi probléma lépne fel, azonnal lekapcsolódhassanak és visszatérhessenek a Földre. A sikeres dokkolás után gyorsan az űrállomás elülső részébe haladtak, de azzal, hogy idejekorán kinyitották a zsilipajtót, meglepték Makarovékat – a felcsapódó ajtó a két látogatót hátrarepítette. A látogatók élelmet, könyveket, leveleket hoztak, az Interkozmosz keretében egy francia biológiai kísérlet tartályát, illetve Dzsanyibekov elvégezte az űrállomás átellenőrzését. A sok mosoly mögött volt némi titok is: Grecsko édesapja űrrepülése alatt elhunyt, ám az űrprogram vezetői úgy döntöttek, hogy ezt csak az űrhajós visszatérése után közlik vele (Grecsko egyébként később ezt jó döntésnek nevezte).
A Szojuz-6 első tartós személyzete és első "látogató" személyzete az űrállomáson
Az űrhajósok által végrehajtott egyik furcsa kísérlet neve "rezonancia" volt. Azt megfigyelendő, hogyan reagál a két űrhajóból és egy űrállomás blokkból álló komplexum a vibrációkra, a négy űrhajós lendületből oda-vissza "ugrálást" hajtott végre. A kísérlet semmi rendkívüli problémát nem fedett fel, ám ez a kísérlet a későbbi szovjet / orosz űrállomásoknál is bevett gyakorlat lett. Makarov és Dzsanyibekov összesen öt napot töltött a Szaljut-6 fedélzetén, melynek a végén átköltöztek a Szojuz-27-ből a Szojuz-26-ba. Itt egy újabb (ekkor még) újdonság következett: a Szojuz űrhajókban a személyzet széke egyénekre volt szabva, itt nem csak arról van szó, hogy kényelmes és testhezálló legyen, hanem arról is, hogy egyben ballasztként is szolgált, hogy a súlyelosztás tökéletes legyen. Az űrhajósok tehát fogták a széküket, és átszerelték egy egyik űrhajóból a másikba a költözéskor – és ez innentől általános eljárás lett a látogató személyzet számára. Miután mindennel végeztek, elköszöntek Romenyenkótól és Grecskótól, bezárták a zsilipajtókat, majd leválasztották a Szojuz-26-ot, és visszatértek vele a Földre.
A Szaljut-6-ról és egy Szojuz bedokkolásról készült festmény
Ezzel felszabadult a hátsó dokk, és indíthatták az első teherűrhajó, amelyre 1978. január 21-én került sor, egy nappal később automatikusan dokkolt az űrállomáshoz, és a személyzet nekiállt kipakolni az ellátmányt, aztán pedig a felgyülemlett hulladékot belepakolni (ami a légkörben el fog égni). Február másodikán végrehajtották az első hajtóanyag-átfejtést is, amely közben periodikusan ellenőrizték a vezetékeket és szelepeket, hátha valahol szivárgás lépne fel, de minden problémamentesen zajlott le. Február 5-én nitrogénnel átöblítették a csőhálózatot, nehogy véletlenül a hajtóanyag maradványai a szétkapcsolódáskor esetleg a zsilipajtó külső részére kerülhessen. A Progressz-1 egy nappal később lecsatlakozott, és aztán távirányítással a légkörbe vezették, hogy megsemmisüljön.
A Progressz-1 kipakolása: a rugalmas cső a létfenntartó rendszerből tiszta levegőt pumpál a saját légtisztító és forgató rendszer nélküli modulba, megakadályozva a szén-dioxid esetleges felgyűlését
Eközben az Interkozmosz teljes sebességre kapcsolt, különféle baráti országok űrhajós-jelöltjei kezdték meg a kiképzésüket Csillagvárosban, illetve közös tudományos kísérletekről egyeztettek. A listán az első a Szojuz-28 fedélzetén a világűrbe induló csehszlovák Vlagyimir Remek lett, aki Alekszej Gubarev mellett kapott helyet. Nem ismert okokból három nappal elcsúszott az indítás, így végül március 2-án startoltak el, hogy egy nappal később a Szaljut-6-hoz dokkolhassanak. Remek lett az első nem szovjet és nem amerikai ember, aki a világűrben járt, és Csehszlovákia a harmadik nemzet, aki űrhajóssal büszkélkedhetett.
Gubarev és Remek, az első Interkozmosz űrhajóspáros
A politikai és propaganda vitán felül elsődleges volt az űrrepülésben, ám azért tudományos kísérletekre is sort kerítettek, ezek közé tartozott algák súlytalanságban történő növekedésének megfigyelése, valamint a Szplav mini-kohóban (üveg, ólom, ezüst illetve réz-klorid olvadékok vizsgálata) és a Krisztall kristály-növesztő tartályban végrehajtott kísérletek. Több kifejezetten csehszlovák kísérletre is sor került, az Oxymeter nevezetű műszerrel a különféle testrészekben áramló vér oxigéntartalmát figyelték, illetve a csillagok fényének változása légkör felső részén való átszűrődésekor, amit amerikai és szovjet űrhajósok is megfigyeltek, de magyarázat ekkor még nem volt rá.
Remek, Gubarev, Grecsko és Romenyenko a Szaljut-6 fedélzetén
A látogatók természetesen ismét hoztak leveleket, újságokat és magazinokat a tartós személyzet részére. Gubarev (aki amúgy a Szojuz-17 fedélzetén együtt repült Grecskóval) egy megfelelő pillanatban tudatta Romenyenkóval, hogy Grecsko édesapja meghalt – de Romenyenko is úgy döntött, hogy ezt a hírt majd csak a visszatérésük után tudhatja meg Grecsko. Remek és Gubarev noha látogató személyzet volt, nem cseréltek űrhajót, az első tartós személyzet hamarosan visszatér a Földre, így nem látták értelmét a procedúrának. Vagyis egy héttel érkezésük után, március 10-én a Gubarevék visszaköltöztek a Szojuz-28-ba, bepakolva az anyagkísérleteknél nyert mintákat, majd leváltak, és egy nappal később Földet értek.
Romenyenko eközben egyre erősebb fogfájásra panaszkodott, ám az űrállomáson nem volt fájdalomcsillapító – a programban részt vevő orvosok nem tudtak jobb javaslatot adni, minthogy próbáljon meleg vízzel öblögetni. A Szojuz-28 távozása után viszont már ők is nekiálltak összekészülődni, a kísérletek eredményeit elhelyezték a Szojuz-27 fedélzetén, ellenőrizték az űrállomás rendszereit, majd egyenként tartalék üzemmódba kapcsolták őket, és március 16-án beöltöztek, bezárták a zsilipajtókat, majd visszatértek a Földre. A Szaljut-6 első tartós személyzete összesen 96 napot és 10 órát töltött el a világűrben – megszerezve az időtartamrekordot a Szovjetunió számára. Arról kevés információt találni, hogy mennyire szenvedték meg a három hónapos űrutazást az űrhajósok – a megjegyzésekből az derül ki, hogy eléggé, cirka egy hónap kellett a teljes felépülésükhöz.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
